Trianon tabu, Trianon fétis – furcsa, ingoványos terület: aktuálpolitikai játszmák és évszázados ideológiai viták övezik. György Péter új könyvében a ma forgalomban lévő Erdély-képekből kiindulva egy tágas, sokfelé indázó történeti áttekintés keretében érvel amellett, hogy a nemzeti giccs ideológiájának reflektálatlan átvétele helyett a gazdag kulturális hagyományhoz való odafordulás segíthet a képzelt helyett a valóságos Erdély megismerésében.

Az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötet szervesen összefügg a szerző előző könyvével. Az Apám helyett egy sajátos apa-könyv, amely a saját családtörténeten keresztül beszél a holokauszt traumájának feldolgozatlanságáról és ennek a Kádár-rendszer által működtetett emlékezetpolitikai stratégiákkal való mély összefüggéseiről; az újabb könyv pedig az ún. Trianon-szindrómát vizsgálja meg többféle, ám egymástól ideális esetben nem elválasztható szempontból. A két könyv közös állítása, hogy ha nem akarunk a saját történeti helyzetünktől teljesen elidegenedve a legegyszerűbb politikai jelszavaknak kiszolgáltatva élni, egyszersmind kihullani annak lehetőségéből is, hogy saját történetünket megalkothassuk és elbeszélhessük, alaposan át kell gondolnunk a 20. századi magyar történelem feszítő kérdéseit. 

A könyv többféleképpen olvasható, a tizenhárom fejezet között találunk kifejezetten aktuálpolitikával foglalkozó írásokat, elméleti jellegű áttekintéseket és olyan esettanulmányokat, amelyek egymástól függetlenül is érdekesek lehetnek azok számára, akik tragikus sorsokkal szegélyezett kultúrtörténeti csemegére vágynak. A György Péter írásait ismerőknek nem lesz meglepetés, hogy a többféle tudományterülettel érintkező narrációt a mélyfúrások között létesített kapcsolat tartja össze: első ránézésre egymástól távoli jelenségek (pl. Dobogókő mint multifunkcionális spirituális kultuszhely, az erdélyi irodalom története és Magyarország Alaptörvénye) kerülnek szoros viszonyba. Elsősorban az építészet és az irodalom alkotásaira építi elemzéseit, a műalkotásokat minden esetben árnyalt kontextuális elemzéssel ellátva, ügyelve a történeti háttér és a kézenfekvő asszociációk részletes bemutatására.

A művek – nem függetlenül esztétikai teljesítményüktől, de – mindig dokumentumként válnak fontossá, és a kiválasztott művek szinte minden esetben a kanonizált történeti mintákhoz képest valami furcsa elemet rejtenek magukban. Nem véletlen, hogy a kötet „főszereplői” (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos vagy kisebb mértékben Karinthy Frigyes) nem állnak kimondottan a kulturális emlékezet főhelyén: olyan marginális, „instrumentalizálhatatlan” figurák, akiket a hagyomány nem tud egyértelmű kategóriákba sorolni: az ő életművükkel, erkölcsi válságaikkal való megismerkedés is része annak, hogy az egységesnek látott múlt árnyalatokat, kontúrokat kapjon. 

Irodalmunk Erdély-percepciójának egyik korai megnyilvánulásaként idézi György Péter Kazinczy Ferencet, akinek egyszerű, ám annál súlyosabb mondata tulajdonképpen az egész Trianon-szindróma és az ezzel kapcsolatos diskurzusok alapjaként szolgál. „Magyarország nem ismeri Erdélyt” – írja Kazinczy az Erdélyi levelekben, és e mondat a könyv emblémája is lehetne. A nem-ismerés ellenszereként javasolja a szerző a nyomtatott hagyomány, az irodalomtörténet tanulmányozását, hiszen amennyivel egyszerűbb a „vesszen Trianon!”-t skandálni, mint egy Szilágyi Domokos-kötetet elolvasni, annál több haszonnal kecsegtet, ha nem is a mindennapi agresszió levezetésében. 

„Trianon mítosza, a mitikus tér egyszerűen tektonikus zárórétegként borul rá mindarra, amit a múltban nemzeti kultúrának hívtak” – állítja a könyv. Talán a legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy ez a múltban nemzeti kultúrának hívott komplexum előbányászható-e, felébreszthető-e, hogy mi az az anyag, amely kikezdheti a záróréteg makacs ellenállását. Félő, hogy mindaz, amit György Péter a valóságos Erdély megismerésének feltételéül szab, vagyis a (nem csak) erdélyi irodalom szorgalmas tanulmányozása, merőben anakronisztikus, és néhány elszánt kutatón kívül alig tarthat számot érdeklődésre. De talán már annak széleskörű belátása és evidenciává válása is reményre adhat(na) okot, hogy „nem egyetlen történetről kell beszélnünk. Közvetett, kulturális összefüggések rendszeréről, bonyolult mintázatáról annál inkább.” Ha nem egyetlen, kizárólagos történetnek van létjogosultsága, akkor a Trianon-szindróma kapcsán nemcsak Erdélyről, de az összes, Magyarország határain kívül élő magyar közösségről is szó eshet, és a párhuzamosan elbeszélető történetek kitölthetik azt a teret, amit most a meg-meglóduló kulturális fantázia egyre zavarosabb és képtelenebb mitológiái népesítenek be őstörténettel, nacionalizmussal és összeeskövés-elméletekkel.

György Péter könyvének végkövetkeztetése szerint „mi Trianon árvái vagyunk, de soha nem leszünk a helyreállítói. A virtuális traumaközösség lezárása feltétele a modern politiai közösség restitúciójának.” Vagyis ennek a megismerésnek igencsak nagy a tétje. A Képzelt Erdély elég sok javaslatot tesz ennek a folyamatnak az elindítására.

Pogrányi Péter

György Péter, Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető, 2013, 446 oldal, 3990 Ft