Az álomnő sokak számára indulhat kettős lépéshátránnyal: azon kívül, hogy már műfajával (kalandlektűr) erősen a magyar trashkultúra rétegébe húz, még celebkönyv is. Teljesen jogosan merülhet fel bárkiben a kérdés: "Miért nem marad meg valaki a műsorvezetésnél, színháznál, bulvárlapoknál?" De hát nem pont ebben áll a celebség: minél több oldalunkról csillogni?

Elina Hirvonen legújabb regényét olvasni zavarba ejtő élmény. Az első pár fejezet nem is próbálja feloldani ezt a zavart: a megértést segítő tájleírások és jellemábrázolások hiányában vakon tapogatózva haladunk előre a történetben, sokszor a betűkön kívül semmi nem jelenik meg a képzeletünkben. Ezt a kényelmetlen érzést fokozza a regény hangnemének látszólag indokolatlan váltakozása: a naplószerű leírások túlzott romantikáját többször hirtelen cserélik fel az erőszak naturalisztikus képei. Ez megzavarja a harmonikus olvasás élményét, és idő kell, hogy magával ragadjon bennünket a könyv. Azonban ha megszokjuk, hogy ide-oda dobál minket a történet anélkül, hogy kapaszkodóval szolgálna, kíváncsivá válunk, hogy legalább a szereplők meg tudják-e vetni lábukat ebben a káoszban.