Alexandre Dumas szerint „bármerre járunk, mindenütt velünk tart” a vámpír. A visszajáró holtak (legyenek kísértetek, vámpírok vagy zombik) máig a legnépszerűbb rémkarakterek. A ma 165 éve született Bram Stoker, a vámpírregények műfaji megteremtője szerint ez a démon „határozott vonású, nagyon is határozott. Gyökéből kiszökő keskeny orra furcsán ívelt sasorr. Homloka boltozatos, haja a halántéka körül alig nőtt, másutt azonban dúsan. Bozótos szemöldöke szinte összeér az orra fölött. Száját nemigen látni a harcsabajusz alatt, azonban úgy tetszik, szorosra záruló, kegyetlen száj, hegyes fehér metszőfogai pedig olykor ajkára is ráharapnak.” 1897-ben jelent meg Stoker kultkönyve, a Drakula gróf válogatott rémtettei, amely máig meghatározza az irodalom és a filmek vámpírképzetét, hogy hogyan él bennük tovább az egyik leghatalmasabb és legismertebb démon. A vámpírmítosz azonban nem pusztán a tömegkultúra ihletője, és a vámpírok már jóval a nagy klasszikus megszületése előtt is kísértettek az irodalomban.

A vámpír valódi olvasztótégely: alakjában a folklór, a tömeg- és az elitkultúra elemei kerülnek egymás mellé. Az ókori mitológia rémtörténetei mindig is gazdag motívumgyűjteményként szolgáltak az irodalom számára, nem meglepő, hogy már itt fellelhetőek a vérre szomjazó halottak. Odüsszeusz például áldozatot mutat be, hogy a holtak annak vérét szürcsöljék, így erőre kapjanak annyira, hogy szót válthasson velük.

A korai középkorban az egyház a pogányság visszatérését akadályozta részben azzal is, hogy nem volt hajlandó elismerni, hogy a holtak visszatérhetnek. Szent Ágoston úgy vélte, ha kivételesen mégiscsak visszatérnek a halottak, az nem a test és nem is a lélek megjelenése lehet, csakis a „lelki képet” vetítik elénk az angyalok vagy a démonok. 1000 után azonban egyre gyakrabban találkozhatunk kísértethistóriákkal, és a pogány, az ógermán kultúrákban a halál után is élő testi hasonmással.

Maria Janion varsói irodalom- és eszmetörténész  magyar nyelven is olvasható munkája, A vámpír. Szimbolikus biográfia tételesen végigveszi, miért van szükség a vámpírtörténetekre, hogyan vetítik a démoni figurára a különböző korok tabuikat, szorongásaikat.

Vérszopó papok és a leghatalmasabb vámpír születése

A vámpírtörténeteknek megágyazó rémregény hagyományai a 16. századig nyúlnak vissza. A 16-17. században a francia ún. tragikus történetek igen népszerűek voltak, gyűjteményes kötetekben jelentek meg az erőszakos, véres cselekedetekben tobzódó elbeszélések. A 17-18. század a szellemekről szólt: a keresztény démonológiai traktátusok gyakran tárgyalják őket, az egyik legismertebb Dom Calmet francia bencés szerzetes 1746-os munkája, az Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint magyar-, cseh-, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről. A rációt előtérbe helyező felvilágosodás idején ugyanakkor kárhoztatták a babonákat, Voltaire is remekül szórakozott Dom Calmet szövegén, a vámpírhiedelmet szenvedéllyel gúnyolta, részben ennek is köszönhető, hogy a kizsákmányolás gazdag metaforarendszerében a vérszopó vámpír is kiemelt szerepet kapott. Voltaire szerint míg Közép-Európában éjszaka vámpírok törnek az élőkre, addig „nem beszélnek londoni, sőt még párizsi vámpírokról sem. Pedig be kell vallanom, hogy ebben a két városban vannak spekulánsok, adószedők, üzletemberek, akik fényes nappal szívják az emberek vérét; méghozzá nem is halottak, csak rohadtak.” És Voltaire világában a nép pénzén hízó szerzetesek is közéjük tartoztak.

Az angol és német irodalom a 18. században egyre gyakrabban merített ötletet a helyi folklórból, a szóbeli hagyományból. A megtapasztalt válságok, a francia forradalom terrorja, az elveszett illúziók hatására az érdeklődés homlokterébe a misztikus került. 1797-ben megszületett az első modern kori irodalmi feldolgozása a vámpírmítosznak: Goethe A korinthusi menyasszony című balladája. A goethei vámpír egy élőhalott, szerelemtől kiviruló, érzéki szépségű lány, vagyis már a kezdeteknél megjelent a „gyászos kéj” motívuma, amely mára a vámpírok attribútumává érett. A 19. században gyűjtemények jelentek meg a túlvilágról és a rendkívüli eseményekről szóló történetekből, amelyek jelentős hatással voltak a romantikus írókra. A német és a francia rémtörténetek nyomán Angliában megszületett a gótikus regény, és a század végén a vámpírregények prototípusa, Bram Stoker Drakulája.

Drakula valószínűleg megfeleltethető a valóban élt IV. Vlad Tepes havasalföldi hoszpodárnak. Bár IV. Vlad hősiesen harcolt a török ellen a kereszténység védelmében, a havasalföldi trónért is véres harcokat vívott, uralkodói terrorja miatt pedig kiérdemelte a „Nyársaló” nevet: egyes becslések szerint ezer nőt és férfit húzatott karóba, szívesen, beteges élvezettel nézte végig a nyársalásokat, és állítólag jóízűen evett is a hullabűzben. Bár Bram Stokert a IV. Vladra ellenségként tekintő szászok és germánok történetei egyértelműen inspirálták, a Drakula legenda csak később olvadt össze IV. Vlad alakjával, maga Stoker sosem említi Vladot. Stokernél azonban Drakula maga az Antikrisztus: ezt a legendát örökíti tovább a 20. század, miközben a műfaj újabb és újabb reneszánszát éli, most éppen a tiniregények (például a Twilight- vagy az Anita Blake-sorozat) domesztikált vámpírrománcai révén.

Divatos yuppie lett a patkányszerű szörnyből

A rémírók rendre visszatérnek, fejet hajtanak Stoker kicsit talán naiv, de műfajteremtő könyve előtt. Richard Matheson 1954-es regénye, a Legenda vagyok hőse Stoker Drakuláját olvassa, ehhez méri saját, vámpírokról szerzett tapasztalatait. Stephen King a Borzalmak városának (1975) egész cselekményét erről mintázza, főszereplői Van Helsingnek és Lucy kisasszonynak feleltethetőek meg. Benedek Szabolcs vámpírtrilógiájának második részében teljes mondatokat vesz át Stokertől, akiről egyébként a regény szereplői is többször, hosszasan beszélgetnek.

Ugyanakkor a könyvek általában a hitelesség megteremtésének eszközei, de Stoker még a tudományos, technikai vívmányokkal is igyekezett hihetőbb atmoszférát teremteni: az írógép, a távirat modern világába hatolt be az ősi, a kísérteties, ami ezekkel a modern eszközökkel nem megragadható, nem legyőzhető. Anne Rice-nál a Vámpírkrónikák kis Claudiája Európába készülve könyvet olvas, hogy tájékozódjon a vámpírokról.

A vámpírtörténetek általában arra törekszenek, hogy megőrizzék a vámpír kétértelműségét. A kiindulás rendszerint az, hogy már senki nem hisz a vámpírokban, de azok mégis léteznek, sőt köztünk járnak – egyes esetekben még ők is mosogatnak a vegetariánus étteremben. Anne Rice-nál megjelennek az okkultista regényelemek is, a megismeréssel végződő, évszázadokon át vezető utazás, a titkos tudást feltáró beavatás, a rejtélyes szertartások. Anne Rice Vámpírkrónikái bővítették a vámpírregények hagyományait: a vámpírok célja megismerni a saját maguk lényegét.

A Jóba vetett hit erejével legyőzhető gonosz alakja az elmúlt több mint száz évben jelentősen átalakult. Stoker szörnye feltűnően más, iszonyatot, rémületet vált ki, rossz szájszaga van, szőr nő a tenyerén. A könyv első filmváltozata, az 1922-es Nosferatu Drakulája patkányszerű, denevérfülű, alsó és felső agyarakkal is rendelkező, rémisztő szörnyeteg, akinek az ujjai a pók lábaira emlékeztetnek. Az Interjú a vámpírral démonai azonban jóképű yuppie-k, Szécsi Noémi finnugor élőhalottai androgün, vonzó embereknek látszanak, Benedek Szabolcs Drakulája pedig kopasz és rossz szagú.

A szomorú aszexuális magyar vámpír

„A külső világ, az tiszta. De a belső világunk még ma is tele van rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de talán éppen e tisztító munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy és egyetlen kérdést. (…) A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. A miszticizmus – írja Cousin – az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet. Az egyéniség megint nem élheti ki önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést” – írja Kosztolányi Dezső az Éjfél című, magyar írók misztikus novelláiból válogató kötet előszavában (1917). A kortárs magyar vámpírtörténetek pedig pontosan erről szólnak.

Benedek Szabolcs Vértrilógiájának két megjelent regénye, A vérgróf és A vérgrófnő (2012) két arisztokratikus típust mutat be, egy jó és egy gonosz vámpírt a századelő Osztrák–Magyar Monarchiájában. Az első rész az önmagával nehezen kibékülő, spleenes vámpír figurájához nyúl, a stokeri klisék közül egyedül a vámpír fizikai tulajdonságait tartja meg: vérrel eteti, metszőfogait meghosszabbítja, bőrét pergamenfehérre színezi, romos kastélyokban szállásolja el. A vérgróf vámpírja minden másban a vad, folklorisztikus keleti vérszívó ellenpontja: aszexuális, önmegtartóztató, démoniságát szégyellő, ezért a világtól magát elzáró, elegáns, úri hős, egy „jó szándékú démon”, akit a nyugati kultúra alakított. A vérgrófnőben azonban már megjelenik a kegyetlen gyilkos Drakula és vele az erdélyi vad vámpírok hordája, nyomukban a mindenre elszánt, élethalálharcra készülő vadásszal. A Vértrilógiában azonban nem is annyira a vámpírtoposzok, hanem a démoniság sokfélesége izgalmas. Emiatt megszelídíti az erőszakot is: a szereplők (és az olvasók) már csak belebotlanak a hullákba, helyszíni jelentésekből értesülnek a gyilkosság körülményeiről, a borzalom kizárólag domesztikált formában ér el hozzájuk. A vámpír figurája a kettős én, az emberben lakó szörnyeteg toposzát segít kibontani a különböző szereplők identitáskeresése során.

Bár a leghíresebb történelmi (IV. Vlad Tepes, Gilles de Rais, Báthory Erzsébet) és a legnépszerűbb irodalmi vámpírok arisztokratikusak, a kortárs regényekben egyre gyakrabban találkozni demokratikus vámpírokkal is. Efelé mozdul el Szécsi Noémi is a Finnugor vámpírban (2001), amely vámpírjai a legendákat meghazudtoló életmódot folytatnak. Jerne és a nagymamája egy ház padlásterében két szoba összkomfortot birtokol, nem omlik még a vakolat sem, a patkányokat is úgy kell odatelepíteni, hogy valami azért mégis megmaradjon a vámpír életérzésből. A nagymama ápolja még a hagyományokat, Jernének azonban ez meglehetősen nehezen megy. Lektorként, később mosogatóként melózik, nagy álma, hogy kiadja torz meséit. Alig szív vért, nyögvenyelősen megy a csábítás, nevét nem holmi ősi arisztokratától, hanem fizikusoktól (Voltamper) kölcsönzi. Rémisztőnek sem mondható, annál inkább tudálékosnak. Bár arisztokratikusságából, a „nemzetközi licencből, miszerint a vámpír kíméletlen, erkölcstelen, konzervatív, elitista, arrogáns és agresszív”, nyomokban őriz még valamit, például úgy beszél mindenkivel, mintha éppen le akarná hányni. Jerne ellensége azonban nem az elszánt vámpírvadász, hanem az ügyefogyottságával haragra gerjesztett ízig-vérig vámpír, aki el akarja pusztítani balek fajtársát.

Stoker ősi gonosza a 21. század elejére teljesen akklimatizálódik, adót fizető polgárrá szelídül, aki ugyanúgy küzd a saját maga belső és külső démonjaival, ahogyan menekülnek kínzó éhsége elől az élők.