Jól megszokott világba érkezik, aki úgy dönt, hogy belekezd a Dávid Veron-krimik negyedik részébe. Ókanizsa utcái, Dujmovics Lázó, Dávid Szilveszter, Remete Pista, Zsike néni és persze Dávid Veron már régi ismerőseink lehetnek, és az előző rész óta eltelt két év talán arra is elég volt, hogy hiányolni kezdjük ezeket a kedves és jól felépített karaktereket.

Az előző kötetről, A borostyán hárfáról írt kritikánkat azzal a kérdéssel zártuk, vajon találkozunk-e még Veronnal mint nyomozóval, vagy inkább új kihívások felé kacsingat majd. Az arany cimbalomból hamar megkapjuk a választ: hiába válik Veron hivatásos feleséggé (és rövid időn belül anyává), egyszerűen képtelen távol tartani magát az Dél-Alföldet felrázó baljós eseményektől.

Ókanizsa - Zenta társaskocsi-próbajárat

Veron egy Dávid névre címzett társaskocsi-utazásra szóló meghívó hatására dönti el, hogy ellátogat az Ókanizsával szomszédos Zentára, ahol találkozik Amadé professzorral, és begyűjti tőle pesti barátnői kedves/pajzán/feminista/tudományos küldeményeit, aztán ugyanazzal a társaskocsival, amivel jött, haza is utazik. De a társaskocsi eltérítése, Jóvó és Csálé kortárs betyárok színrelépése és a Tisza menti tanyára vezető kényszer-gyalogtúra után sem sejthette még, hogy egy 45 évvel korábbi, a betyárvilágba visszanyúló bosszúhadjárat utolsó fázisába sétál bele.

Az olvasó számára a regény már az első fejezetével megalapozza ezt a gyanút, de a szálak összekapcsolását Baráth addig késlelteti, ameddig csak tudja. A késleltetés eszközével egyébként is szívesen él, ennek pedig remek útja az idősíkok közötti ugrálás: a regény nagyjából minden második fejezete a betyárvilágban, 1868-69-ben játszódik. A fejezetek egymásutánisága gondosan szerkesztett, már-már filmsnitt pontosságú: a legizgalmasabb pontnál vágják el egymást, folyamatosan vissza- és előre utalnak egymásra. 

“Ezeregy kisztihand magácskának!”

Baráth Katalin regényeinek kifejezetten fontos vonása a századelő világának pontos és hiteles megidézése, az új kötetben azonban gondolt egy még merészebbet, és a betyárvilágot kívánta írásban megeleveníteni. És sikerült is neki: a Rózsa Sándor és Csonka Ferkó uralta fejezetek épp olyan elevennek és hitelesnek tűnnek, mint Veron és környezete. Annak ellenére, hogy könyve utószavában Baráth bevallja, ennél a regényénél kellett a legnagyobb kompromisszumokat kötnie, és a leginkább ügyelnie arra, hogy a nyelvi kifejezésmód autentikussága ne menjen az érthetőség vagy a követhetőség rovására. A betyárok ízes nyelve nemcsak a korszakot eleveníti meg, de jól tükrözi a társadalmi távolságot is, amely a szegényebb népréteg és a korabeli arisztokratikus bürokrácia között tátongott.

Nem baj, ha egy krimi nem adja könnyen magát

A negyedik Dávid Veron-krimi az eddigi legterjedelmesebb, 440 oldalával elég helyet biztosít ahhoz is, hogy maga a bűneset is a legösszetettebb lehessen. A legelső oldaltól kezdve egészen az utolsókig megfeszített figyelmet igényel, ugyanis Baráth Katalin előszeretettel szórja el a rejtvény megoldásához vezető részleteket. Aki nem képes a figyelme legkisebb elkalandozása nélkül végigolvasni a könyvet, gyakran kell majd visszalapozgatnia, hogy ne veszítse el a fonalat. De ez is rendben van így: egyáltalán nem gond, ha egy krimi nem adja könnyen magát.

Az új Dávid Veron-kirakó darabkáit élvezet egymás mellé illesztgetni, örülünk, ha valamire előbb jövünk rá a regény nyomozóinál, hogy ki az a jelenben, akivel már valamelyik visszaemlékezés során találkozhattunk. A végső leleplezés örömét azonban némileg csökkenti, hogy Veron és felmentő serege tét nélkül fejti fel a legutolsó szálakat: nincs már senki, akit megmenthetne a megfejtés, vagy aki megbűnhődhetne az elkövetett bűnökért. A krimik kötelező eleme, a nagy és lehetőleg véres leszámolás még azelőtt lejátszódik, hogy bárki pontosan tisztában lenne az okokkal vagy a motivációkkal.

Az arany cimbalomban a logikai csavar és a végső megkönnyebbülés helyett inkább a cselekményen van a hangsúly. A fejezetek gyakori váltakozásához igazodva a regénybeli történések is gyors egymásutánban követik egymást, az olvasónak egy perce sincs nyugton. Ezzel a feszes tempóval éri el azt a hatást, hogy alig bírjuk letenni a könyvet.

Több Remete Pista, több Dávis Jóska, több Dávid Szilveszter

Jó fogás az is, hogy Baráth a korábbi regények mellékszereplőiből kvázi főszereplőket farag. Az arany cimbalomban korántsem Veron az egyetlen, aki nyomozni kényszerül. Veron férje, Remete Pista, testvére, Dávid Jóska és édesapja Dávid Szilveszter a maguk szűkszavú módján csodálatos munkát végeznek Veron felkutatásában, ugyanakkor szórakozottságukkal az olvasónak is biztos előnyt biztosítanak a rejtvény felfejtésében: többször fizikailag is megközelítik a megoldást, aztán leszegett fejjel elbaktatnak mellette.

Veron nyomozói feladata ebben a regényben a legspeciálisabb: egy udvarra bezárva, csak a körülötte lévő (egyre kevesebb) ember elbeszéléseire támaszkodva keresheti a válaszokat, mintha csak egy szabadulójátékot játszana. De az esze éppolyan éles, mint korábban, és épp olyan kitartóan kutatja mások motivációt, ahogy megszokhattuk tőle.

A regénynek különös hátteret biztosít a kiéleződő háborús helyzet is. Bár a cselekmény nem igazán szerveződik a nagypolitikai események köré, a regény Ferenc József terjedelmes levelével zárul, melyben hosszasan magyarázza, hogy a Monarchiának nincs más választása, mint felvállalni a konfliktust. A regény vége tehát ismét nyitott a folytatásra, és könnyen lehet, hogy Veronnal legközelebb háborús helyzetben találkozhatunk. Várjuk.