Az álomnő sokak számára indulhat kettős lépéshátránnyal: azon kívül, hogy már műfajával (kalandlektűr) erősen a magyar trashkultúra rétegébe húz, még celebkönyv is. Teljesen jogosan merülhet fel bárkiben a kérdés: „Miért nem marad meg valaki a műsorvezetésnél, színháznál, bulvárlapoknál?” De hát nem pont ebben áll a celebség: minél több oldalunkról csillogni?

Akármik is a motivációi, Liptai Claudia háromhavi munkával megalkotott egy regényt, amelynek olvasása – szigorúan saját műfaján belül értékelve – nem okozott különösebb szenvedést számomra és még csak sok időt sem kívánt magának. Ő egy újabb lehetőséget kapott interjúkra, megjelenésekre, mi pedig egy újabb könyvet a sok egyforma közé. Ez a kötet is gond nélkül megfér a magyar könyvpiac „csajos” címkéjű polcán.

Az álomnő tökéletesen hozza azokat az elvárásokat, amit a könyv beharangozása bárkiben kelthetett. Van benne szerelem, ármány, vágyak, szép tájak és cselszövés is akad tömegével. Mindez pedig pontosan annyira közhelyes és sematikus, ahogy az ilyenkor lenni szokott – a befogadást biztos, hogy semmi sem nehezíti.

A helyszín Afrika, ahol az írónő egy korábbi tévéműsor forgatása miatt hosszabb időt eltöltött, véleménye szerint itt könnyen tudta alakítani a helyszíneket, hiszen azokat saját élményeiből merítette. Anna, a fiatal újságírólány ide utazik, hogy riportot készítsen a kontinensről származó szépségkirálynő családjával, azonban még az elindulása sem sikerül zökkenőmentesre – hát még az ott tartózkodása! Útja során megismerkedik a Nagyképű Jóképűvel, akivel persze, előre sejthetően a szó minden értelmében többször is összegabalyodnak a regényben. Céljuk közös: előkeríteni Badrut, a szépségkirálynő öccsét, aki Zambiában menekül egyik helyről a másikra. Anna az interjú miatt lohol a fiú után, a férfinak azonban egészen más céljai vannak. Ketten együtt pedig olyan kalandba keverednek, amit az amúgy is mindentől félő Anna még a legeslegrosszabb álmaiban sem tudott elképzelni. Útjuk során minden megtörténik velük: autós üldözés, lövöldözés, földalatti kalandozás, titkos szérumok, összeesküvés és fondorkodás.

Ha mindez nem lenne elég, Anna életét az afrikai táj is épp eléggé megnehezíti: legelőször is repülőgépe kényszerleszállást hajt végre az óceánon, megérkezése után nem sokkal egy őrült, fekete férfi késsel fenyegeti, krokodilok és elefántok akarják megtámadni, a hálószobája mennyezetén gekkó fut végig, a luxussátor fürdőszobájában pedig egy hiéna vihog rá. Hát hogy vigyázhatna az ember lánya ilyen körülmények között a tökéletes megjelenésére? A férfiak visszajelzései alapján azonban úgy tűnik, Anna sikeresen kísérli meg a lehetetlen.

Liptai könyve nem is akar többet mutatni magáról, mint ami: egyszerű, bárgyú fikció. Bár azt bevallom, hogy a főgonosz felderítése egyáltalán nem volt könnyű – a lendületes történet nem hagy időt ezen töprengeni, így a nagy leleplezésnél egyenesen meglepődtem. A történet megcsavarása már-már Dan Brown-i magasságokba tör – ahogyan a bűnügyi szál felépítése is enyhén megidézi az amerikai író könyveit. De ezen kívül egyszerű a nyelvezete, a nőképe, az Afrika képe, a borítója, az olvasása. A főhősnő – bár sokszor önmagát is kifigurázza („Titokban valami afrodiziákumot itattak velem, hogy csak a feszülő izmait látom?”), mégis csak a hagyományos nőszerepeknek megfelelő figura marad, akit a repülőgépe lezuhanása után is csak a frizurája izgat vagy az, hogy hogyan tudná elcsavarni az általa mélyen megvetett férfiak csoportjához tartozó „meleg, barna kutya szemű”, jóképű idegen fejét.

Az út során megtörténik minden, ami a veszélyes Afrikáról egy gyerek fejében él: állattámadások, zsibongó piacok, busmanok az autóút mentén, elefántfarm a hotel parkjában. Azonban ez nem egy gyerekkönyv, és valamivel felelősségteljesebb leírást vártam volna, főleg olyasvalakitől, aki a könyv színtereit maga is bejárta. Például Anna a piac közepén állva elégedetten látja, hogy „Afrika tényleg ezerszínű!” – mintha a mondás a színes textilekre vagy gyümölcsökre vonatkozna. Vagy, ahogy a VOTE feliratú plakátok kapcsán levonja együgyű következtetését: „Ezek szerint választások vannak. És valószínűleg zavargások is.”. A nyelvezet teljesen a történetnek van alárendelve: különösebb gondoskodást láthatóan nem kapott, mindenki megelégedett csak a legszükségesebb szabályok betartására figyelni, semmi cicoma.

Egyszerűsége és minden szerencsétlensége ellenére Liptai Claudia első regénye nálam behozta kezdeti lépéshátrányát és felzárkózott a saját súlycsoportjában indulók mezőnyéhez. Befutó sosem lesz, de ha valakinél esetleg még a célszalagot is átszakítja, annak minden oka megvan a reményre. Ki tudja, mit ígér még a szöveget lezáró „Vége?”?

Csobod Luca

Liptai Claudia: Az álomnő, Libri, 2012, 372 oldal, 2990 Ft