Amir Gutfreund 2003-ban megjelent, Sapir-díjas nagyregényét a könyfesztiválra jelenteti meg az Európa kiadó. A késés miatt sosem tudhatjuk meg, hogy milyen lett volna A mi holokausztunk recepciója, ha egyből megjelenik magyarul is: a friss Nobel-díjas Kertész Imre életműve (és persze kitüntetetten a Sorstalanság) körül kialakuló tudományos és közéleti diskurzust bizonyára színezte volna. Most – immár messzebb a Kertész-hatástól – magyarul is kézbe vehetjük a holokauszt-irodalom újabb megkerülhetetlen művét. 

A holokauszt traumájával a világirodalom fontos szövegei foglalkoznak Primo Levitől Nádas Péterig, Piotr Ravitztól Jorge Semprúnig és tovább, és mára már szinte önálló tudományággá nőtte ki magát a velük való foglalkozás. A dolog természetéből adódik, hogy a visszaemlékezések, naplók, novellák, kisregények többnyire tragikus hangulatúak. Ezek a szövegek nem törekedhetnek a trauma feldolgozására, hiszen az általában egzisztenciálisan is lehetetlennek bizonyul; éppen csak a hang, a nyelv megtalálására tehetnek egy árva kísérletet, amellyel elmondhatóvá válik a szörnyűség néhány eleme: és sokszor ebben a viaskodásban, az elbeszélhetetlenséggel, a kimondhatatlan kimondásának kísérletével (és megkísértésével) való harcban rejlik különös esztétikai súlyuk. Persze legyen az elbeszélt történet mégoly brutális és fájdalmas, ha ezekkel a nehézségekkel nem vet számot, önmaga csapdájába esik, ha nem lép túl saját állításain, dokumentumnál több nem lehet. Ugyanakkor éppen a nyelv keresése avatja az irodalmi mezőnek ezt a helyét a modern-posztmodern én irodalmi lehetőségeinek próba- és kísérleti terepévé. 

A dokumentumértékű szövegeken túl a holokausztirodalomnak olyan lényeges funkciói vannak, amelyek szokatlanul nagy terhet rónak rá. Nemcsak az „ismeretterjesztés”, az egyéni sorsok megmutatása és ezáltal a „saját” történetek átélhetővé tétele a célja, nemcsak a „ne történhessen meg soha többé” nyomatékosítása, de egy olyan világ rekonstruálása is, amely egyfelől végtelenül emberi, de közben éppen önnön emberi-mivoltának botrányos megtagadása is. Ennek véghezvitele komoly elszántságot, bátorságot követel, hiszen az erkölcsi tét igen magas. 

Amir Gutfreund (Kép: HN - René Volfík, 2012)

Amir Gutfreund regénye egy olyan utat választ, amely a humort, az iróniát gyermeki nézőponttal, a „két és feledik” generáció gyermekkori élményeivel vegyíti, miközben nem mond le a haláltáborok panoptikonszerű bemutatásáról sem: különös olvasásélményt nyújt, hogy néhol nevetésre ingerel, máshol viszont szinte a rosszullétig felkavaró. Nem előzmény nélküli a holokauszt bemutatását humorral öszekapcsolni: Roberto Benigni Az élet szép című filmje talán a leghíresebb példa. Ez veszélyes terep: hiszen az ironikus részleteket az olvasók akár blaszfémiának is érezhetik. Ám Gutfreund – önéletrajzi ihletésű – regénye a túlélők leszármazottainak perspektívájából közelít, ezáltal hitelt és értelmet kap a humor, amely a visszaemlékezés lassú tanulását színezve szerethetővé teszi az 1963-ban született szerző történetét. 

A regény utószavából értesülünk arról, hogy a történet nagyrészt kitalált, a figurák életeseményei, amelyek indázó gazdagságukkal lebilincselik az olvasót, szintén fiktívek. De a haláltáborok, halálmenetek, gettók nagyon is valóságosak. A gyerekek számára, akik a hetvenes évek Izraeljében eszmélkednek, a mindnyájukat összekötő múlt beható ismerete a felnőtt lét szimbólumává válik: kérdéseikre szinte mindig a „majd ha nagy leszel” formulával válaszolnak a „beavatott” felnőttek. Aztán, ahogy a nyomozás folyik, egyre többet tudnak meg, majd felnőtté válva a “teljes” történetet is meghallgathatják, persze mindenkitől a saját holokauszt-történetét. Ezekből a mozaikokból áll össze a közös történet, a mi holokausztunk.

A könyv elején megismerkedünk a nagypapákkal: minthogy nagyon kevesen élték túl a borzalmakat, szükségessé vált, hogy a csonkává vált családok kiegészüljenek „szabadon választott” nagypapákkal, unokatestvérekkel és bácsikákkal. Ezt nevezi Gutfreund szerepösszevonásnak, ironikus fénytörésbe állítva a bizarr jelenséget. Az elbeszélőnek így lesz három nagypapája is, mindegyik utánozhatatlan karakter: Lolek nagypapa, aki végigharcolta a háborút, betegesen zsugori, de a finom cigarettára sosem sajnálja a pénzt; Hainek nagypapa, akinek három kalandos házasságából sok gyereke született; Jozef nagypapa, aki hihetetlen akaraterővel és szerencsével mindent túlélt, és aki egész élete történetét elmeséli majd. A mellékszereplők eleinte csak furcsa, fájdalmaikba beleőrült embereknek tűnnek, de ahogy az elbeszélő (csalással, nyomozással, kutakodással lakásokban és könyvtárakban, egyszóval: minden eszközt megragadva) egyre többet tud meg róluk, ahogy kitisztulnak a történetek, úgy nyeri el minden a helyét: az őrület egész családok brutális kiirtását, az Istenben való végső csalódást, felfoghatatlan és elmondhatatlan történetek átélését rejti. A kizárólag holokauszt-túlélők által lakott lakótelepen például még évtizedekkel a háború vége után is tart Auschwitz: ezek az emberek nem tudtak új életet kezdeni. 

„Az emlékeink töredezettek, mint a kaleidoszkóp üvegdarabjai, nehéz látni a válaszokat. Minden belevész a feledés ködébe, semmire sem emlékszünk”- az emlékek darabkáinak összeragasztása és a kapott „térkép” kiterítése végül megtörténik. Bár a gyermeki nyomozóknak, „asztronautáknak” nehéz volt a dolguk: „akár egy könyv, amelyből teljes fejezetek hiányoznak, mert a lapokat valakik kitépték”, mégis sikerül. Ehhez kell egy kis narrátori furfang is: a kitalált Jozef nagypapa szinte az összes haláltábort, a holokauszt majd minden helyszínét bejárja, és végül, amikor Amir „már elég nagy”, Lolek nagypapa betegágyánál ezt el is meséli a szorgosan jegyzetelő fiúnak. Az emlékek összegyűjtése életprogrammá válik, noha a felnőtté válás kimerevített pillanata után világossá válik ennek terhe is: egyfelől a felkutathatatlan, többé nem felelősségre vonható bűnösök miatt érzett tehetetlenség, másfelől a nagy egész összeállítása után továbbra is fennmaradó kérdések súlyos nyomása.

„Hosszú évekig törtük a fejünket a megfejtésen, és azt hittük, hogy abban a pillanatban, amint megtudjuk, valami szörnyű történik, például a fejünkre omlik a mennyezet. De semmi sem történt.” Vagyis a gyermeki nézőpontból „hiányos morzejeleknek” tűnő elejtett szavak, titkok balsejtelmű világának megismerése sem ad megnyugtató választ, sőt egyre bonyolultabb kérdéseket szül. A végtelenségig. 

Pogrányi Péter

Amir Gutfreund személyesen is ellátogat a budapesti könyvfesztiválra. Az olvasókkal április 20-án, szombaton 11 órakor a könyvbemutatón, 17.30-kor a vele való beszélgetésen találkozik a Millenáris Osztovits Levente termében. Az író szombaton 16 órától dedikál az Európa Könyvkiadó standján.

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk
fordította Rajki András, Európa, 2013, 588 oldal, 3500 Ft