Neil Gaiman tulajdonképpen minden könyvében – legyen szó gyerekkönyvről, képregényről, regényről – ugyanazt csinálja: a mesékből, mítoszokból ismert toposzokat, hősöket veszi alapul egy-egy teljesen új világ konstruálásához. Nincs ez másként legújabb, az Óceán az út végén című könyvében sem: most leginkább a pogány hitvilág és a tündérmesék keverednek. A gyerekhős, hasonlóan a Coraline vagy a Farkasok a falban című Gaiman-könyvekhez, itt is a családban a legmagányosabb.
Az Óceán az út végén szívszorító, gyönyörű regény.
A helyszín a romantikus angol vidék nagy háza, öreg bükkfákkal, rododendron bokrokkal, kanyargós utakkal. Lelki szemeink előtt már-már Thomas Kinkade émelyítő falinaptárvilága rajzolódik ki. Gaiman azonban csak díszletnek választja ezt a nyugodt miliőt, a felszín mögött családok esnek szét, a gyermeki ősbizalom rendül meg, a világnál is régebbi erők csapnak össze. Itt él egy hétéves kisfiú, aki nem találja a helyét: leginkább olvasni szeret, de azt annyira, hogy édesanyja 1930-as, ’40-es években játszódó didaktikus lányregényeit is falja. Könyvekbe menekül, „ha a való élet túlságosan kemény vagy túlságosan rugalmatlan”. Szeret egyedül lenni, más választása nem is igen lenne, hiszen barátai nincsenek, a családban pedig mindenki elszigeteli magát a többiektől.
A kisfiú több évtizeddel később középkorú felnőttként tér vissza gyerekkora színhelyére, a felnőtt pedig már maga sem tudja, mit keres a régen eladott ház előtt. Emlékei lassan térnek vissza, ahogy emlékezete tisztul, úgy lesznek egyre varázslatosabbak a képek: egy barátság története elevenedik meg egy különös lánnyal, Lettie Hempstockkal, annak anyjával és nagyanyjával, akik az élő és valóságos dolgok felett uralkodnak. Akik átjárnak a „normális illatú” világ és aközött, ahol narancssárga az ég, akiknél egy vödörbe belefér az óceán.
A sztori talán túl gyorsan is elmesélhető, az Óceán az út végén cselekményében nincsenek fordulatok, még csak arra sem kell várni, hogy valami titokzatos lelepleződjön. Már a gonosz színrelépésénél egyértelmű, hogy ez itt a gonosz, akit le kell győzni. Az Alice Csodaországban óta pedig a szürke-rózsaszín csíkos állatok, a nehezen elképzelhető lények, a világ ide-oda fordítgatása, foldozgatása, széthasítása sem okoz meglepetést.
A történet azonban mégis magával ragadó. A kis dolgokba belezsúfolt határtalanság gazdag metaforákon keresztül, megrendítő képekben jelenik meg, pl. abban, mennyi minden fér el egy kisfiú szívében. A regény úgy hívja elő a „valahol már olvastam” érzést, hogy közben teljesen elbizonytalanítja az olvasót, akinek a nagyon ismerős elemek új dimenzióját kell összeraknia. Gaiman a hitvilágok alapjait, a mesékkel egyidős, számos jelentéssel terhelt metaforákat, toposzokat dolgozza bele a Hempstock farmba. Innentől az olvasó tapasztalatán, ízlésén múlik, hogy egy izgalmas álomvilágban, fantasyben kalandozik vagy különböző filozófiai síkokon értelmezi a regényt. Ezt lehetővé tenni egy könnyen olvasható, egyszerű dramaturgiájú, alig 180 oldalas regényben keveseknek megy olyan megbízhatóan, mint Gaimannek. És talán most, az Óceán az út végénben sikerül ez a legteljesebben.
Az eredetileg novellának készülő Óceán az út végén személyes, intim hangulatú könyv. Egy középkorú férfi visszaemlékezésén át szólal meg a valamikori kisfiú, aki E/1-ben meséli el egy nyár történetét. Az elbeszélő bonyolult, már-már skizofrén határhelyzetbe kerül az emlékezés során: ami a gyerek számára érthetetlen volt, azt a felnőtt átlátja (pl. a házasságtörést), ami a gyerekkorban könnyen beilleszthető volt, az a felnőttet nyugtalanítja (a nonszensz és abszurd jelenségek). Szívszorító értelmet kapnak az ellopott, mélyén megőrzött pillanatok. Egyszerre fájdalmas és felszabadító a végkicsengés, miszerint az emlékezés azért olyan nehéz, a képek azért fakulnak bele a múltba, mert úgy mindenkinek könnyebb.
Neil Gaiman: Óceán az út végén, fordította Pék Zoltán, Agave Kiadó, 2013, 179 oldal, 2880 Ft
