Fotó: Hirling Bálint [origo]

Dés Mihály (Budapest, 1950) magyar irodalmár, lapkiadó és író hatvanhárom évesen jelentette meg első regényét. A Pesti barokk a nyolcvanas évek Budapestjének és a felpuhult szocializmus nemzedékének krónikája, egy „tipikus pesti srác” szemszögéből. Dés 1986 óta Barcelonában él, Magyarországon többek kötött Borges, Cortázar, García Márquez, Vargas Llosa fordítója volt, lektor, kritikus és alkalmi filmszínész, a Banánhéjkeringő és A dokumentátor főszereplője. A barokkos életutat járó íróval Demszky Gábor első csókolózásában játszott szerepéről, kulturális blöffről, seggvakarásról, az állami vállalatban való kussolásról beszélgettünk, illetve arról, hogyan lehet Karinthyval csajozni.

A könyv Facebook oldalán, az egyik részlet alatt olvastam egy megjegyzést, miszerint „Pasik egy kóbor numeráért ennyit küzdenek - elvergődve Rákosszentmihályra is?? Ez szívszaggatóbb, mint öt Bridget Jones... Pedig ő is hogy megjárta a Hadak Útját.” Szívszaggatónak szánta?

Szívszaggatónak is szántam. Egyik legfőbb törekvésem volt, hogy a dolgokat a maguk komplexitásában ábrázoljam. A könyvet végig áthatja egy nem igazán definiálható dolog, egyszerre van szó szent, intenzív, komoly témákról, de skizofrén módon a kóbor numerákat hajtó szereplők nevetségesek, szánalmasak is. A jelenetekben egyszerre akartam őszinteséget és hazugságot, érzelmességet és erotikát. Plusz humoros akartam lenni: Karinthy a bibliám, vele arattam az első sikereimet, hódítottam meg az első csajaimat.

Hogyan lehet Karinthyval csajozni?

Humorban és dumában nagyon sokat tanultam tőle, kívülről tudtam hosszú passzusokat a humoreszkekből, a Tanár úr kéremből, az Így írtok tiből, és ez bejött nekik. Gyerekkoromban színésznek készültem (aztán el is játszottam két szerepet), minden iskolai helyzetben előadtam, sokszor Karinthyt. Fontos számomra Nabokov szarkazmusa, illetve Woody Allen és Philip Roth azon képessége, hogy miközben valóságos szenvedélyekről írnak, ki is röhögik saját magukat.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Ősszel jelent meg Vámos Miklós könyve, a Szitakötő. Nemzedékünk regénye. Ebben az 1950-ben született szerencsétlen generáció elszalasztott lehetőségeiről ír (interjúnk Vámossal erre). A Pesti barokk főszereplője, Koszta ugyanehhez a nemzedékhez tartozik, amely a felpuhult szocializmusból sem tudott kihozni semmit, és aki az epilógus valószínűsítése szerint nem tudna mit kezdeni a kilencvenes évekkel. Érdekes a két regény közeli megjelenése. Mintha az ötvenesek számvetése a saját múlttal most volna aktuális.

Teljesen véletlenszerű, hogy ugyanaz érdekelt minket, aztán persze lehet, hogy mégsem. A regényötletem ’88-as, egyszer elkezdem írni, aztán 20 évre abbahagytam. De már 20-22 éves korom óta terveztem, hogy megírom. Kíváncsi leszek, mennyire olvassák majd nemzedéki regénynek, a generációmból sokan olvasták már megjelenés előtt, némelyeket egészen feldúlt, mennyire emlékszem, miközben a könyv legnagyobb részt abszolút kitaláció, méghozzá későbbi. Volt előttem egy kvázi referenciakönyv is. A történelem legnagyobb nyelvi teljesítménye Guillermo Cabrera Infante regénye, a nyelvtörő című Tres tristes tigres (Három szomorú tigris). Ez is omázs egy város, Havanna felé, az irodalom felé, tele paródiával, kallódó, éjszakai életet élő, okos, de lump értelmiségiekkel.

A Pesti barokk főhőse egy „tipikus pesti” srác. De milyen is az?

A főszereplő, aki pestiként jellemzi magát, azt mondja, csak úgy tudja meghatározni, mit jelent ez, ha valamihez képest írja le, de a vidékről nincs élménye, hiányoznak az ellenreferenciák. Én is kicsit így vagyok, ide születtem, a szüleim is pestiek voltak, olyan ez, mint egy kis városállam. Budapest és a vidék alapjaiban különbözik. Nem ritka ez a világban, ahogyan az lenni szokott, a város kozmopolitább, dinamikus, zavaros, változatos, nyüzsgő, jobban el lehet tűnni benne, jobban egymásra találhatnak benne a kívülállók, a rokonlelkek.

Vannak tipikus barcelonai srácok? Barcelona lenne olyan jó helyszín egy hasonló regénynek, mint Budapest?

Nekem biztos nem. Barcelona egész más eset. Talán a leggyönyörűbb város, amit ismerek, csodálatos a kílmája, kellemesek az emberek, jólét van, fantasztikusak a kaják, a piák. Szépségében olyan, mint Pest, de nem olyan izgalmas. Pest neurotikus, éppen ezért izgatottabb, izgágább város. Spanyolul is vannak nagyon erős élményeim, de teljesen mások. Ott egy pikareszkregényt lehetne írni a kulturális blöffről, a tébolyult ürességről, az álszentségről.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

A regényben többször felbukkannak pár pillanatra olyan személyek, akik aztán a rendszerváltozás után ismert közéleti szereplők lettek: egy jelmezes házibulin például Demszky Gábor fűzi a lányokat. Miért volt fontos, hogy villanásszerűen feltűnjenek?

Demszky máig sokszor elmondja, hogy nekem köszönheti az első csókolózását. A gimnáziumi éveinkben egyszer együtt nyaraltunk az NDK-ban. Összejöttem egy NDK-s bulával, aki hozta a barátnőjét, annak kellett volna valaki, szóltam a nálam kisebb Demszkynek, aki eljött, és így megvolt az első csókja. Ismertem őket, volt, akivel jóban voltunk. Néha szamizdatokban működtem közre, de nem voltam aktív tag. A regényem inkább omázs, emlékezés. Ugyanakkor nagyon érdekelt, hogy a kulcsregény, a tényirodalom, az igaz történet mítoszát miként lehet kifordítani. Azért villantok fel néha valóságos embereket fiktív, elképzelt, nem megtörtént szituációkban, hogy megkérdőjelezzem az egész igaz történet dolgot.

Az epilógus elbeszélője, Gábor a főhős közeli barátja, aki sok évvel 1984 után elolvassa Koszta János kéziratát, értékeli a visszaemlékezést, lerántja a leplet a hazugságokról, csúsztatásokról. 

A valóságnak nagyon sok őszinteségi rétege van, nem feltétlenül hazudik, amikor éppen mást mond, mint az epilógus elbeszélője, egyszerűen minden másmilyennek tűnhet attól függően, mit él meg az ember. Nagyon tudatosan nem a mindentudó, 19. századi, harmadik személyben beszélő szerző akartam lenni, szükségem volt egy főszereplő-elbeszélőre, aki okos, szellemes, link, kicsit tudathasadásos, kicsit neurotikus, nárcisztikus, jópofa, nagypofájú. Az ő szájából előadott saját történetből kiderülnek a hazugságok, az elhallgatások. Teljes meggyőződéssel állíthat, hihet valamit, amiről kiderülhet, hogy tök másképp van. A saját sztorija fokozatosan megcáfolja őt magát is.

Arról, ahogyan Gábor lerántja a leplet 1984-ről, Ottlik Bébéje jutott eszembe az Iskola a határonból.

Kulcsregény ez számomra. Ottlik irodalmi ereje személyes kötődéssel is társul. Nekem is van hasonló élményem: gyerekként voltam nevelőintézetben, első gimnáziumban Sárospatakon egy évig éltem egy bentlakásos iskolában, ahonnan rossz magatartással, rossz eredménnyel jöttem el.

Amikor Gábor a visszaemlékezés olvasásakor értékeli ezt a nemzedéket, a nyolcvanas éveket, hajdani önmagukat, azt mondja, „nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi”. Vámos Miklós szerencsétlennek nevezi ezt a generációt, ebben mintha egyetértenének.

Nagyon találónak érzem ezt a megjegyzést, amennyiben minden nemzedék szerencsétlen. Mert melyik nem az? Melyik nem fanyalog? Melyiket nem irigyli egy másik generáció?

A Pesti barokk generációja számára mi az az alapélmény, ami összeköti őket?

Talán az, hogy ők egyszerre marginális és privilegizált figurái annak a kornak. Marginálisak, amennyiben nem vesznek részt benne, nem csinálnak karriert. A nyolcvanas években az emberek megéltek valamiből, a pénz nem is számított annyira. Privilegizáltak, mert okosak, képzettek, és nem féltek. A késő Kádár-korszakban nem volt jellemző, meghatározó a félelem. Ma egy állami vállalatnál dolgozó jobban fél, kussolás van. Akkor nagyon világos volt, mit lehet, mit nem lehet. Még a professzionális ellenzékiek (a főhőseim nem ilyenek), ha meg is verték őket, sem féltek, a környezetük fölnézett rájuk. A mai értelmiséggel nincs szolidaritás, kicsúszik a lábuk alól a talaj, nem tudnak megszerveződni. A nyolcvanas évek fiatal értelmisége kívülálló nemzedék, amely kritikus, nem kötelezi el magát, nem tör hatalomra. A kívülállás számomra mindig is fontos volt, a spanyol és dél-amerikai irodalmi folyóiratom, a Lateral is ezt a nevet kapta.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Koszta János élete megreked a nyolcvanas években. Mindig is tudta, hogy a főhőse számára nem lesz rendszerváltozás, nem lesz kilencvenes évek?

Nem tudnám megmondani miért, de tudtam, hogy nem lehet másként. A hősöket nem lehet folytatni.

Mi hiányzik ma a legjobban a nyolcvanas évekből?

A kíváncsiság, az az izgalom, hogy történnek dolgok. Az én időmben a fiatal srácok szeme úgy járt, mint az ablaktörlő, ezt most nem látom. Teljesen megszűnt nálunk és nyugaton is, hogy ha látok egy fantasztikus filmet, olvasok egy könyvet, azonnal megosszam az élményt a barátaimmal. Annak idején azonnal csörgött a telefon, azonnal dumáltunk, megosztási kényszerünk volt. Most az évtized nagy eseményeiről maradunk le, például Haneke nagyszerű filmjéről, A fehér szalagról, amit véletlenül láttam egy koszlott moziban négy ember társaságában. Senki nem mondta nekem, hogy ez a fantasztikus film létezik. Az élmény hatására elkezdtem maileket írni, és kiderült, hogy szinte senki nem látta a barátaim közül. A régi kreatív közösségi élmény helyett neuralgikus, körkörös kommunikáció uralkodik: küldenek egy e-mailt, amit nyolc változatban megkapok arról, láttam-e a Semjént belovagolni. És minden nap hat ilyen jön, sehová nem vivő infókkal. Ez csak seggvakarás.

Bár főként spanyol barátai biztatták, a regény is Spanyolországban született meg, és egy kubai regény volt talán a legnagyobb ihletője, a mottókat mégis kizárólag magyar szerzőktől választotta – Szép Ernőtől, Krúdytól és Adytól. Spanyol nyelven jelentek meg elbeszélései is korábban. Teljesen egyértelmű volt, hogy magyar nyelven írjon regényt?

Egy Pestről szóló regényben méltatlan lett volna, ha nem így teszek. A mottók szerzőin nőttem fel, nyelvileg hozzájuk van a legtöbb közöm, a legintenzívebb kapcsolatom. Ha magyarul írok, a kötődés erősebb, a Pesti barokk ugyanakkor ennek a kötődésnek a paródiája is: egyszerre próbálom megvallani a szerelmemet, és kifigurázni. Karinthy Így írtok tije is ilyen, egyszerre viccel, vall és górcsőt ad. Tervezem, hogy spanyol nyelven írjak, de ennek a regénynek magyarul van története. Amikor 12 év után, 2006-ban bezártam a Lateralt, nem nagyon találtam a helyem, mindenfélével próbálkoztam, nem tudtam eldönteni, mit is csináljak, visszajöjjek-e Magyarországra, maradjak-e Barcelonában, szóval tipikus válságon mentem keresztül. Ekkor a kezembe akadt egy csomó régi magyar nyelven írt szöegem, és a sok borzalmas írás között találtam egy 1988-ban, már Barcelonában írt fejezetet, amit szórakoztatónak, szellemesnek gondoltam, és szinte változtatások nélkül ez lett a Pesti barokk első fejezete. Annyira erős és meghatározó volt, éreztem benne Krúdy, Szép Ernő, Szomory hatását. Ezt csak magyarul tudtam folytatni.