Szlankó Bálint felvette a harcot a magyar társadalom „unott érdektelensége” és „ellenségessége” ellen, és megpróbálta elmagyarázni, miért jó a demokrácia. Teszi mindezt a nép nyelvén – közérthetően, olvasmányosan, bulvárosan. A cél meggyőzni az olvasót arról, hogy a demokrácia lehet, hogy sántít, de nincs ennél épebb rendszer. Az érvelés azonban kivételes tehetséggel fordítja a demokrácia ellen olvasóit.

Na de ki is az olvasó? A társadalomtudományokban jártasak biztos nem, hiszen az impozáns, ám mégiscsak közhelyes gyűjtés arról, melyik híres gondolkodó vagy politikus mit mondott a demokráciáról, a leegyszerűsítő levezetés őket biztosan nem köti le hosszabb időre. A demokráciával szemben kritikus olvasó egészen biztos nem ad ki 3000 forintot arra, hogy valaki 200 oldalon keresztül fárassza. Maradnak a demokrácia érdeklődő hívei, akik örülnek az újabb és újabb érveknek, hogy kellő edzettséggel vessék bele magukat az újabb harcokba a Facebook-falon vagy a bisztróban.

Nem kérdés egy percig sem, hogy szubjektív, vállaltan elköteleződött szöveget olvasunk. „Hogy pontosítsuk és összefoglaljuk mondanivalónkat, a demokrácia vonzereje a következőkben áll: a demokratikus országok általában békésebbek, és nem indítanak háborúkat egymás ellen; kevésbé korruptak; kevésbé hajlamosak a nagy gazdasági és szociális melléfogásokra, és nagyobb lehetőséget nyújtanak a korrekcióra; nagyobb politikai stabilitást biztosítanak; megvédenek a zsarnoki hatalomtól és visszaéléseitől; szabadságjogok szélesebb skáláját biztosítják, mint autokratikus társaik; és így több teret engednek az egyén fejlődésének” – írja Szlankó. A könyv későbbi fejezeteiben egyenként is megvizsgálja ezeket a komponenseket. Csak éppen nem meggyőzően.

A könyv négy alapvető feltétel teljesülése esetén beszél demokráciáról: ha a választások rendszeresek, azokon minden felnőtt szavazhat; ha van szólás- és sajtószabadság; ha van gyülekezési szabadság; és ha a hatalom megoszlik a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói ágak között. Ezen túl nem tesz különbségeket, a diktatúra áll szemben a demokráciával, függetlenül attól, hogy ez a demokrácia mégis milyen régóta, milyen hagyományok mentén és milyen keretek között működik. Az alkotmányos monarchia (pl. Nagy-Britannia), a szövetségi köztársaság (pl. USA), a teokratikus köztársaság (pl. Irán) vagy a parlamenti köztársaság (pl. Olaszország) különbségei jobb esetben az érdekesség szintjén megemlítődnek, egyébként monolit tömbként állnak szemben a diktatúrákkal (Észak-Koreától Latin-Amerikáig). Hogy ez számít-e? Alapvetően nem, viszont akkor nagyon is, ha olyan hangzatos, ám könnyen sebezhető állításokat emelünk be az érvelésbe, miszerint „az 1819 óta lefolyt fegyveres konfliktusok közül egyetlenegyet sem vívtak egymással demokratikus országok”. (De ne legyünk igazságtalanok: a könyv utolsó negyedéig kell rá várni ugyan, de csak sikerül leírni, hogy a helyzet „ritkán ilyen fekete-fehér”, és a „végletek között számtalan átmeneti rendszer létezik”.)

A szerkesztő lehetett volna szigorúbb, különösen az általános és középiskolai tankönyvek pontosságára és mélységére emlékeztető részek vagy a fecsegő zsurnalizmusok esetében. „A politikusaink lehetnének ötször ügyesebbek és határozottabbak, egyáltalán nem biztos, hogy sok minden máshogy lenne. A világ túl nagy és bonyolult, az események túl gyorsan és kiszámíthatatlanul követik egymást, és még a nagy államok vezetői is ki vannak téve a náluk sokkalta nagyobb erők kényének” – olvassuk, és közben úgy érezzük, az Egyszer volt… francia ismeretterjesztő rajzfilmsorozat fehér szakállú mesterével kalandozunk a demokrácia történetében.

Most ne is ragadjunk le az olyan szerencsétlen félmondatoknál, mint amikor a képviselőknek a parlamentáris rendszerre való befolyására hozza példának „a jobb sorsra érdemes Medgyessy Péter[t], aki összeveszett a koalíciós partner SZDSZ-szel, és néhány nap leforgása alatt állás nélkül maradt”. Ez apróság. Sokkal bosszantóbb, amikor hivatkozás nélkül belefutunk pl. Fukuyamába Az alternatív rendszerek bukása című két oldalas alfejezetben, és még csak utalás sincs arra, hogy ezzel az elmélettel kik, vagy legalábbis miért vitatkozhattak, egyszerűen alapigazságként kerül elő, hogy a kommunizmus bukása a demokrácia térhódítását eredményezte, mert nem volt többé olyan politikai ideológia, ami versenyezhetett volna vele. Vagy azt olvasni, hogy Mexikó annak köszönheti elmaradottságát, amely különösen szembetűnő, ha az Egyesült Államokkal hasonlítjuk össze, hogy a spanyol gyarmatosítók nem tisztelték a tulajdon védelmét és az együttműködésen alapuló döntéshozatalt – bezzeg az angol gyarmatosítók! Nem lehet tagadni, hogy van összefüggés, de hogy a jelen Mexikójában ezért nincs szilárd jogrend, meg ezért sokszorosan szegényebb, mint északi szomszédja, azért kicsit erős.

A nagy demokrácia melletti érvelésben Magyarország példája néha felbukkan. Pont úgy, mint pl. Oroszországé – elrettentésből. Ez lehet jogos, de azért hiányzik néha más kontextusban is, például amikor arról értekezünk, milyen nehéz demokráciát építeni olyan országokban, ahol etnikailag, vallásilag, kulturálisan komoly különbségek vannak a népcsoportok és a régiók között, akkor Libanon, Észak-Írország és az afrikai országok mellett a határon túli magyarság, de ne legyünk ennyire provinciálisak, Közép-Európa sajátos példáját is igazán megemlíthetnénk.

Értjük, mire megy ki a játék: Magyarországon veszélyben a demokrácia, és még csak nem is sejtjük, mit veszítünk ezzel. A gond az, hogy Szlankó érvelésében a demokrácia és a jogállam fogalma nem mindig, de többször összemosódik – tény, hogy így egyszerűbb eljutni oda, hogy Magyarországon veszélyben a demokrácia, tény, hogy a kettőt nehéz szétszálazni. De kár érte. Mert tényleg fontos volna világosan, érvényesen bizonyítani, hogy Magyarországon nem azért van veszélyben a jogállam, nem azért áll gyenge lábakon az egyén szabadsága, nem azért itat át mindent a korrupció, nem azért nem sikerült beváltani a rendszerváltozás reményeit, mert demokrácia van, hanem pont, hogy ennek ellenére. Ehelyett aki a Miért jó a demokráciát elolvassa, a túl egyoldalú, ezer sebből vérző gondolatmenet hatására azon veszi észre magát, hogy átkerült a „sötét oldalra”, és folyamatosan Szlankó ellen érvel.

Szlankó Bálint: Miért jó a demokrácia?, Kalligram, 2013, 206 oldal, 2800 Ft