A séf (17. századi ismeretlen spanyol festő)

Az ókori saturnáliák alkalmával a cselédek az uraságok asztalához ültek, az elmúlásra lakomákkal válaszoltak, a családtagok ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, a világ egy picit kifordult sarkaiból. A középkorban Bolondok Lakomájáva alakult az ünnep. A mítoszok, legendák és történelmi rejtélyek iránt igencsak fogékony Lawrence Norfolk ezúttal a 17. századba húzza vissza hasonló érdeklődésű olvasóját a beszélő nevű mesterszakács, John Saturnall történetén keresztül.

Már most, az elején el kell ismerni Mesterházi Mónika, a több mint négyszáz oldalas könyv fordítójának munkáját, aki nagy és rendkívül elegáns munkát végzett, holott nem lehetett könnyű dolga, hiszen Lawrence Norfolk minden könyvében hatalmas ismeretanyaggal, szókinccsel és mértani mondatokkal dolgozik. Úgy érzem, a magyar fordítás készítője maradéktalanul megbirkózott azzal a nem kis feladattal, amit egy Norfolk-regény fordítása jelent, és ennek az olvasó örülhet igazán. 

Érzéki utazgatás 

A fordító így archaizálja Norfolk 17. századi angolra emlékeztető mai angolját: „A Spanyolok, úgy hallottam, Visszavonultságukban olyan Malac Szűzpecsenyéjét ajánlják egymásnak, amelyik még Lábra sem tudott állni, ezt a legfinomabb Húst Olajban pirítják, Mártásban pácolják és Kockákra vágják. A Franciák egymás kényes Szája előtt ama Madarakat lengetik, melyeket Fügemadárnak nevezünk, megsütve, Cukorral meghintve, gyakran még a Tollát is rajta hagyják. A Bajor Hercegség Szerelmesei édes Disznóhús Gombócot esznek, a Poroszok meg apró Kekszeket rágcsálnak, melyet első Császárnőjük után Widewuta Csecseinek neveznek. A Rómaiak sok Fokhagymát fogyasztanak, és a Magyarok még többet, míg Szidón Piacain a szerelemittas Ember Vagyonokat fizet a Cukorral beszórt Zseléért, melyből csakugyan Rózsavíz illata száll, és egyetlen Szűzlány sem kóstolhatja meg úgy, hogy meg ne adná magát.”

Ebből a John Saturnall könyvéből való részletből, vagyis a regényt tagoló fejezetek elejére biggyesztett bevezetések egyikéből, rögtön látszik, hogy a szerző komolyan veszi a bevezetést a barokk kulinária rejtelmeibe. Nem újdonság ez a hozzáállás a mindig alapos Lawrence Norfolktól. Már első regényében, az 1991-ben (28 éves korában) megjelent asztalbeszakító, részben szintén a 17. században játszódó Lempriére-lexikonban, és a későbbi könyveiben is (A pápa rinocérosza, Vadkan képében), ahogy mondani szokták, meggyőző tudásanyagot görget.

Az olvasó ezúttal viszont szerencsésen megmenekül a vég- és/vagy lábjegyzet erdőtől, ami Norfolk első három regényében kikerülhetetlen volt, mint egy forgalmi dugó: törvényszerű volt és bosszantó. Úgy tűnik, mintha az új regényben a szerző lecsillapodott volna, már nem zsúfol bele mindent egy könyvbe, csak azért mert megteheti. Talán rájött, hogy nem teheti meg. Norfolk kiváló szakember, és bár a John Saturnall lakomájához is nyilván rengeteg kutatást végzett, erre egy alázatos köszönetnyilvánításon kívül nem kívánja úton-útfélen felhívni a figyelmet, mint ahogy azt korábban tette.  Lett hát az új regénynek levegője, friss, ruganyos teste, finom bőre. Ezt a kedves gólemet, vonzó Frankensteint, nagyra nőtt mandragóga-emberkét nem kis munka lehetett megteremteni, de Norfolk kiváló szakember, világteremtésben az elsők között van, és nem csak a kortárs brit irodalomban. 

Lisztporos intrikák 

Történt, hogy Dél-Nyugat Angliában, Somerset megyében – ami tudvalevőleg a Cheddar sajt szűkebb hazája – Buccla erdejében magára maradt egy tizenéves fiú, miután anyja megfagyott egy majorság romjai között. I. Károly (1600-1649) ült ekkor a trónon, de már nem sokáig. A fiút addig John Sandallnek hívták, de halála előtt anyja felfedte az igazságot előtte: ő nem John Sandall, hanem John Saturnall, Saturnus leszármazottja, a Lakoma őre. A Lakoma célja pedig: összehozni az embereket egymással. Ez lenne a nagy megfejtés, ami világos, mint a nap.

Az 1630-as években induló történet évtizedeken át ível, hogy valamikor az 1660-as években kimért happy enddel érjen véget. Az eltelt évtizedek valamivel több, mint négyszáz oldalban történnek meg. Ezalatt belelátunk egy boszorkánysággal vádolt javasasszony és fia – John Sandall/Saturnall – üldöztetéseibe, egy 17. századi majorság, és legfőképp annak konyhája működésébe, egy hiperérzékeny árva fiú mesterszakáccsá cseperedésébe, néhány szerelmes, sebzett szív őrizni igyekezett titkaiba, az angol polgári forradalom vérrel itatott csatatereibe, egy markotányosnő sátrába éjszaka.

Királyi vacsorát látunk, szélsőséges puritán erkölcscsőszök szadista kínzásait, lisztporos intrikákat a konyha és az ebédlő népe között, és a saját gyomrunkat, amit a regényt olvasva akkor is üresnek érzünk, ha éppen tele van. Mert Norfolk a leírások feketeöves mestere. Jeleneteit olvasva a megszokottnál intenzívebben látjuk a színeket, érezzük az illatokat, a szagokat, az időjárást és az ízeket. A feszültségkeltés, és a feszültség fenntartása érdekében a filmes eszközöktől sem riad vissza. Lawrence Norfolk – Hitchcockhoz hasonlóan – mindent tud a suspense-ről és a cliffhangerről, és arról, hogy milyen ártalmas is a háború egy majorság konyhájára, az interregnum pedig a gazdaságra nézve. 

Konyhai csendélet kosfejjel (1650 körül, Giuseppe Recco)

Kosztümös regény 

Kár, hogy a karakterek kidolgozásával, fizikai külsejük leírásával nem bíbelődött valamivel többet, mert néhány főbb alaknál ugyan elegendő a tetteik, gesztusaik, szavaik és az elnagyolt, impresszionista ecsetkezeléssel felvitt külső tulajdonságok leírása, de a mellékszereplők már hajlamosak az összemosódásra a nevek tengerében, mivel arcuk sincsen, csak nevük. De sebaj, így is rendkívül élvezetes olvasmány a John Saturnall lakomája, amelyet az író nem 12 évig írt, ahogy azt több helyen olvasni lehet, hanem, mint azt R. Hahn Veronika interjújából megtudjuk, csupán 4-5 évig. Norfolk ekkor engedte el túlzottan széttartónak ítélt, Szintek munkacímű regényét, és omlott össze. „A cselekmény minden szála, minden szereplője valamennyi periódusban visszatért, sőt megsokszorozódott, így annyifelé kellett figyelni, annyi karaktert összefogni, hogy teljesen elvesztettem felettük az uralmat” – mondja az interjúban. Ezek után kért külső segítséget szerkesztőjétől és feleségétől. Utóbbinak így ad hálát: „És végül szeretnék szívből és szerelemmel köszönetet mondani feleségemnek, Vineeta Rayannek, aki felkanalazott a konyhapadlóról, és a hitével az enyémet is visszaadta. Ha bárkinek írok – vagy főzök –, akkor az ő.”

A biztatás meghozta az eredményt: az utóbbi évek legjobb történelmi és konyhaművészeti kalandregényét.

Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája, fordította: Mesterházi Mónika, Libri, 2012, 414 oldal, 3990 Ft