Az éppen ma 100 éve született Weöres Sándor egyszerre a legismertebb és legtitokzatosabb alakja a 20. századi magyar irodalomnak. Ő írta meg a magyar irodalom első Hitler-ellenes versét, kétszer került a Nobel-díj közelébe, és egy macska halála miatt a villamossínekre feküdt. Alakját körbelengik azok az anekdoták, amelyeket barátai, ismerősei jegyeztek fel, adtak tovább. Portrénkban ezt a legendákkal átszőtt életutat vázoljuk fel a visszaemlékezések tükrében a szüleit öngyilkossági kísérleteivel figyelmeztető fiú alakjától az állatbolond, nemzetközi hírű költőóriásig.

1913. június 22-én, ma pontosan 100 éve, császármetszéssel megszületett ifj. Weöres Sándor (vagy ahogy földijei, a csöngeiek hívták: Cina). Cina kapcsolata édesapjával feszült volt, az exkatona, a magának való gazdálkodó apa nem igazán értette a rá kicsit sem hasonlító, érzékeny, betegeskedő fiút, aki nappal aludt, éjszaka verseket írt. Édesanyja azonban – különösen azután, hogy Cina testvére halva született – hatalmas szeretettel és megértéssel fordult fiához, mély összetartozásukról több Weöres-versben is olvashatunk. (Például az Anyámnak című 1937-es versben: „Termő ékes ág, te,/ jó anya,/ életemnek első/ asszonya.”) A világ pedig már akkor is kicsi volt: Blaskovich Mária és Babits Mihály nővére, Angyalka fiatal koruktól barátnők voltak, Weöres édesanyja így már régtől fogva ismerte azt a Babits Mihályt, akit fia az 1930-as évek elején fog majd felkeresni induló költőként.

"Tízéves fejjel fölakasztottam magamat"

Cinát és édesanyját mindenki szerette Csöngén. Az állandóan improvizáló, folyamatosan író, könyvfaló (még a lexikonokat is kiolvasó), jószívű Cinának hatalmas szobája volt, tele játékkal. A falubeli gyerekek gyakran vendégeskedtek itt, egyiküktől, Nagy Sándortól azt olvashatjuk, hogy nagyon nehéz volt otthagyni a rengeteg játékot. Amikor Cina egyszer észrevette ezt, felajánlotta a nála négy évvel idősebb fiúnak, hogy vigye csak el magával a neki legjobban tetszőt, neki marad elég úgyis, majd másnap visszahozza.

Az apával való kapcsolatról Weöres, ha kérdezték, általában szűkszavúan nyilatkozott. A feszültség, amely az anyai és az apai elvárások között húzódott, marta a gyerek Sándort, aki öngyilkossági kísérletekkel próbált segítséget kérni, és egész életében ideggyengeséggel küzdött. „Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. Képzelheted, micsoda gyerekkor lehetett, ami akkora kölyköt többszörös öngyilkossági kísérletekre visz; de ennek köszönhetem, hogy kb. húszéves fejjel már végleg túlestem a halálvágyon és a halálfélelmen” – írta levélben Fenyő Ivánnak. 1978. június 17-én Weörest egy tévéinterjúban arról is kérdezték, félt-e az apjától. A költő röviden annyit válaszolt: „Azt talán azért nem.” Később hozzátette: félelmet inkább „a falusi libák és kutyák agresszív tempója” váltott ki belőle.

A gyerekkor alapélményei Weöres egész költészetét meghatározták. Kritikusai a drámai átéltséget hiányolták verseiből, holott részben a múlt tapasztalatainak hatására bennük a költő nem személytelen hangon, de a szenvedésen és a szenvedélyen túl szólaltatja meg a széteső világot.

Az első Hitler-ellenes vers

A gyerekkori átvirrasztott éjszakák, félálomban töltött nappalok későbbi életritmusát is meghatározták. „Én éjjel dolgozom, mert akkor van nyugalom. Nem csenget a telefon, vagy a postás, vagy a díjbeszedő, vagy a látogató, vagy a munkatárs. Nekem az éjszaka adja meg azt az egyhullámú, nagydarab időt, amikor dolgozni tudok. Többnyire látom az estét; akkor jön az éjszaka, és még látom a hajnalt. Az én napjaimban az este és a hajnal foglalja magában az éjszakát, és a nappalt – mint a bagoly vagy a denevér – nem is igen látom” – mondta magáról az idézett tévéinterjúban. Első írói sikereit 1928-ban élte meg, 1929-ben a Pesti Hírlap vasárnapi száma elismerő, meleg hangú felfedező cikket írt róla, ezt követően folyamatosan közölték írásait, Kodály Zoltánnak pedig annyira megtetszett az 1928-as Öregek című Weöres-vers, hogy 1933-ban kórusművet komponált belőle.

Bár Weörest apolitikus költőként tartjuk számon, mindig is foglalkoztatta a közélet. Erről árulkodik a Helikon Kiadónál most megjelent utolsó kötete az életműnek, amely a nem publikált írásokat gyűjtötte össze, és amelyek között szép számmal találunk közéleti verset. De a magyar irodalom első Hitler-ellenes versét is Weöres írta meg már 1933-ban, az első kötetének (Hideg van, 1934) Torzók című ciklusában. (És itt olvasható a Bartók-suite is, amelynek egy részletét Varázsének címmel valószínűleg máig minden gyerek skandál az óvodában: „Csiribiri, csiribiri, bojtorján,/ lélek lép a lajtorján,/ Csiribiri, csiribiri, zabszalma,/ még mellettem alszol ma.”

A Hideg van című első kötet kiadásához is kapcsolódik egy érdekes anekdota: állítólag a költő apja egy szép hízott sertéssel egyenlítette ki a nyomdaköltségeket. Ezt követően Weöres rendszeresen publikált számos más folyóirat mellett a Nyugatban – első verseiért honoráriumként azt kapta, hogy fél évig ingyen járt a Nyugat Csöngére. A zseni azonban az iskolai környezetbe nehezen illeszkedett be: állandó iskolaváltások mellett leérettségizett, a pécsi egyetemen több szakot is kipróbált, mire filozófia-esztétika párosításon megszerezte a diplomát.

"Nem érzem egészen költészetnek"

Weöres pályájának korai szakaszát egy hosszú távol-keleti utazás zárta 1937-ben. Az utat a Baumgarten-díjból fedezte – de mint életében annyi mindent, ez az eseményt is konfliktusok terhelték. A Baumgarten körül rendszeres volt a felháborodás, de Weöres díjazásának éve a szokásosnál is nagyobb kritikát kapott: egy 24 éves, kétkötetes költő kapta a jelentős pénzjutalommal járó elismerést, és ha ez nem lett volna elég, Kassák Lajost törölték végül a díjjal kitüntettek névsorából, József Attila pedig csupán jutalmat vehetett át. Akárhogy is, Weöres hajóra szállt, eljutott sok más mellett Egyiptomba, Bombaybe, Indiába, Szingapúrba, Sanghajba, élményeiből olyan nagy versek születtek, mint a Maláj ábránd, és az út még inkább a keleti szemléletmód felé terelte a nyugati hagyományokból folyton kilépő fiatal költőt. (Már 1929-ben azt írta Kosztolányinak, hogy kínaiul akar tanulni.)

Ez a szemléletmód merőben eltért az Európa művészetére fókuszáló magyar költészet mainstreamétől. Weöres élete végéig tudatában volt annak, hogy mennyire mást képviselt. A tévéinterjúban mondta például, hogy „Adyt, Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás, kísérlet.” Hazatérése után, 1939-ben ledoktorált, vallomásos színezetű disszertációjában (A vers születése) összefoglalta irodalomszemléletének alapvonásait.

A moha, a manó és az ember között

Pécsett 1941-ben állították fel a Városi Könyvtárat, amelynek megszervezésével Weörest bízták meg. Mivel azonban sem könyvtárosi végzettsége, sem gyakorlata nem volt, a gyakorlóév egy részét Várkonyi Nándor mellett a pécsi egyetem könyvtárában, másik részét a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárában töltötte. 1943 őszén Budapestre költözött, és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. A második világháború befejezésekor viszont már Csöngén tartózkodott, és a következő évet is az apai birtokon töltötte, majd rövid ideig Székesfehérváron dolgozott múzeumi tisztviselőként, és az ottani Vörösmarty Társaságban is tevékenykedett.

Polcz Alaine 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán dolgozott, így emlékszik vissza első találkozására „Sanyikával”: „belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki. (…) A fiatalember belép, megáll tétován az ajtóban, egyik lábáról a másikra nehezedik, kicsit oldalt hajtja a fejét, és megszólal vékony, kisfiús hangon. (…) Amy Sándornak szólította. De Miklós is, én is megmaradtunk a Sanyikánál – magamban még mindig így szólítom. Ezen sokszor eltűnődöm. Nekem, nekünk örökre Sanyika maradt-marad, mert olyan volt, mintha nem is volna igazán ember, hanem valami különleges lény: a moha, a manó és az ember között. Az első perctől kezdve éreztem rajta ezt a területenkívüliséget, a nem konkrét valahová tartozást. Azt hiszem, hogy mindig is ilyen maradt.”

1947-ben Weöres házasságot kötött Károlyi Amyval, akivel első utazásuk Rómába vezetett. Amyval való „régimódi házassága” voltaképpen a megmaradást biztosította Weöresnek: a negyvenes években már komoly alkoholproblémákkal küzdött, egyre távolabb került a békés Csöngétől, az erős és nyugodt Amy mellett azonban megőrizhette alkotóképességét. Ha éppen nem dolgozott, szívesen passziánszozott pihenésképp. Bevallása szerint egyáltalán nem érdekelte, kijön-e a kártya, nem is igen koncentrált rá, „könnyű, üres kikapcsolódást” jelentett számára. Érdekesség, hogy 1947-ben Weöres írta meg az egyik első olyan verset, amelyben az új forint szerepel, méghozzá egy ma is népszerű gyerekverset, A kutya-tárt. („Húsz forintért tarka kutya,/ tízért fehér kutya jár,/ törzs-vevőknek öt forintért/ kapható a kutya már./ Kutya-tár! kutya-tár!/ Kutyafülű Aladár!”)

Szombathelyi szobor a macskaszerető Weöresnek 

„Ha valaki ebnek emel mauzóleumot,/ kár nevetni./ Tanulj meg nevetségig szeretni.”

Weöres állatszeretete legendás, a verseiben is vissza-visszatérő motívum, még Polcz Alaine is megemlékezik róla: „Ott volt velünk a macska. Sanyika nagyon szerette. Időnként, úgy húszpercenként megszólalt: „Nem kéne neki egy kis húst adni?” És Amy, akinek fájt a térde, szó nélkül felállt, sántikálva ment és hozott két-három kockára vágott, nagyon szép, nyers marhahúst. A macska evett is, nem is. Láttam, ezt így szokták. Aztán később tudtam meg, hogy a macskának leukémiája vagy rákja volt, beadtak neki egy injekciót, hogy elaludjon, meghaljon. De nem hatott eléggé, és kínjában mászott fel a kerítésen, esett vissza, mászott… A macska halála után Sanyika öngyilkos akart lenni, egy villamos elé dobta magát. De az időben lefékezett. (…) A házvezetőnőjük elmesélte, hogy az elején az volt a helyzet, hogy vagy megszereti a macskát, vagy elmegy. Megszerette a macskát a Sanyika kedvéért.” A magyar irodalom szlovéniai népszerűsítésében kulcsszerepet játszó Hradil pedig ezt mesélte a Kötve-fűzvének adott interjújában: „A macskákat nagyon szerette, imádta az állatokat. Úton volt hozzánk, egyszercsak hívott, hogy nem jön, mert a kocsija elgázolt egy kismacskát, és hagyta ő Szlovéniát, csak a macskával törődött.”

Oravecz Imre, akit fiatal költőként, 1968-ban Weöres Sándor mutatott be a Költők egymás közt című antológiában, így emlékezik vissza Weöresre: „Az ágyon, felhúzott lábbal, hátát a szőnyeg borította falnak támasztva, az ágyvégi kispárnára könyökölve, halántékát keze fejének döntve. Mert az volt a kedvenc tartózkodási helye, az ágy, és ez a póz a kedvenc póza. És ez is illett legjobban hozzá. Meg ahhoz, ami igen sűrűn megesett vele. Ahhoz, hogy a leghevesebb vita kellős közepén hirtelen elnémult, lehunyta a szemét, vagy egykedvűen nézett maga elé, mintha mi, vendégek, ott sem lennénk, és ő sem volna ott, hanem valahol máshol, talán egy másik bolygón, egy másik létben, tőlünk fényévekre, valami mozdulatlan mozgásban. Pedig ott volt, nagyon is jelen volt, jobban, mint mi, akik tovább beszéltünk, de valójában nem mondtunk semmit, csupán az ő hallgatása adott értelmet, létjogot fecsegésünknek.”

Weöres a legendás pózban

Kétszer a Nobel-díj közelében

Olaszországból visszatérve Weöres a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában dolgozott. A házaspár ekkoriban a Törökvész út 3/C szám alatti erkélyes házban lakott. 1948 és 1955 között Weöres saját műveit nem publikálhatta, csak fordításai révén jelenhetett meg. 1955-ben azonban megjelent a Bóbita Hincz Gyula rajzaival, azóta is ezen nőnek fel a gyerekek. Újra megjelenhettek versei, kötetei, míg 1970-ben megkapta a Kossuth-díjat. A díjjal járó pénzösszegből Pásztor Béla emlékére díjat alapított a fiatal költők számára. Ebben az évben jelent meg Weöres első angol nyelvű versválogatása Edwin Morgan fordításában. A Poetry International háromnapos londoni költőfesztiválon egyedüli meghívott kelet-európaiként megalapozta nemzetközi ismertségét. Ekkoriban Weörest a Nobel-díj lehetséges várományosai között emlegették. Az utolsó pályaszakasz egyik legkiemelkedőbb alkotása az 1972-es Psyché, amely egy elképzelt 19. századi költőnő életét rajzolta meg.

Weöres Sándor felolvassa Ars poetica c. versét (1978)

A Nobel-díj esélye később újra visszatért: Pomogáts Béla anekdotája szerint Weöres Sándort 1981-ben nemcsak felterjesztették, hanem bekerült az utolsó kosárba, a három név közé. (Abban az évben Czeslaw Milosz kapta a díjat.) „Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a történet, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt.”

„Felmegyek a magasságos egekbe”

Weöres Sándor és Károlyi Amy 1972-ben költözött a Muraközi utca 10/A szám alatti kertes házba, Weöres itt lakott haláláig, 1989. január 22-éig. Életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

„Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
- Mi fáj, Sándor?
- Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.”

A feleség megható búcsúztató írásában felidézi Weöres legendás állatszeretetét is: „»Barátaim, az állatok,/ s az emberfölötti áramok« – írta hosszú évekkel ezelőtt W. S. És ez így igaz. Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a feketerigók.”

Fekete-fehér fotók: a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből