Baráth Katalin, Kondor Vilmos, Dennis Lehane, Iain M. Banks, John le Carré , Philip K. Dick, Steven Saylor – néhány azon népszerű, kultikus szerzőből, akiket a főként kortárs krimire és sci-fire szakosodott Agave Kiadó mutatott be a magyar olvasóknak. A 2003-ban indult Agavét az idei Év Kiadója versenyben már a harmadik legjobbnak választották harmincegy kiadóból. Az alapítók – Csurgó Csaba főszerkesztő és Varga Bálint ügyvezető – célja, hogy igényes, elsősorban amerikai és brit szórakoztató irodalmat jelentessenek meg. De miért jelentettek problémát a 12 éves lányok? Miért nem mondanak a kiadók soha konkrét eladási számokat? Miért azonosítjuk Magyarországon a krimit még mindig Agatha Christie-vel? Varga Bálinttal az olvasói szokások formálásáról, a magyar piac kedvenceiről beszélgettünk.

Találkozik a magyar olvasó ízlése az amerikaiéval?

Valamikor igen. De valamikor nekünk kell ízlésformálónak lennünk. Mi mutattuk be a magyar olvasóknak például a történelmi krimit, ebben továbbra is piacvezetők vagyunk. A magyar piacon két kor megy: a római és a Tudor-kor, se előtte, se utána. A középkor például, úgy ahogy van, kuka.

És a skandináv krimik? Látszólag mindenki ezt olvassa.

Egyik nagyon kedves ismerősöm mondta egy amerikai ügynökségnél, hogy reméli, nagyon hamar lecseng a skandináv krimi körüli hájp, mert azért ebben messze nem volt annyi, mint ami körülötte történt. Látva azt, hogy a műfajt gondozó magyar kiadó hány címet jelentetett meg az elmúlt évben, nem gondolom, hogy annak a rengeteg címnek mind lett volna olvasója. Természetesen gyakran esünk abba a hibába, hogy ha valami sikeres, azt még sikeresebbé akarjuk tenni, még többet akarunk. De ha fegyvert fognak a fejemhez, akkor sem tudok kettőnél több olyan hájpolt skandináv szerzőt mondani, aki méltó erre a nagy olvasói és kiadói figyelemre. Sok kiadó esik abba a hibába, hogy a saját termékét gyengíti: diverzifikálás helyett tömbösítés megy, és a rengeteg skandináv krimi egymást oltja ki.

A magyar olvasó tehát szívesen olvas történelmi krimit. Mi kell egy jó történelmi krimihez?

A legfontosabb faktor, hogy történelmi szempontból hiteles legyen, a történet szervesen illeszkedjen a történelmi korhoz. Van egy angol írónő, Ellis Peters, aki brutális mennyiségű középkori, 13. században játszódó, szerzeteses krimit írt. Peters bármelyik szüzséjét ki lehetne venni az adott korból, mert ugyanúgy működne, nincs különleges, egyedi kapcsolat a bűncselekmény és a korszak között. Egy jó történelmi krimi továbbá nem okoskodik, hiszen nyilván tudjuk, mi történt a múltban. Nagyjából két és fél generáció távolságból lehet jó történelmi krimit írni, nem véletlen jelenik meg most olyan sok második világháború alatt játszódó regény az angolszász piacon, mert ez a kor már történelemmé minősül a kollektív emlékezetben.

Mi az oka annak, hogy a kortárs magyar szerzők történelmi krimiket írnak? Miért nincs a jelenben játszódó magyar krimi?

Miről szólna az a könyv?

Mondjuk egy gyilkosság felderítéséről.

Ki nyomozna?

Például egy magánnyomozó, aki, igaz, nem nagyon van. De lehetne egy rendőr is.

Sajnos a mi képzetünk és tapasztalatunk a rendőrséggel, a rendőrnyomozóval – fogalmazzunk így – árnyalt. Kortárs viszonylatban nagyon nehéz hiteles nyomozó alakot találni, márpedig ha hiteltelen a nyomozó, akkor hiteltelen a bűntény, és ha hiteltelen a bűntény, az egész könyv súlytalan. Van folyamatban nálunk egy-két kortárs magyar krimi, nagyon sokat kínlódunk azon, hogyan találjunk rajtuk fogást. Legyen rendőr, dolgozzon a gyilkossági csoportnál? Rögtön beugranak a fel nem derített bűntények, nemcsak a Fenyő-gyilkosság, hanem sok minden más is. Azt kell látni, hogy a rendőrség hiába végez szakmai munkát, átpolitizáltan működik, nagyon ritkán tud elvárások nélkül, tisztán szakmai szempontok alapján nyomozni. A magánnyomozó szerepeltetését pedig az nehezíti, hogy ki bízza meg mivel, és azt hogyan fogja kinyomozni. Mert a magyar magánnyomozó jogköre ugyanannyi, mint önnek vagy nekem. Ilyen körülmények között pikáns dolog lenne magánnyomozóval dolgozni. De ezek csak technikai kérdések. Valójában nem vagyunk híresek a múlttal való szembenézéssel, a jelennel valóval még kevésbé. Ahhoz, hogy bármilyen szempontból szignifikáns könyvek szülessenek kortárs környezetben, tudnunk kellene nagyjából, mi és miért történt, ki a felelős – és ez nekünk nem megy, a felelősök keresésében nagyon rosszak vagyunk. Ez nem jelenti, hogy nem lehetne kortárs magyar krimit írni, mert lehet, van is, Kolozsi László például ír, bár bizonyos szempontból az övéi is historizálnak, mert a kilencvenes években és a kétezres években játszódnak, de a kortárs felé tendálnak. Biztos, hogy egy értelmes szerző és egy értelmes szerkesztő sok munkával meg tudná valósítani a kortárs magyar krimit, csak meg kellene találni azt az értelmes viszonyrendszert, amiben el tudom helyezni a bűnügyet, a nyomozót és az olvasót. Illetve van még egy hátulütő: a magyar szórakoztató szerzők közül sokan lusták vagy lenézik azt a műfajt, amiben írnak, vannak, akik hiúsági kérdést csinálnak a szöveggondozásból – így nem lehet dolgozni.

A történelmi krimin kívül mit olvasnak még a műfajból Magyarországon?

Bármit, ami Agatha Christie.

Ez nagyon furcsa, elméletileg azért olvasunk krimit, mert nagyon gyorsan reagál a társadalmi változásokra, megteremti azt az illúziót, hogy amit olvasunk, az a mi életünkben is megtörténhet.

Igen, de Agatha Christie nem is krimit ír. A Miss Marple-történetek tüneményes logikai feladványok, de laboratóriumi körülmények között állítanak elő laboratóriumi bűncselekményeket, amelyeknek semmi közük nincs a valósághoz. Agatha Christie egy kétszemélyes társasjáték, de nem krimi.

Hogyan határozná meg röviden, hogy mi a krimi?

A krimi meghatározásom szerint az, amikor történik egy olyan súlyú bűncselekmény, amely megtörténtekor a világ erkölcsi rendje valamilyen formában kibillen a helyéről, de jön egy nyomozó, aki a munkája során ezt az egyensúlyt visszaállítja. Attól, hogy Miss Marple leleplezi a nyolcadik inast a kilencedik kastélyban, senki nem lesz boldogabb, semmi nem lesz jobb, és ad absurdum attól sem lesz jobb, hogy Poirot leleplezett valamit. De attól, hogy Lawrence Block nyomozója, Matthew Scudder megtalál egy gyilkost, jobb lesz. Attól, hogy John Grisham A cég című regényének főszereplője, Mitch McDeere megold valamit, attól valami rosszat megpróbálnak kijavítani, és legalább azt érezni, hogy igenis lehet jobb a világ. Ez egy nagyon fontos különbség, de igazából a magyar olvasó nagy általánosságban nem törődik azzal, hogy így is lehet.

Mi az oka annak, hogy nem igazán olvasunk krimiket?

Alapvetően az, hogy a szocializmus korszakában Agatha Christie kri­mijeit 2,6 milliós példányban adták el. Ha jobban belegondolunk, a magyar olvasónak egy békés vasárnap délután, miután kitakarította a Wartburgot, kirázta a Rakéta porszívó porzsákját, a gyereknek kulcsot akasztott a nyakába, és ezek után valami szórakoztatót akart olvasni, választhatott Mág Bertalan, Mattyasovszki Jenő, Berkesi András és Agatha Christie közül. Ez volt a lehetőség. Az Agatha Christie-k fénykora a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartott, alig túlzás azt mondani, hogy nincs olyan család ma Magyarországon, ahol ne volna három Agatha Christie. Ez nagyon megalapozta az olvasói ízlést. Most például készülünk kiadni Scott Turow jogi krimijét, ami a magyar olvasók számára egy teljesen új dolog lesz.

A jogi krimi hiányának a magyar piacon nyilván szociokulturális okai is vannak. Okozhat ez nehézséget az új típus bevezetésében?

A legfontosabb az, hogy az amerikai és a magyar jogrendszer mélyen-mélyen különbözik. Ugyanakkor néztünk már annyi amerikai nyomozós, rendőrös sorozatot, hogy tudjuk, mi az ügyész, mikor van esküdtszék, mi a vádalku, mi a szerepe a bíróságnak, milyen a nyomozati szakasz, mit tehet, mit nem a rendőrség. Az átlagos olvasónak így van már olyan előképzettsége az elmúlt húsz évből, amin fel lehet építeni egy fontos szerzőt, aki jogi krimit ír, például Scott Turow-t. Az Ártatlanságra ítélve című könyvéből készült film sokunknak volt meghatározó élmény, de a regény meg is jelent a kilencvenes évek elején magyarul. Egy nagyon érdekes kísérletet teszünk, a legelső és a legutolsó regényét adjuk ki egy időben, mert az első, az Ártatlanság folytatása az utolsó. De hogy meddig tudunk eljutni a Turow-könyvek kiadásában, nem lehet megmondani előre. A kilencvenes évek közepén Turow megírta az Apák törvényei című könyvet, amit személy szerint nem csak a műfaj, hanem a kortárs amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotásának is tartok, ezt el kell olvasni, odáig mindenképpen el akarunk jutni.

Scott Turow esetében is több könyvet terveznek már az elején. Alapvetően sorozatokban gondolkoznak, miért?

Mert könnyen eladhatóak, ez üzleti döntés. A hollókirály című könyvünk például nyolcszáz oldal, illusztrálva, lábjegyzetekkel, ilyet élő ember nem ad ki, csak ha nagyon szereti, mert itt egy darab könyvbe kell beletenni rengeteg energiát, és egy darab könyvnek kell behoznia a befektetett erőfeszítést, míg a szerzői sorozatoknál el kell jutni három darabig, ha kell kapaszkodva, sisakkal a fejünkön, de a harmadik kötetnél általában történik valami. Három kötet költsége nagyjából azonos egy kötet költségével, és több az esély arra, hogy sikeres lesz.

Nehéz kiszámítani, mi fog menni a magyar piacon?

Igen. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk külföldi ügynökségekkel, akiktől sokszor jön olyan ajánlat, hogy „gyerekek, ebből rengeteget fogtok eladni”. Erre az ember nyilván ráugrik, hiszen Belgiumban, Angliában, Csehországban és Franciaországban is rendkívül sokat adtak el belőle. De azt kell látnunk, hogy a külföldi trendek nem feltétlenül érvényesülnek itthon. Az éhezők viadala például kifejezetten kellemes középmezőnyű siker lett. Suzanne Collins ügynöke mondta, hogy vannak olyan országok, ahol egyszerűen nem tudott talpra állni Az éhezők viadala, akármivel is próbálkoztak. Belefutottunk mi is számos hájpolt dologba, de nagyon nehéz megtalálni a sikerkönyvet, mert 15-20 százalékkal csökken a könyvpiac az előző évhez képest, közben szabdalódik is, egyre több kisebb műhely jön létre, egyre specializáltabb kiadványokkal, egymás elől húzkodva el a könyveket. Az utóbbi években már minőségben és nem árban versenyeznek a kiadók, és ez jó. Ha valaki sikert akar, egy magyar celeb könyvét kell kiadnia, külföldi sikerkönyv, aminek esetleg a hájpja már gyűrűzik be, nem biztos, hogy hozni fogja a várt eladásokat. Például J. K. Rowling kisvárosi nyomozós könyve, a The Casual Vacancy kiadója automatikusan nem a Harry Potter-könyvek kiadója lett, hanem aukciót hirdettek rá. Előzetesen érdeklődtem, milyen összeggel indul az aukció: 20-30 ezer euróra tették be, ha csak 25 ezerért ment el, hétmillió forintot tesz ki csak a jogdíj. Az Agave nincs olyan helyzetben, hogy egy könyvbe ekkora energiát belerakjon, plusz a reklámot, a kiadás költségeit. Tehát vagy szerencsénk van, vagy jó az orrunk, mint Suzanne Collins esetében, akit nagyon nyomott piaci áron tudtunk megvenni még a hájp előtt, mert tetszett a könyv. Utólag igazolódtak az elvárásaink, és messze annyit hozott, mint amit beletettünk.

Mik a legnagyobb sikerkönyvek az Agavénál?

Az éhezők viadala, utána óriási volt Stephenie Meyertől A burok, nagy siker Steven Saylor két Róma-könyve. Sorozatban összességében már csak a kiadott címek alapján is Laurell K. Hamilton Anita Blake-sorozata tartozik ide, amiből tizenhét könyvet adtunk ki.

És a magyar szerzők könyvei hol helyezkednek el?

Középmezőnyben. Kondor Vilmos nem, mert neki kiválóak az eladásai, a Könyvhéten ő vitte a pálmát, Baráth Katalinnak nagyon tisztességesen fogynak a könyvei, Izing Róbert még mindig ingadozik.

Mit jelent számszerűsítve, hogy valami sikerkönyv?

Boldogan mondanék példányszámot, ha tudnám, hogy más is igazat mond.

Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. Magyarországon nem lehet tudni, példányszámokban mérve mit jelent a sikerkönyv. A toplistákból kiindulni nem érdemes, és például, ha megkérdezem Varga Bálintot, hogy mit jelent a siker a magyar könyvpiacon, nem mondja el. Miért nem mondja el?

Azért nem válaszolok szívesen erre a kérdésre, mert az, amit mondanék egy adott könyv mellett, nem jelentkezik például a nagykereskedők sikerlistáján, és onnantól kezdve ez a „ki mond igazat, ki nem mond igazat” játék lesz. A nagykereskedők toplistájára felkerülni van, hogy pénz kérdése, innentől kezdve nem érzem korrektnek azt, hogy mondok valamit, illetve ha mondok valamit, nem tudom, miért kellene elhinnie. De anélkül, hogy ténylegesen válaszolnék a kérdésére, azt elmondhatom, nekünk még nem volt sikerünk tízezer példány fölött. A sikerkönyveink négy-, öt-, nyolcezer példány körül mozognak, az eddigi száznyolcvan címünk körülbelül kétharmada élő cím, folyamatosan ketyeg a boltokban. Nem idénytermékekkel próbálunk dolgozni, hanem olyanokkal, amelyeknek három év múlva sem jár le a szavatossága, a „sok kicsi sokra megy” elven működünk.

Van esetleg valamilyen sajátos jellemzője a magyar piacnak?

Például amikor elkezdtük kiadni Laurell K. Hamilton könyveit, szembesültünk azzal, hogy míg Amerikában 16-20 évesek olvasták, nálunk 12 éves lányok, ami nagyon komoly problémát jelentett a szövegben található szexuális töltetű részletek miatt.

És ilyenkor mi a megoldás? Mit tehet a kiadó? Cenzúrázza a könyveket?

Engem megvádoltak többször, és kétszer valóban meg is történt, hogy kivettem a magyar fordításból olyan részt, amit nem tartottam odavalónak. Mert egy 12 éves gyereknek nem kell elolvasnia, hogy a főszereplő halott csecsemő belével dobálózik, vagy egy szereplő anyját csoportoson megerőszakolják. A kiadó nem állhat oda minden 12 éves mellé, hogy ez nem neked való. A probléma viszont kezd megoldódni. Azt látjuk, hogy az Anita Blake-olvasók átlagéletkora növekszik, mert ahogy jut előre a sorozat, úgy öregednek a rajongói is, miközben a vámpíros hájpnak nagyjából vége van, így már nem jön a régiek helyére annyi fiatal olvasó. Aki 12-13 évesen elkezdte a sorozatot, az most 19 éves, vagyis most jutottunk el oda, hogy az eredeti célközönség olvassa az Anita Blake-könyveket.

Baráth Katalin azt mondta a Kötve-fűzvének adott interjúban, hogy a magyar kritika nem teljesen érti a krimiket. Egyetért ezzel?

Abszolút. Nehéz kritizálni a szőnyeget, ha nem tudjuk, hogyan szövik és nem is szeretjük. Általában a magyar kritikának van egy erős identitászavara. Van az irodalomkritika, ami a szakmának szól. Az olvasónak azonban nem erre van szüksége, hanem segítségre: hívószavakra és kulcsszavakra ahhoz, hogy egy könyv megvásárlásakor tudjunk dönteni. Ha beajánlanak nekem egy nagyon sikeresnek beharangozott könyvet, megnézem, az angol és amerikai kollégák közül ki írt róla jót. Ez a fajta asszociációs játék nagyon hiányzik a magyar olvasókból, mert ennek nálunk nincs hagyománya, nem teremtette meg az a réteg, akinek a feladata lett volna: az értelmes, olvasott újságírók. A New York Times, a Guardian, a Washington Post könyves rovatában például ajánlanak, és ha nem jó egy könyv, akkor nem ajánlják. Azért megírni egy recenziót, ajánlót, hogy a könyvet lehúzzuk három bekezdésben, nem egészen tisztességes.

Fotók: Pályi Zsófia