Megjegyzések Békés Márton Könyvünneprontás című elemzéséhez 

„Magyarországon semmilyen értelemben nincs válság.
Válságjelenségek... vannak.” (Kádár János, 1988-ban)

„Azt mondom én, hogy minden a matekon múlik.
Mennyi az annyi?” (Tony a Blöff című filmben)

Van bajunk elég, nem vitás, és akkor még ez is. A kultúra. Hogy hanyatlik, válságban. Nem veszünk elég könyvet, amit mégis igen, az többnyire silány ponyva vagy olcsó erotika, a könyves közösségi terek (antikváriumok, hagyományos könyvesboltok) felszámolódnak, az internetes vásárlás személytelensége, az e-könyvek testtelensége közelít, fenyeget, miközben a könyvkereskedő nagyvállalatok felfalják a piacot, a kiadók nagyobbik részét felvásárolják, a 60 százalékos kiskereskedelmi árréssel megfojtják a többit.  Alapos, részletező elemzésében, a kultúrát féltő indulattal, a meghatározó könyvterjesztő cégekkel szembeni alig leplezett ellenszenvvel ezeket a toposzokat bontja ki Békés Márton történész a Jobbklikk.hu portálon. „Kizárólag a krízis nyelvén lehet és szabad nyilatkozni ma erről a kérdésről”, mondja Békés, „minden más hazugság, önbecsapás és a növekvő bajok eltagadása volna”. 

Itt kell közbeszólni, hogy állj, ne tovább! Nagyon kockázatos ez a fajta gondolkodás, és éppen arra veszélyes, amit védeni próbál. A katasztrofista beszéd totalizálása is, a befogadói horizont változásának hanyatlásként való leírása még inkább. Legriasztóbb a könyves nagyvállalatok démonizálása, az cikk olvasóinak cégfóbiás hangolása. Mert tényleg baj van, de a baj máshol van. A könyveket az olvasókhoz eljuttatni képes rendszerek (könyvterjesztő hálózatok) nyikorognak, akadoznak, és az Isten mentse meg a magyar olvasót attól, hogy ebben a helyzetben még egy stigmát is kapjanak a könyves cégek (mondjuk, a bankokhoz hasonlóan). Öt év meredek zuhanás után a könyvpiac most ismét bővülni látszik, szerényen, de mégiscsak. Nem hiányzik neki újabb csapás, olyan ráadásul, aminek semmi haszna. Ha a vállalatokon elverjük a port, attól bizonyosan nem fognak többen Dosztojevszkijt olvasni. A kultúrkritika csak azon a ponton releváns, ahol progresszív. Ahol megoldásokat kínál, utakat keres. A meglévő szisztémák ekézése önmagában  csupán rombolás.

1. A gonosz kereskedő és az áldozatául eső kiadók mítosza

Békés azt írja, „az elmúlt 5-10 évben azonban megjelent egy olyan törekvés, amely teljesen ismeretlen más országokban. A négy nagy könyvterjesztő lánc elkezdett ugyanis kiadással is foglalkozni. [...] A terjesztők kezdetben 45%-os árréssel dolgoztak, majd ezt fokozatosan felemelték 60%-ra”. Miközben tényleg igaz, hogy a könyvterjesztő vállalatok kiadószerzési aktivitása az utóbbi három évben (egy feléledő, jórészt kényszeres tőkekoncentrációs mozgás részeként) új lendületet kapott, a könyvterjesztők kiadóvásárlási/-alapítási igénye nem az utolsó évtizedben született (az Alexandra Kiadót 1993-ban alapította Matyi Dezső, a Magvető 1995-ben már a későbbi Lírán, akkor még Láng Holding cégcsoporton belül működött), ahogy az árrésnövekményt sem „vágják zsebre” a terjesztők. Más történik. Vázlatosan mutatom, mi, és hogy miként alakult ki. Előrebocsátva, hogy az azonos tulajdonosi körű könyvkiadás-könyvterjesztés kombináció nem szokásos ugyan, de nem is példa nélküli külföldön, még az Európai Unióban sem – Olaszországban egy hasonló szisztéma fejlődött ki.

A rendszerváltozást közvetlenül követő években két, könyvszakmai szempontból döntő fontosságú körülmény állt elő. Egyrészt az államszocializmus lezárása után az előző rendszerből megörökölt két könyvkereskedelmi mamut, az Állami Könyvterjesztő Vállalat és a Művelt Nép még viszonylag sokáig (több éven keresztül) működött, nehezen ellenőrizhető körülmények között, forráshiányosan, létezésükkel megteremtve a könyvszakmában az új eredeti tőkefelhalmozás lehetőségét (több könyves vállalkozás is a könyvcserélgetős csalásokból, kvázi az államtól ellopott pénzből tőkésítette fel magát, szerzett lendületet későbbi fejlődéséhez). Másrészt kialakult a könyvszakma jogi és üzleti eljáráskörnyezete. Utóbbinak két legfontosabb eleme, hogy az új rendszer törvényei nem akadályozták meg a könyvkiadás és könyvterjesztés összemosását (ez konkrétan az Antall-kormány, Gyurgyák János szerint személyesen Andrásfaly Bertalan miniszter és Fekete György helyettes államtitkár felelőssége), illetve ekkor alakult ki Magyarországon a bizományosi rendszerben működő könyvkereskedelem. A bizományosi terjesztés azt jelenti, hogy a kiadók a könyvek kereskedésbe adásakor nem, csak a fogyás ütemében, 90-180 napos ciklusokban elszámolva (amelyet újabb 90 napos számlázási ciklus is hosszabbít) kapják meg a könyvek ellenértékét.

Ezzel szemben áll(hatna, ha létezne) az ún. visszárus kereskedés. A visszárus kereskedelemben a kiadó már a leadáskor megkapja könyvei ellenértékét, azonban az állományért továbbra is anyagi felelősséggel tartozik. Amit a kereskedő nem tud eladni, egy idő után visszazsuppolja a kiadói raktárba, a kiadónak pedig kötelessége azt kifizetni. A '90-es évek formálódó gazdasági környezetében rengeteg, a mainál jóval több cég foglalkozott könyvkiadással, sok csak néhány hónapig működött, és akkoriban a csődbe jutott gazdasági társaságok hajlamosak voltak egyszerűen eltűnni (ilyenkor konkrétan nem lett volna, aki/ami visszavásárolja az eladhatatlan könyveket). A visszárus kereskedelem helyett ezért a bizományosi szisztéma honosodott meg (vagyis nem a nagy hálózatok csalárdsága miatt – azok akkor még jórészt nem is léteztek; nagyon sok volt a független könyvesbolt, a néhány boltból álló kis csoport, amelyeket már néhány tíz visszáruzhatatlan cím padlóra küldhetett volna).

Az alkalmasabbnak tűnő bizományosi könyvkereskedelem gazdasági kockázatát akkor senki nem prognosztizálta. Ma viszont már nyilvánvalóan látszik a két legfontosabb hatás, hozadék. Egyrészt ebben a típusú kereskedelmi folyamatban a terjesztő vállalatnál áll meg a pénz, akár több hónapig (az árut már eladta, de még nem fizette ki a kiadónak). Vagyis az ideiglenesen nála parkoló forrásokkal a terjesztő tud gazdálkodni, fejlesztésekbe tolni, rövid lejáratú lekötésekkel kamatoztatni, bármit. Másrészt pedig a bizományosi kereskedés eredményezi a könyvkiadás (mint gazdasági tevékenység) elképesztő lassúságát. A könyvszakmában (a hosszú elszámolási, és elnyújtott, sokszor teljesítési késéssel terhelt számlázási ciklusok miatt) minden egyes befektetett forint 11-14 hónap alatt forog vissza a kiadóhoz, ebből a szempontból gyakorlatilag rosszabb a helyzet, mint a mezőgazdaságban. Mindezekért együttesen történhetett, hogy nem a kiadók, hanem a terjesztők váltak a könyves gazdasági ágazat motorjaivá.

A '90-es évek végén lendületet kapó, majd a 2000-es évek elején igazán felpörgő (életszínvonal-javulással, fizetésemeléssel, könnyen adott fogyasztói hitelekkel megtámogatott) könyvpiaci konjunktúra (2000 és 2003 három között nominálisan a duplájára ugrott a magyar könyvforgalom), valamint az Európai Unióhoz való csatlakozást követő, brüsszeli támogatásokból megvalósult irtózatos nyomdai kapacitásbővülés együttesen nagyon kedvező környezetet teremtett az ekkor megerősödő nagy könyvterjesztő vállalatok extenzív gazdálkodásához. Ráadásul a két legnagyobb cég (az Alexandrát üzemeltető Pécsi Direkt Kft. és a Libri Könyvkereskedelmi Kft.) éles versenybe is kezdett. Ez volt az az időszak, amikor szinte minden héten újabb könyvpaloták nőttek ki a földből, a semmiből, a könyvterjesztő láncok felvásárolták a független boltokat is, minden a fejlesztésről szólt, bevásárlóközpontok nem nyílhattak könyvesbolt nélkül. Kialakult az a helyzet, hogy lakosságparitáson Budapesten két és félszer annyi könyvesbolti négyzetméter található, mint Bécsben, de nem baj, nem volt olyan terjeszkedés, amit alá ne támasztott volna az egyébként megállíthatatlanul bővülő forgalom. Így jött létre a mai magyarországi könyvesbolti struktúra, vélhetően jórészt hitelekből finanszírozott fejlesztések eredményeként, a bevásárlóközpontokban működő, euró/négyzetméter alapon elszámolt bérelt boltok tömegével, 245 forintos euró mellett. Az üzletnek akkor ez volt a logikája.

2007-ben megtört a könyvpiac bővülésének lendülete, 2008-ban megindult a meredek zuhanás, miközben az euró ára emelkedett fel az égbe. És itt a legújabb könyvterjesztői kiadószerzések eredője. A kereslet csökkenése (az elmúlt öt évben a piac harmada eltűnt) és a működési költségek ugrásszerű emelkedése (az euró alapú bérleti díjak miatt) együttesen azt eredményezte, hogy a könyvterjesztés egésze veszteségessé vált. 2008 után megszületett az a könyvterjesztői felismerés, hogy ha a könyvkereskedelem elszenvedte veszteségeket bekanalizálják a terjesztői-kereskedelmi tevékenységbe, akkor a kiadókon keresztül a nyereség kitermelhető. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy a terjesztők kiadókat is üzemeltetnek, a saját kiadóik termékeit a boltokban előnyös helyzetbe hozzák (gúlákban, látható polcokon, plakátokkal és akciókkal), így magas piaci teljesítményt tudnak produkálni (ráadásul az árrés cégen belül marad, csak egyik zsebből a másikba kerül). Ugyanakkor a könyvterjesztő hálózatok természetesen nemcsak a saját címeiket forgalmazzák. A nem saját címek hátrányosabb helyzetbe kerülnek a boltokban, és a nagyon magasra (60 százalék) kúszott árrés miatt ezek forgalmának nagyobb része is a terjesztőnél marad. Világos, hogy ezeknek a nem saját címeknek magasabbra kerül a valós megtérülési pontjuk (több példányt kell belőle eladni ahhoz, hogy ne legyen veszteséges a cím megjelentetése), sok közülük veszteséges is marad, és ezek a címek viszik el a balhét. Összefoglalva: a könyvterjesztők a könyvészet nyereségét a kiadóikon keresztül kipumpálják a rendszerből, veszteségeiket pedig megfizettetik a nem hozzájuk tartozó kiadókkal. Ezért kellenek a kiadók a könyvterjesztőknek. A kultúrkritika valószínűleg ezen a ponton válik támadóvá, vagy legalábbis ellenségessé a három nagy könyvterjesztővel (Alexandra, Libri, Líra) szemben. Ám (ebből a szempontból) indokolatlanul. A nagy kereskedelmi struktúrák nem antropomorfak, nincsenek érzelmeik, se szándékaik, nem arról van szó, hogy a kapzsi tulajdonosok (az előbbi sorrendben: Matyi Dezső, Balogh Ákos, a Kolosi család) gonosz módon kizsákmányolják a független kiadókat. A gazdaság szabályszerűségei természeti törvényként hatnak, olyanok, mint a gravitáció.  Megismerni, felismerni szükséges ezeket a szabályszerűségeket – megváltoztatni nem lehet. A könyvterjesztők mint gazdasági társaságok igyekeznek minimalizálni veszteségeiket, előállítani a profitot, ahogy minden befektetés célja ez. És a könyves üzlet ráadásul (arányaiban) nagyon kevéssé jövedelmező (jelenleg évi 12 százalék körül) gazdasági ágazat, nincs arról szó, hogy extraprofitot gyűjtenének.

Szintén makrogazdasági törvényszerűség az, hogy: a trágya=televény. A leromlott gazdasági környezetben az egyébként piacképes termékeket előállító cégeket valós értékük alatt meg lehet vásárolni. Vagyis megéri megvásárolni. Az értéket termelő független kiadók így kerülnek a könyvterjesztő vállalatok érdekeltségi körébe az utóbbi időszakban.

Hová vezet ez? Békés Márton „hegemonisztikus tröszt-hálózat”-ként írja le a könyvkereskedelem jelenlegi szerkezetét. A hegemónia, persze, látható, de egyrészt ez önmagában nem szokatlan sem a nemzetközi könyvpiacon, sem a hazai gazdaság egyéb ágazataiban (az, hogy egy-egy ágazatot két-három vállalatbirodalom ural, teljesen szokásos képlet, a magazinpiacot nálunk a Sanoma és Axel Springer, a tévés médiát Bertelsmann RTL-e és az MTM-SBS). Másrészt tröszt-jelenségekkel egyelőre nem találkozunk. Sőt. Jelenleg inkább gyilkos küzdelem bontakozik ki a két legnagyobb vállalat között. Néhány héttel ezelőtt a Libri és a Közép-Európai Média Zrt. fuzionált, jelenleg a Gazdasági Versenyhivatal engedélyére vár a megköttetett üzlet. Mivel a Közép-Európai Médiának része a Bookline/Shopline is, a Libri egyetlen nap alatt óriásit növekedett a könyvpiacon is, miközben tevékenységét mostantól nemcsak a Port.hu csoport, de az Index.hu körül üzemelő médiaportfólió is támogathatja. Ha az Alexandra kilép a lassan három éve tartó konszolidációs időszakából, és visszatér az extenzív gazdálkodáshoz, a két óriás mindenképpen össze fog csapni. Az Amazon.com prognosztizálható piaci megjelenése és a papírgyárak/nyomdák szintén prognosztizálható befektetői megjelenése tovább élezheti a versenyt, trösztöktől a közeljövőben a könyvszakmában aligha kell tartani.

Jó ez az egész kialakult szerkezet nekünk, olvasóknak? Aligha. De megtámadni, lerontani, hegemóniát megszüntetni csak az próbáljon, aki tud mutatni a jelenlegi helyébe lépni tudó, működő rendszert. Ugyanis ez a szerkezet juttatja el az olvasókhoz nemcsak a szórakoztató irodalmat, de Dosztojevszkijt is.

És akkor nem lehet tenni semmit a kiszolgáltatott, független kiadók védelmében, az értékes művek helyzetbe hozásáért? Az biztos, hogy sem az államnak, sem a szellemi élet tagjainak nem a könyves nagyvállalatok visszaszorításán, profitábilitásuk korlátozásán kell ügyködniük. Abban a pillanatban, amikor az állam (indokolatlan adók, törvények segítségével, vagyis adminisztratív úton) megakadályozza, hogy a könyvkereskedelemmel pénzt lehessen keresni (nagy könyvkereskedelemmel: abszolút értéken sok pénzt), a kereskedők majd mással fognak kereskedni. Nem lesz tőle jobb a helyzet.

Az állam ugyanakkor segíthet a játéktér tisztává tételében, a tisztességtelen megoldások korlátozásában. Akár jogszabályi úton is előírhatja az elszámolási és számlázási ciklusok radikális csökkentését, előírhatja a visszárus rendszerű kereskedelmet, és főleg: mérheti a könyvpiacot. Jelenleg Magyarországon ember nincs, aki megmondja, melyik könyvből pontosan mennyit adtak el. Nem létezik tételes, auditált könyvforgalmi mérőrendszer, a kiadók és a kerekedők a forgalmi adatokat üzleti titokként kezelik. Ez rengeteg gazdasági és kulturális visszaélésre ad lehetőséget. A könyvkereskedelmet a legrövidebb időn belül kötelezni kell, hogy minden egyes eladott könyvpéldányról tételesen, cím szerint, naprakészen elszámoljon, és ezek az adatok nyilvánosak legyenek. Így egy gyorsabb, az ágazat minden szereplője számára up-to-date nyomon követhető rendszer működne, ráadásul a pénz nem a terjesztőknél „parkolna”. Kis lépések valóban, de az ellenérdekeltségek meg az érdektelenség miatt ezekből sem sikerült semmit elérni több mint húsz év alatt.

2. A silány bestseller az, amit nem vesznek

Békés A szürke ötven árnyalata sikeréből kiindulva írja, hogy „a szellemi igénytelenség, a küllemmel szemben pedig az ízléstelenség diadalát láttuk, […] a szürkeség félszáz megjelenési formáját látjuk virítani mindenütt.”

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a kultúra egyáltalán nem képes sem válságba, sem más, konnotálható állapotba kerülni, de az biztos, hogy a legnépszerűbb könyvek listája, a listán szereplő művek minősége semmilyen módon nem paraméterezi sem az általában értett kultúra, sem a hagyományos írott kultúra nívóját. Az önmaguk iránt kiugró volumenű érdeklődést generálni képes úgynevezett valódi bestsellerek, pozíciójukból adódóan mindig giccsek, amióta egyáltalán könyvekkel tömegkereskednek. Kundera szerint a regény erkölcse a megismerés, vagyis egy regénynek akkor van létjogosultsága, ha megfogalmaz valami olyan tudást az emberi természetről, az emberi közösségek természetéről, amelynek korábban még nem voltunk birtokában. A valódi bestsellerek soha nem ilyenek, egy valódi bestsellernek ugyanis az a tulajdonsága, hogy a megjelenése utáni viszonylag rövid időszakban nagyon sokféle befogadó szemében képes szerethetővé válni (gyakorlatilag függetlenül az adott befogadó társadalmi státuszától, a kultúrkörtől, amiben él, a világnézettől, ami az identitását meghatározza, és gyakorlatilag függetlenül szellemi képességeitől). A megosztás-minimalizálás a legfőbb törekvésük, a kiváltani szándékozott maximális érzelmi azonosulás/kötődés mellett. Ezért a valódi bestsellerek mindig sematikusak, mindig ugyanarról szólnak. Nem válnak a szellemtörténet részévé, de efféle törekvésük nincs is. Ilyenek voltak az első, a vásárokban ponyvára rakott románcos történetek, a verses bűntényleírások (moritatok), ilyen volt az Elfújta a szél és ilyen most ez a Szürke-trilógia is. De ettől még nem silányak, persze, sőt, a saját értékelési szempontjuk szerint kiemelkedőek. Ugyanis a bestsellerek egyetlen mérőszáma a fogyás. Az a silány bestseller, amit nem vesznek.

A szellemtörténetileg releváns művek befogadásának képessége és igénye mindig is egy szubkultúra sajátja volt, ahogyan az olvasó nép eszméje pedig ordas nagy hazugság. Baj, vagy pláne „növekvő baj” akkor lenne, ha megszakadna a szellemtörténet, mert vagy az azt továbbíró alkotók tűnnének el, vagy a megérteni képes/hajlandó befogadók, vagy az az infrastruktúra, ami az alkotótól a befogadóhoz eljuttatja a műveket. Jelenleg ilyenről nincs szó. A magas kultúra választható. Persze Krasznahorkai Lászlót kevesebben választják, mint Závada Pált.

Békés Márton Szürke-ellenes indulata számomra elsősorban a prekoncepciós, átideologizált megközelítések kockázatára hívja fel a figyelmet. Békés szójátékot játszik a címmel, a szürke mint szó „színtelen”, „jellegtelen”, „nívótlan” ráutalásos jelentéseit hangsúlyozva. Azonban E. L. James könyvének a főszereplője Mr. Grey (grey, azaz szürke), és az eredeti címben megjelenő Shades (árnyalatok) itt egy módosított jelentést vesz fel, inkább „réteg”-et jelent, a történet ugyanis egy férfiról szól, aki lelke ötven rétegében sérült, ferde, beteges. Lehántunk róla még egy réteget (mint a hagymáról), és még a következő is romlott, a következő is, egész a mélyéig, ám (James koncepciójában) van egy legbelső magja, ami mégis szerethető, a szeretettségben végül ferdeségei is kontrollálhatók, hogy értékes emberi életet éljen. Másképpen működik a metafora, nem úgy, ahogyan Békés prejudikálja. És igen, ennek megértéséhez, persze, el kellett olvasni a művet. Ami egy borzalmas szövegszínvonalú giccs. Elolvastam mégis. Mert volt egy kérdésem ezzel (a művel) kapcsolatban. Az, hogy miért éppen ebből lett a nagy bumm? Hogyan lehetséges az, hogy egy hiperemancipált, extrapíszí világban (amelyben élünk) egy olyan történethez vonzódnak nők tízmilliói (de annyira, hogy hajlandóak érte 16 dollárt fizetni), amely a női alávetettség nagyszerűségét, a nők megalázásának elfogadhatóságát hirdeti.

3. Értékes művek a példányszámok és az állami támogatások csapdájában

A példányszámok kérdése is ide tartozik, de itt valódi problémák, sürgős tennivalók vannak. Békés kitér arra, hogy „ma Magyarországon egy-egy cím átlagos példányszáma 2500 darab, a szélső értékek úgy hangzanak, hogy a tudományos-szakmai könyvekből többnyire 300-500 darabot nyomnak, a Szürke ötven árnyalata pedig 2012-ben majdnem elérte a százezres példányszámot.”

A néhány száz példányban készülő könyvek valódi problémát jelentenek, sürgető tennivalót adnak. Van egy minimális eladott példányszám, az érdeklődésnek egy kritikus tömege, amelyet az értékes könyveknek is el kell érniük. Ez a könyv megtérülési pontja (break-even), és azért kell feltétlenül elérni, hogy a rendszer fenntartható legyen (leegyszerűsítve: ha nem éri el, veszteséget termel, és a következő értékes művet már nem lesz, aki kiadja). A kritikus tömeg volumenét nagyon sok tényező befolyásolja, de a sokból alapvetően mégis e kettő: a sokszorosítási eljárás költsége és a piac mérete. Ezek alapján ma Magyarországon ezer példány ez a minimális határérték. Amelyik (nem színes, nem illusztrált, nem túl magas jogdíjú) könyvért ezer ember hajlandó fizetni, az már nem hagy maga után adósságokat. Nevetségesen alacsony szám ez, azonban bizonyos könyvtípusok  (például a kortárs verseskönyvek) legtöbb esetben így sem érik el. Pedig, ha valamit 300 példányban megvesznek, azt ezerben is el lehet adni – megfelelő gondozással.

A közfinanszírozású pénzalapon (NKA) keresztül megvalósuló könyvtámogatási rendszer alapvetően, szándék szerint abban segítene, hogy ezek a piaci értelemben szerényebben teljesítő, de szellemtörténeti lehetőséget hordozó kötetek is megjelenhessenek veszteségek nélkül. Konkrétan az történik, hogy a közösség, az adóforintokból elkülönített forrásokból, támogatott kötetenként 2-400 ezer forintért kulturális termékhez juttatja az adófizetőket, tehát önmagát. Illetve ennek kellene történnie, de nagyon sok esetben nem ez történik. Az elnyerhető összegből nem lehet tisztességesen bevezetni egy kötetet, a támogatás, kiadói szempontból arra szolgálna, hogy a cím ne legyen teljesen kiszolgáltatva a kereslet volumenének, a saját, befektetett pénzeiket kiegészíti a dotáció.

Ehhez képest sok kiadó úgy működik (és ezek jellemzően értékes műveket gondozó kiadók), hogy kizárólag a támogatásból jelentetnek meg címeket, a lehető legalacsonyabb példányszámban, a lehető legegyszerűbb nyomdai megvalósítással, aztán panaszkodnak, hogy a néhány száz példányos, piacképtelen küllemű köteteket nem tudják terjeszteni. Persze, hogy nem, hiszen a mai magyarországi könyvesbolti hálózatban kell 1500 példány, az aktuális küllem-trendekkel valamilyen viszonyba lépő megjelenés, és egy átgondolt utógondozás (pr, marketing) a terjeszthetőséghez. Az ilyen címek sokszor a feltételek egyikét sem teljesítik, ráadásul valójában nem is kell teljesíteniük, ugyanis a gyártási tervüket úgy állítják össze, hogy a könyv elkészülte után az állami támogatásból még maradjon is kicsi – vagyis ezek a címek nyereségesek, mielőtt bárki megvette volna. Az olvasó nincs benne a képletben. És, figyelem, most a könyvészet kultúrmissziós szegmenséről beszélünk, jellemzően verseskönyvek, novellák, esszék, tanulmánykötetek jelennek meg ilyen rendszerben. Ez az állami támogatások nyílt, direkt elcsalása, hiszen ezek a könyvek nem, vagy alig kerülnek könyvesboltokba, a kinyomtatott példányok a szerkesztőségekben meg garázsokban porosodnak.

De hiába látható, a jelenség a közeljövőben aligha fog megszűnni, ugyanis a komoly kiadóházak szemében ez csupán súlytalan, jelentéktelen, néhány tízmilliós  amatőrködés, nem érdekli a szakmát a kérdés – miközben a mindenkori kultúrpolitika számára fontos szerzők és kiadók sokszor haszonélvezői ennek a pszeudokönyvgyártásnak. Minden résztvevőnek kifizetődőbb, egyszerűbb eltenni a lóvét, és panaszkodni a gonosz terjesztőkre, akik megakadályozzák, hogy az érték helyet kapjon. Legyen világos: itt is a gazdaság logikája működik. A könyvkiadók gazdasági társaságok, ha mégoly' kulturálisak is. Márpedig amelyik gazdasági társaság nincs rákényszerítve, hogy eredményt produkáljon (mert anélkül is megyeget valahogy a biznic), az nem is fog teljesíteni. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen típusú könyvcsinálásnál a nyomdaköltség elviszi a támogatás közel 70%-át (ezt a kifizetést nem lehet megspórolni). Tessék csak belegondolni, mit jelent ez: az államtól kapott, kultúrára szánt támogatások több mint fele azonnal, direkt módon kipumpálódik magából a kultúrából – lenyeli a nyomdaipar. Pedig ezen a területen is néhány lépésben tisztává lehetne tenni a pályát. Ha a pályázati pénzeket a kiadók nem fordíthatnák nyomdaszámlára, és köteleznék őket, hogy minimum a nyomdaszámla értékét elérő, a könyvkereskedelemből származó bevételt igazoljanak minden egyes támogatott cím esetében (ez 3-500 példányos, minimális forgalmat jelent), már nem érné meg elcsalni az állami támogatást.

Mivel a piac 2008-ig folyamatosan bővült, senkinek sem volt rutinja abban, milyen lépésekre van szükség dekonjunktúrában. A könyvek a boltokból egyre kevésbé fogytak el, mindig lassabban, nehezebben hagyták el a veszteséges zónát. Erre a jellemző kiadói válasz az volt, hogy jöjjenek a következő címek, más területről, másképpen kommunikálva, másképpen bevezetve, és az majd teljesít. A kiadók előre menekültek, keresték a még fenntartható könyvtípusokat, nyomták a címeket – a könyvgyártás volumene nem követte megfelelően a kereslet visszaesését. Ez két válságjelenséget hozott létre a könyvpiacon. Egyrészt mára óriási raktárkészletek halmozódtak fel a kiadóknál, akkorák, hogy azok már nehezen konszolidálhatóak (a raktározott, el nem adott könyv csak viszi pénzt, leköti a forrásokat, akadályozza fejlesztéseket), másrészt pedig a veszteségminimalizálási kényszer belevitte a teljes könyvszakmát a parttalan akcióztatásba, diszkontoztatásba, ezzel párhuzamosan a címek túlárazásába.

Jelenleg a könyvek többsége 10-20 százalékos nyitókedvezménnyel kerül a boltokba, majd egy éven belül bekerül legalább egy, jelentős kedvezményt (40-60 százalék) nyújtó akcióba, később a 4-500 forintos darabárral dolgozó diszkontokban is megjelenik, és amit így sem tudnak belőle eladni (és alkalmas utcai kereskedésre), az megy az aluljárós elosztórendszerbe, végül, ami még ezek után is megmarad, azt fillérekért, kvázi jótékonysági aktusként elosztogatják különböző szervezeteknek. Ezek a lépcsők hatékonyan csökkentik a deficitet, egészen addig, amíg a fogyasztók ki nem ismerik a szisztémát, hozzá nem szoknak, hogy kicsi türelemmel nagyságrendekkel alacsonyabb áron is hozzájuthatnak majd egy adott könyvhöz. A nagy kedvezménnyel vagy diszkontosan forgalmazott címekkel való telítődés már rombolja a piacot, ráadásul spirálisan kényszeríti bele a kiadókat, a kereskedőket a gyorsuló és növekvő mértékű akcióztatásba.

Ezen a területen vélhetően történik előrelépés ebben az évben, már előkészítési szakaszban az a (kiadókkal és kereskedőkkel is egyeztetett) jogszabályjavaslat, amely, törvényerőre emelkedve korlátozni fogja a bolti akcióztatást (forgalmazásuk első évben nem lehet majd nagy kedvezménnyel árulni a könyveket). Kicsi, de fontos lépés, miközben a probléma szükséges megoldása a zúzatás lenne. A reguláris piacról kikopó könyvek példányait a lehető leghamarabb bezúzni. Ez rövid távon külön költséget jelentene a kiadók számára, ráadásul a diszkontoztatás nem lenne képes ellátni veszteségminimalizáló funkcióját, ám hosszabb távon letörné a könyvek túlárazását, és élénkítené az új könyvek piacát. 

* 

A fentiekből is látható, hogy nem csak a krízis hangján lehet/szabad beszélni a könyves kultúráról, viszont csak úgy érdemes, hogy a felismert kérdésekre válaszokat, a problémákra megoldásokat keresünk. Fontos tisztázni, hogy „a könyv mű vagy termék?” kérdés nem helytálló. Minden könyvre igaz, hogy a kézirat lezárásáig mű, onnantól kezdve viszont termék, egészen addig, amíg a vásárló otthon (vagy akárhol) elkezdi olvasni – akkor megint művé válik.

A könyvpiac, az idei Ünnepi Könyvhét forgalmáról érkező első információk szerint újra növekszik, magára talál. Ennek érdemes örülni. A könyvpiac sokszínű, de annyira, hogy összességében teljesen ideológia-semleges, világnézet-semleges.

Ha bármikor ezt a sokszínűséget fenyegetné veszély, az ellen fel kell lépni, közösen, akár erővel.
Jelenleg nem fenyegeti.

A többi a matekon múlik – az se egyszerű.

Szabó Tibor Benjámin,
az Új Könyvpiac felelős szerkesztője