Elsőként Lili jött, aztán Eszter, Gréta, majd Petra, Sára, Adél és végül Juli, aki maradt is. Grecsó Krisztián új regénye, ennek a hét szerelemnek a története, melyek a főhőst, Darut óvodás korától egészen érett férfi létéig alakítják, befolyásolják. A főhős személyiségét előző könyvében, a Mellettem elférszben is több elbeszéléssel kialakító Grecsó most a szerelmeket használja Daru megismertetésére, aki a kísérletnek hálás alanyává válik, és szelíden tűri, hogy az író lerántson róla minden réteget, és eljuttassa az olvasót arra a szerelmekkel kövezett kötött pályára, amin Daru kiskora óta megy saját maga után.

A Five szerzője már rögtön a saját (ál)névválasztásával és címadásával idegen világokba kalauzol bennünket. A borítót szemlélve és a fülszöveget olvasva fel sem merül bennünk, hogy ez egy magyar ifjúsági regény lenne, - főleg a gyerekek neveit olvasva - sokkal előbb tippeltem volna skandináv származásra. Azonban a Five magyar szerző regénye, írója pedig, a sejtelmességet otthon hagyva, ott ült a XX. Nemzetközi Könyvfesztiválon szemtől szemben a közönségével. Bár ezek után funkciótlannak tűnik ez a kezdetektől tartó homályosítás, arra mindenképp jó, hogy megadja a könyv alaphangulatát. Azonnal tudjuk, hogy ez most nem egy földhözragadt regény lesz. Azt viszont még nem tudjuk, hogy mennyire nem.

D. Tóth Kriszta első felnőtteknek szóló regényében édesanyja történetét meséli el, a 45 éves asszony halálos ágyáról visszatekintve. Tíz év rákészülés után pár hónap alatt öltött formát a szöveg, mely néha idegesítően modoros, néha hihetetlenül szerethető, néha pedig csak egy szöveg a sok közül, minden újítás vagy egyediség nélkül. A hasonló visszaemlékezések közül azonban mégis kiemeli az elbeszélő és az író sajátos kapcsolata: D. Tóth Kriszta a saját édesanyja nevében, egyes szám első személyben szólal meg.

Bosszantó, amikor a rossz idő miatt elmaradnak a nyári szabadtéri programok, amelyeket egy teljes éven át várnak a gyerekek, ahogy történt ez az augusztus 20-i vidéki tűzijátékokkal is. Egy mosolygós kislány (Tündérbodár) és egy rosszul tájékozódó denevér (Devevér) elhatározza, velük ez többet nem történhet meg, ezért olyan hosszú fesztivált szerveznek, "hogy az eső ne győzze elmosni". Alighanem a Tündérbodár az év legidegesítőbb című, ugyanakkor legviccesebb magyar gyerekkönyve.

Az Időfutár - A körző titka igazi Google-ön alapuló krimi, időutazó regény és kamaszproblémákkal tűzdelt történet. A könyv hátára nyomtatott "12 éven felül mindenkinek" ajánlás valóban igaz. Az Időfutár közege egy kisgimnáziumi osztály, a célközönség otthon érezheti magát a történetben, mert hiteles a megidézett terep: az iskola, a diákszerelem, a Skype, a Facebook, az éjszakai titkos laptopozás. De kortól függtelenül mindenki végigizgulja a nyomozást a szabadkőművesek kincse után.

Az üzleti életben hasznosítható tanácsokat gyűjtött egybe Louis Ferrante, a jó útra tért egykori maffiózó. A hírhedt Gambino család volt tagja nyolc évet ült börtönben, ahol eldöntötte, felhagy addigi életével. Így is tett, a szabadulása után az úgynevezett becsületes világban vállalt munkát, ám csakhamar megdöbbenve tapasztalta, hogy a vállalatok működése, a menedzserek módszerei gyakran közeli rokonai a maffia technikáinak.

Sokan a Whatever happened to the man of tomorrow?-t tartják az egyik legjobb Superman-történetnek. De ha nem a 20. század amerikai képregénykultúrájában nőttünk fel, és mai szemmel nézzük, akkor a történet inkább megmosolyogtató, semmint lebilincselő. Mégis érdemes elolvasni, hogyan halt meg majd' ötven év után az Acélember.

Trianon tabu, Trianon fétis - furcsa, ingoványos terület: aktuálpolitikai játszmák és évszázados ideológiai viták övezik. György Péter új könyvében a ma forgalomban lévő Erdély-képekből kiindulva egy tágas, sokfelé indázó történeti áttekintés keretében érvel amellett, hogy a nemzeti giccs ideológiájának reflektálatlan átvétele helyett a gazdag kulturális hagyományhoz való odafordulás segíthet a képzelt helyett a valóságos Erdély megismerésében.

Neil Gaiman tulajdonképpen minden könyvében - legyen szó gyerekkönyvről, képregényről, regényről - ugyanazt csinálja: a mesékből, mítoszokból ismert toposzokat, hősöket veszi alapul egy-egy teljesen új világ konstruálásához. Nincs ez másként legújabb, az Óceán az út végén című könyvében sem: most leginkább a pogány hitvilág és a tündérmesék keverednek. A gyerekhős, hasonlóan a Coraline vagy a Farkasok a falban című Gaiman-könyvekhez, itt is a családban a legmagányosabb.

Batman pont olyan őrült, mint az ellenségei. De hát ki ne kattanna be egy igazán rossz nap után? A gyilkos tréfa az egyik legjobb Batman-történet, aminek mégis Joker a főszereplője. Kiderül, hogyan született a bűn bohóchercege, Batgirl örökre megnyomorodik, Gordon felügyelő meztelenül ül a hullámvasútra.

Trilógia első kötetéről jót vagy semmit, inkább semmit. Esetleg puszta feltételezéseket, úgy indítva, hogy "úgy tűnik, mintha", mivel a későbbi kötetek valószínűleg vakító fényében talán minden megváltozik, más szerepet, kontextust, és mindenképp más véget kap, ha kap a szöveg. A Patkány éve ugyanis egy trilógia első kötete, ekképp óvatosan olvasandó a maga nem csekély 573 oldalas terjedelmében.

Megjegyzések Békés Márton Könyvünneprontás című elemzéséhez

"Magyarországon semmilyen értelemben nincs válság.
Válságjelenségek... vannak." (Kádár János, 1988-ban)

"Azt mondom én, hogy minden a matekon múlik.
Mennyi az annyi?" (Tony a Blöff című filmben)

Van bajunk elég, nem vitás, és akkor még ez is. A kultúra. Hogy hanyatlik, válságban. Nem veszünk elég könyvet, amit mégis igen, az többnyire silány ponyva vagy olcsó erotika, a könyves közösségi terek (antikváriumok, hagyományos könyvesboltok) felszámolódnak, az internetes vásárlás személytelensége, az e-könyvek testtelensége közelít, fenyeget, miközben a könyvkereskedő nagyvállalatok felfalják a piacot, a kiadók nagyobbik részét felvásárolják, a 60 százalékos kiskereskedelmi árréssel megfojtják a többit. Alapos, részletező elemzésében, a kultúrát féltő indulattal, a meghatározó könyvterjesztő cégekkel szembeni alig leplezett ellenszenvvel ezeket a toposzokat bontja ki Békés Márton történész a Jobbklikk.hu portálon. "Kizárólag a krízis nyelvén lehet és szabad nyilatkozni ma erről a kérdésről", mondja Békés, "minden más hazugság, önbecsapás és a növekvő bajok eltagadása volna".

Itt kell közbeszólni, hogy állj, ne tovább! Nagyon kockázatos ez a fajta gondolkodás, és éppen arra veszélyes, amit védeni próbál. A katasztrofista beszéd totalizálása is, a befogadói horizont változásának hanyatlásként való leírása még inkább. Legriasztóbb a könyves nagyvállalatok démonizálása, az cikk olvasóinak cégfóbiás hangolása. Mert tényleg baj van, de a baj máshol van. A könyveket az olvasókhoz eljuttatni képes rendszerek (könyvterjesztő hálózatok) nyikorognak, akadoznak, és az Isten mentse meg a magyar olvasót attól, hogy ebben a helyzetben még egy stigmát is kapjanak a könyves cégek (mondjuk, a bankokhoz hasonlóan). Öt év meredek zuhanás után a könyvpiac most ismét bővülni látszik, szerényen, de mégiscsak. Nem hiányzik neki újabb csapás, olyan ráadásul, aminek semmi haszna. Ha a vállalatokon elverjük a port, attól bizonyosan nem fognak többen Dosztojevszkijt olvasni. A kultúrkritika csak azon a ponton releváns, ahol progresszív. Ahol megoldásokat kínál, utakat keres. A meglévő szisztémák ekézése önmagában csupán rombolás.

Alig egy hónapja és négyszázegy éve William Shakespeare a Silver és a Monkwell utca sarkán lakott Londonban. Ezt kivételesen biztosan tudjuk. William Shakespeare-rel kapcsolatban kevés dolog van, amiről ezt teljesen őszintén kijelenthetjük. Például bizonytalan, hogy így írta-e a nevét, mert a fennmaradt sajátkezű aláírásának egyike sem ezt bizonyítja. Vagy, hogy úgy nézett-e ki, ahogy mi gondoljuk. Hiszen összesen három eredeti portrénk van róla, amik közül egy talán egy amúgy sem túl pontos másiknak a másolata. Bill Bryson brit újságíró könyvében ezt a hiányos tudásunkat igyekszik foldozgatni, bár ő is inkább csak kérdéseket tesz fel és válaszokat cáfol meg.

A nihilista robot megöl egy virágot, de persze nem igazából, mert az csak egy rajz. Attól még ez nagy szemétség. Lénárd László legújabb képregénye, a Semmi a képregényfesztiválon mutatkozott be. A ránézésre egyszerű kötet kőkemény filozófiai problémákat boncolgat.

Vasember sosem volt A-kategóriás hős, nem úgy, mint Superman, Batman vagy Pókember. De az idén 50 éves igazságosztó kalandjait Robert Downey Jr. főszereplésével megfilmesítették (kritika róla itt), és a színész olyan népszerűséget hozott a karakternek, ami mostanra valóban a nagyok közé emelte őt. A Gyilkológép a "páncélos bosszúangyal" első önálló kötete, ami Magyarországon is megjelent.

Szlankó Bálint felvette a harcot a magyar társadalom "unott érdektelensége" és "ellenségessége" ellen, és megpróbálta elmagyarázni, miért jó a demokrácia. Teszi mindezt a nép nyelvén - közérthetően, olvasmányosan, bulvárosan. A cél meggyőzni az olvasót arról, hogy a demokrácia lehet, hogy sántít, de nincs ennél épebb rendszer. Az érvelés azonban kivételes tehetséggel fordítja a demokrácia ellen olvasóit.

Az egész ott kezdődik, hogy Faber megnyalja Connie fenekét, de Danielnek nem tetszik. Egyrészt, mert tiltja a szabályzat, másrészt, mert szerelmes Connie-ba. Nem sokkal később elkezdenek halni az emberek, de nem önszántukból vagy végelgyengülésben. Kinek tizenöt centis tűsarkú fúródik a szemei közé, kinek lakáskulcs a nyakába, egy rottweilert pedig kerítésen dobnak át, de előtte jól megcsavarják a golyóit, hogy nagyobb legyen a móka. A rendőrök bőszen ritkítják saját soraikat, továbbá kardinális problémává emelkedik a hajbeültetés. A végére minden jól alakul, csak a regény szereplőinek száma csökken drasztikusan. Eoin Colfer leszállt az Artemis Fowl-anyagról, és keményebb cuccra, krimire váltott.

A Szíved helyén épül már a Halálcsillagba mindent belezsúfoltak: van itt western, napló, fájdalmas, szenvedélyes és unalmas szerelem, útkeresés, testi-lelki haldoklás, Spinoza, Columbo-fazonú nyomozó, zombik, budapesti éjszakák, gasztronómiai és krimi ínyencségek. A katyvasz közepén pedig egy lumpenértelmiségi, aki a boldogságot keresi.

Jevgenyij Popov bizonyos értelemben csúcstartó. Egy interjúban egyenesen a Guinnes Rekordok Könyvébe illő "teljesítménynek" tartja, hogy miután 1978-ban felvették a (természetesen: szovjet) Írók Szövetségébe, 7 hónap és 13 nap múlva ki is zárták onnan, egyébként Viktor Jerofejevvel együtt, a Metropol Almanach című 12 példányban elkészített szamizdat létrehozásában való részvételükért. Aki a számmisztikát kedveli, érdekesnek találhatja, hogy Popovnak épp 13 év után jelenik meg kötete magyar nyelven, mégpedig a második.

Budapest-Kairó. Egy haditudósító naplója - látszólagos egyszerűsége ellenére beszédes cím. Egy haditudósító állomásairól beszél, a két világ közt ingázó hírvivőről, aki egyrészt hazája információra éhes cikkevőit elégíti ki, másrészt, ahogy ezt be is vallja, azért csinálja, mert képtelen egy helyben ülni. Innen nézve a könyv legalább annyira szól - az inkább a háttérben lappangó - Budapestről, mint Egyiptomról. Hiszen amikor a szerző Egyiptomban van, akkor Budapest az a hely, ahol éppen nincsen. Budapesten pedig, akár egy gladiátor, arra vár, hogy visszatérhessen az arénába.

Amir Gutfreund 2003-ban megjelent, Sapir-díjas nagyregényét a könyfesztiválra jelenteti meg az Európa kiadó. A késés miatt sosem tudhatjuk meg, hogy milyen lett volna A mi holokausztunk recepciója, ha egyből megjelenik magyarul is: a friss Nobel-díjas Kertész Imre életműve (és persze kitüntetetten a Sorstalanság) körül kialakuló tudományos és közéleti diskurzust bizonyára színezte volna. Most - immár messzebb a Kertész-hatástól - magyarul is kézbe vehetjük a holokauszt-irodalom újabb megkerülhetetlen művét.

Az ezredforduló után a skandináv krimik védjegyévé vált, hogy a bűnt a társadalomkritika eszközeként használják. Ahogy az is, hogy Skandinávia a jómód ellenére (vagy éppen azért) a depresszió melegágya, ahol az alkohol könnyen csúszik, elviselhetetlenül hosszú a tél, magányosak az emberek, és ahol ennyi a gond, ott bizony gyilkolni fognak. Pontosan ez és pont így történik a most magyarul megjelent Misteriosóban is, mégis Arne Dahl krimije van annyira hangulatos és megindító, hogy az utóbbi tíz évben futószalagon újratermelt klisék ellenére beszippantsa az olvasóját.

Miért férfiak alkották a legnagyobb hősnőket? Ha egy férfi megír egy nőt, az azt jelenti, hogy jobban ismeri a nőket, mint ők saját magukat? Nádas Péter, Grecsó Krisztián, Forgách András, Spiró György, Kukorelly Endre, Márton László, Darvasi László, Háy János és Parti Nagy Lajos együtt keresik a választ a Hősnők és írók című interjúkötetben. A kérdező, Scherter Judit a Nagymamakönyv és a Nők, délutáni fényben után, harmadik könyvével egy képzeletbeli sorozatot folytatott, a nőiséghez ezúttal az irodalmat kapcsolta.

A nőirodalomról nehéz itthon beszélni: tapogató körmondatokban vagy ordas közhelyekkel. Talán azért körülményes, mert egyrészt nem egy van belőle, hanem sok, másrészt a róla való beszéd nem folyamatos, hanem hektikus, éppen ezért állandóan elölről kezdődik.

A rendszerváltást követően számos fontos cikk, tanulmány, könyv született magyarul, illetve sajtóviták, konferenciák, kutatások zajlottak a nőirodalom értelmezéséhez kapcsolódóan, ennek ellenére a hazai szélesebb és szakmai közönség képzetében kortárs jelenségként, nyugati hatásként él, és ugyanazt az alapkérdést forgatja imamalomszerűen: van-e Magyarországon nőirodalom? Természetesen lényeges kérdés, és önmagában az is eredményként könyvelhető el, hogy egyáltalán (időnként) szóba kerül. Akkor válaszoljuk meg: van. Tegyük azt is hozzá, hivatalosan több mint kétszáz éve.

A nőirodalom legszélesebb értelemben a nők irodalmi tevékenységét jelöli. Ahogy azonban ráközelítünk a fogalomra, egyre tagoltabb a kép.

A séf (17. századi ismeretlen spanyol festő)

Az ókori saturnáliák alkalmával a cselédek az uraságok asztalához ültek, az elmúlásra lakomákkal válaszoltak, a családtagok ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, a világ egy picit kifordult sarkaiból. A középkorban Bolondok Lakomájáva alakult az ünnep. A mítoszok, legendák és történelmi rejtélyek iránt igencsak fogékony Lawrence Norfolk ezúttal a 17. századba húzza vissza hasonló érdeklődésű olvasóját a beszélő nevű mesterszakács, John Saturnall történetén keresztül.