Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Az egyik legtöbb közéleti szereplést vállaló magyar író, bele is szaladt néhány pofonba, azóta igyekszik nem hülyeségeket beszélni. Grecsó Krisztián szerint húsz-harminc év múlva lesznek valódi következményei annak, hogy a közmédia nem vesz tudomást a számára nem kedves művészekről, mert így egész generációk maradnak majd ki a kultúra fontos részeiből, a magyar irodalmat pedig egy gyenge film költségvetéséből gatyába lehetne rázni.

Grecsó Krisztián író, költő, zenész, az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője. Tavasszal új regénye jelenik meg Megyek utánad címmel, amelyben a Népszabadságban megjelent Daru-novelláit fésüli össze.

Az írószerep, amit képviselsz, meglehetősen távol áll az itthon megszokottól. Rengeteg helyen lehet veled találkozni: zenélsz a Rájátszásban, felolvasol a Dés-esteken, táncolsz egy Jónás Vera-videoklipben. Véletlenül alakult így, vagy egy tudatos döntés eredményeként?

Jövőre lesz 20 éve, hogy Kemény István bemutatott az Élet és Irodalomban. Vaskos dolog, húsz év, kimondani is sok, ez alatt az idő alatt temérdek minden változott bennem is, a megjelenési formákban és a lehetőségekben is. Ahhoz az írógenerációhoz tartozom, amelyiknek már az induláskor be kellett látnia, hogy az olvasóval való kapcsolattartás elengedhetetlen. Az olvasó aktívan jelen van: vannak olvasókörök, internetes közösségek, amelyek kíváncsiak a szerzőre, örülnek, ha figyelsz rájuk. Ugyanígy a kiadó – vagy a könyvhöz tartozó bármilyen menedzsment – megértette, hogy az egyetlen dolog, amivel a könyvet éltetni és reklámozni lehet, az maga a szerző. Ennek Nyugaton komoly hagyománya van. Zárójelben teszem hozzá, hogy néhány író, aki itthon elegánsan elhúzódozik a személyes jelenléttől, a legtermészetesebb módon áll bele külföldön.

Én sokáig örömmel csináltam, bele is illettem a képbe, meg tudtam felelni az elvárásoknak. Észre sem vettem, hogy ez szerep, ami egészen hasonlít a közéleti szereplőéhez, bármit is jelentsen ez, mennyire megterhel. Aztán egyszer csak kidőltem. Azóta jóval óvatosabb vagyok, nem járok el vitaműsorokra, kerekasztal beszélgetésekre, nem nyilatkozom folyton. Ráadásul egyre inkább érzékelek egyfajta felelősségét is. Valahogy úgy, mint a juhász az anekdotában, aki bicskával műti a szürkehályogot, míg egy orvos el nem magyarázza neki, milyen precizitás szükséges ahhoz, amit csinál. Utána már nem meri csinálni. Beleszaladtam néhány pofonba, azóta igyekszem nem hülyeségeket beszélni. Egyre többet készülök fellépésekre, mintha anti-rutinom lenne. Ráadásul az írás és a színpadi lét két nagyon különböző lelki állapot, ezért amikor írok, nagyon vigyázom arra, hogy tényleg elzárkózzak, és befelé tudjak figyelni.

Március 18-án mutatták be a Mellettem elférsz című regényed (kritikánk erre) színpadra adaptált változatát. Számomra a szöveg igazi ereje a leírásokban rejlik, nehezen tudom elképzelni drámaként. Ráadásul németül.

Nekem is nehéz volt. Léner András keresett meg, hogy szeretné megcsinálni, azzal a speciális kitétellel, hogy Bécsben, és német nyelven lesz az ősbemutató. A Theater Brettben adják, ez egy erős és merész, cseh emigránsok által alapított független színház. Ebben az évadban kifejezetten Kelet-Európára koncentrálnak. Bele akarnak szagolni a levegőbe, megnézni, hogyan működünk, a családi tradícióink és a történelmi múltunk hogyan hat ki az életünkre és a mindennapjainkra. A főhőst alakító Martin Fisher talán a legmenőbb fiatal osztrák színész mostanában. A FAZ az évszázad tehetségének nevezte. Egyszerre játssza a saját apját és nagyapját is a különböző történeti szálakban, és egy személyben mutatja be, hogy a múltban lerakódott történetek milyen hatást gyakorolnak rá. Ily módon mégis csak adaptálható a Mellettem elférsz: a párhuzamosságokban működik a dolog.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Következő regényed, a Megyek utánad, amiben a már korábban megjelent Daru-novelláidat fésülöd össze regénnyé, májusban jelenik meg. Hogyan kapcsolható össze az új könyv az eddigi köteteiddel, és miben különbözik azoktól?

Ez a könyv olyan, mintha egy már készülő patchwork-munka közepére helyeztem volna egy újabb foltot. Bizonyos szempontból minden eddigi könyvemre rálóg, mindegyikhez viszonyul valahogyan, hiszen az összes világ feltűnik benne, ami az eddigiekben ott volt, a telepvilág a halott vizekkel, a falusi környezet, a kisváros, Budapest. A helyszínek átfedései mellett hősök is visszaköszönnek. Úgy érzem, bármennyire is mások a történetek – szerintem másképp is dolgozom fel őket –, mintha lenne egy belakott világ, amiben a hőseim mindig visszajárnak hozzám, és én szeretek ebben elmerülni. De alapvetően ez mégis egy teljesen más regény, más világú könyv, mint a Mellettem elférsz volt. Nagy volt a csábítás, hogy azt folytassam, de nem akarom elvenni magamtól annak a lehetőségét, hogy akár 5-10 év múlva újra elővegyem ezeket a történeteket és megnézzem, mennyit változott a viszonyom hozzájuk, miket látok bennük fontosnak, és ezekből a tapasztalatokból írjak egy olyan könyvet, aminek több köze van a Mellettem elférszhez, mint ennek.

A Mellettem elférszben azt követhette végig az olvasó, ahogy a főhős jelleme felépül a családi történetein keresztül. A Megyek utánadban a család helyére a párkapcsolatok lépnek, és Daru ezeken keresztül próbálja értelmezi magát. Jellemezhető egy ember a párkapcsolatain keresztül?

A Megyek utánaddal pontosan ennek próbáltam utána járni: hogy egy emberélet vajon elmondható-e a kapcsolatain keresztül, narrálható-e így egy élettörténet. Miért ne indulhatnánk el az első, óvodáskori vágyaktól és szorongásoktól, az első megcsalatástól. Amit egyik kapcsolatban behorpasztanak bennünk, azt egy másikban megpróbálják kisimogatni. A vágy, az öröm és csalódás váltakozásából tanulunk meg szeretni, és a személyiségen minden kapcsolat réteget hagy. Nagyon érdekes, A nő című film foglalkozik azzal (a Filmklub kritikája erre), hogy egy operációs rendszer érzései valódiak-e, megvizsgálható-e, hogy tud-e szeretni. Igazából mi is állandóan azt nyomozzuk, hogy ezek a kötődések valódi kötődések-e. És mihez képest tudjuk megmondani? Ha összehasonlítjuk korábbiakkal. A korábbi kapcsolatok faragták ki a személyiséget, vagy legalábbis annak egy kis szegletét, amit leginkább léleknek lehet nevezni.

Scherter Judit Hősnők és írók című interjúkötetében még azt nyilatkoztad, hogy nem tudnál női hangon írni, Daru most mégis többször utal arra, hogy női lelke van. Tervezel-e Grecsó-főhősnőt?

Nagyon szeretnék. Egyet már el is kezdtem, és aztán elhagytam. Alapvetően nagyon fontos női hőseim már most is vannak – Jusztika a Mellettem elférsznek az egyik, ha nem a legfontosabb szereplője, vagy ott van Zách Éva is, a Megyek utánadban pedig Darun kívül gyakorlatilag csak női szereplők vannak. De valóban, főhős még nem lett női karakter. Nagyon jó lenne, ha végre nem férfi főhősöm lenne, de ahhoz valamit át kell kapcsolni az agyamban, gyakorolni, gondolkodni és reménykedni, hogy lesz olyan kegyelmi állapot, amiben meg tudom csinálni. De nem csak a változatosság miatt vágyom erre: van egy konkrét ötletem, amit szeretnék megcsinálni. De arról még nem szeretnék beszélni.

Szeptemberben volt egy levélváltásod Rákay Philippel, aki akkor készítette az Itthon vagy – Magyarország, szeretlek című műsorát. Az ÉS-ben publikált leveledben sok sikert kívántál neki a műsorhoz és örömet a milliókhoz. Szerinted hol lett volna jobb helyen a műsor készítésére fordított közel egymilliárd forint?

Ez egy kifejezetten érdekes helyzet volt, mert én egy fiktív levelet írtam: egy vélhetően idősebb néző biztosította pártfogásáról az intendáns urat, és érvelt amellett, hogy miért fontos ez a műsor. Rákay Philip meglepő és villámgyors válaszlevele után viszont úgy tűnt, mintha az én levelem is valódi lett volna. Kockázatos lenne belemenni, hogy hol lett volna jobb helyen a pénz, lévén, hogy ezt arra szánták, hogy működtessék a közmédiumot, biztosítsák az információáramlást. Ezért nem válaszolhatom azt, hogy pedig de jó lenne, ha lenne a kórházban vécépapír. Nagyon szomorúan látom, hogy ennek a szakmának a becsületét és a hagyományait ily módon lehet negligálni, és kizárólag egy nézetrendszer kiszolgálóit helyzetbe hozni. Az, hogy ilyen szigorú feketelisták vannak, és hogy kifejezetten kerülnek embereket, akiknek még a nevét sem lehet bemondani, az azt eredményezi, hogy egész generációk maradnak ki a kultúra minden szegmenséből. Ha a közmédia nem megy el felvenni mostani színházi előadásokat, messze elkerüli azokat, akik nekik nem kedvesek, akkor a mai legnagyobb színészekről nem lesznek felvételek. Mi a fenéből akarnak gazdálkodni 20-30 év múlva? Mert ennek akkor lesz következménye. És nyilván egy olyan embernek, akinek a kultúrához köze van, aki a kultúra felől jön – például Rákay Philip –, éreznie kéne ennek a felelősségét, és tudnia kellene, hogy egy körkapcsolásra nem lehet eltapsolni ennyi pénzt. Persze, nehéz erről így beszélni, hogy Rákay nem mondhatja közben a magáét, de ha akarja, majd megteszi máshol.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Van olyan színész, művész, író, akit ki tudnál emelni azok közül, akiknek a megjelenését most is biztosítják? Hogy viszonyulsz a jobboldali kurzus szerzőihez?

Kifejezetten odafigyelek arra – szerkesztőként és magánemberként is –, hogy felülemelkedjek ezen, és ne érdekeljen, hogy a kurzus kit hova sorol. Ha fontos regény van készülőben, akkor próbálok kéziratot szerezni, hogy az ÉS olvasói a kortárs próza minden szegletére oda tudjanak figyelni. A pár hetes ÉS-ben Lackfi János prózája van, az MMA friss tagja, Oravecz Imre pedig nemrég küldött el nekem a készülő regényéből egy részletet, aminek igazán örültem. Fehér Bélától, Temesi Ferenctől és Bereményi Gézától ugyanúgy kértem kéziratot, ahogy kérek Esterházytól. De van több olyan író is, aki elmondja nekem, hogy azért nem ad kéziratot, mert az ÉS szerinte egy liberális lap, és ő ott nem fog közölni. Ezt értem. Az viszont már torokszorító, hogy egyre több az olyan kolléga, aki szeretne közölni, de nem mer, mert fél, hogy nem kap majd díjat, ösztöndíjakat. De azért még mindig jobb a helyzet, mint a színházakban vagy a filmszakmában. Az irodalom azért nem tud ennyire elmérgesedni, mert sokkal kisebb tócsa. Olyan kis pénzek, olyan kis publicitás jellemzi, hogy mindennek a perifériájára szorul, mindennek a legvégén áll. Miközben még mindig kimagasló hatékonysággal képviseli az országot nemzetközi szinten. A magyar irodalmat, ami sokkal több ismertséget és dicsőséget hoz ennek a hazának, mint mondjuk a foci, egy gyöngécske film árából gatyába lehetne rázni. Egy évig csodálatosan működne egy filmvígjáték költségvetésből. Az pedig sok idő.

Miket olvasol mostanában, és mit fogsz a következő pár hónapban?

Mindig figyelek az új termésre. Szilasi László regénye a közelmúltban hatalmas élmény volt, borzasztóan élveztem. Most olvasom Parti Nagy novelláskötetét, azzal el voltam maradva, de rögtön beszippantott. Nagyon várom Závada Pál új könyvét, hatalmas regény lesz, óriási vállalkozás – terjedelemre is. Szeretem mostanában az esszéket is. Nagyon élveztem például Szilágyi Zsófi Móricz-könyvét, ami egy kiváló irodalmi esszé és egy olyan tanulmánykötet, ami a legszórakoztatóbb irodalmi hagyományokhoz is közel áll. Sok verset is olvasok, mert az prózarovat-vezetőként kikapcsol. Amit a legkevesebbet olvasok, az a novella, de hát azt hiszem, ez nem véletlenül van így. Most is benn voltam a szerkesztőségben, és egész nap olvastam. Most menjek haza és olvassak megint novellákat? Kiütést kapok tőle.

Korábbi interjúnk Grecsó Krisztiánnal erre olvasható.