Baráth Katalin a Dávid Veron-könyvek harmadik részében, A borostyán hárfában ismét bravúros megoldásokkal, nyakatekert szálakkal és remek megfogalmazásokkal örvendezteti meg az olvasót. A 20. század elején játszódó krimijében mindenre kiterjedő figyelemmel teremti meg a könyv valós idejének hangulatát: elbeszélőmódja, nyelvezete és a regényben szereplő rengeteg információ is ezt a célt szolgálja. A kortárs írónő hibátlanul képezi le a kor szófordulatait és beszédmódját, és ebbe ügyesen szövi bele humoros megjegyzéseit, célozgatásait. Mindeközben elképesztő mennyiségű adatot tár az olvasó elé, kezdve a korabeli Magyarország nagy neveivel, a közeli külföldi eseményeken át a nagy szenzációnak számító kinematográfia vagy akár a kórbonctan sajátosságinak legapróbb részleteiig.
Amikor 1912 karácsonyán Dávid Veronika megérkezik Ókanizsára, a legnagyobb megoldandó problémája még a saját hajadonsága. Bár ugyanaz a különc, öntudatos nő, mint volt, kezdenek hatni rá a rosszalló nézések és a vénlányságára célozgató megjegyzések. Kezdődő kétségbeesésén az sem segít, hogy hazaérve azzal szembesül, gyerekkori barátja és későbbi majdnem-kérője, Remete Pista az egész város előtt bejelenti, megkérte a városba alig négy hónapja érkezett Sáry Irénke kezét, és hamarosan az esküvőre is sor kerül. Veron legszívesebben azonnal visszamenekülne Budapestre, ahol zsurnálkisasszonyként kevesebb kritika éri, de nem teheti, hiszen legjobb barátnője, Annuska is esküvőre készül. A két pár éppen közös jegyesoktatáson vesz részt Timon atya vezényletével, amikor Irénke hirtelen holtan esik össze.
Így Ókanizsa két év után újra minden sarkon bajt szimatolhat, a Nagyvendéglő közönsége pedig ok nélküli gyanúsítgatásokba kezdhet. Viszont most segítségükre siet a rendőrkapitány-helyettes román Traian Peiacu is, aki a szóbeszédet könnyen tényként kezeli, és egyre-másra dugja tömlöcbe Ókanizsa lakosait. Így kerül zárkába Veron is, aki szabadulása után Zsike néni és Lizi néni baráti körének elsőszámú gyanúsítottjaként kénytelen saját ártatlansága érdekében nyomozásba kezdeni. Igaz, megbízást is kap, méghozzá Mosolygó Juliána grófnétól, hogy szaglásszon egy keveset Sáry Móric után, de a lány nem éri be ennyivel, és az Igazi Bűnügy nyomába ered. Mi pedig lépésről lépésre követhetjük Veron nyomozását, hogy aztán a „nagy leleplezésnél” csak álljunk értetlenül, hiszen se az indíték nem tűnik elégségesnek, se az időpontok és a helyszínek nem vágnak egybe, és egyébként is gyanítható, hogy nem került minden kirakódarab a helyére. Csakis a hátralévő harminc oldal tölthet el minket reménnyel, na és az, hogy tudjuk, a lány addig nem nyugszik, míg teljesen a végére nem jár egy történetnek.
Baráth Katalin előszeretettel nyúl közhelyekhez és klisékhez: kedvelt szereplői például a pletykás vénasszonyok, akik a Nagyvendéglő nőknek elkülönített részében kibeszélt történeteikkel gyorsabban szövik a cselekmény szálait, mint egy Singer varrógép. De hát nem lehet mindenki olyan felvilágosult, mint Veron. A lány jól ismert alakja mellé Baráth Katalin életre hívja a már említett, előkelő grófnőt is, aki fiatalkorában nemesi származással nem, de rengeteg ambícióval rendelkezett, így Veron időskori önmagát, a hölgy pedig múltbéli énjét látja a lányban. Különös barátság keletkezik kettejük között, melyet végül csak Veron éleslátása old fel.
Aki az irodalomtól csakis tabudöntögetést vagy nyelvi kísérletezést vár el, valószínűleg nem ezt a könyvet fogja leemelni a polcról. Baráth Katalin egy klasszikus műfajt választott, amit mindenféle újragondolás nélkül tár elénk, azonban úgy teremti meg a két valós és egy fiktív városból álló Budapest-Ókanizsa-Szabadka tengelyt, hogy teljesen mindegy, hogy hol kezdődik a fikció és hol olvasunk történelmi tényeket, a regény hiteles marad.
A történet szépen kimunkált: az írónő ügyesen rejti el egyik nyomot a másik után, és legkésőbb az utolsó oldalakon minden aprólékosan megfogalmazott mondat jelentőséget nyer. A cselekmény kellően komótos ahhoz, hogy helyet adjon a rengeteg mellékszálnak, a szokatlanul részletesen jellemzett mellékszereplők megismerésének és Veron klasszikus, elegáns szerelmi életének. A borostyán hárfa befejezésében ismét benne rejlik a folytatás lehetősége, a kérdés csak az, hogy mennyi Dávid Veron-féle bűnesetet bír még el az ország ilyen rövid idő alatt, és a lány újra a nyomozást választja vagy akad esetleg jobb dolga?
Csobod Luca
Korábban:
Nincs női krimi, hősnők vannak - interjú Baráth Katalinnal
Csodafegyver nyomában az Adrián - kritika A türkizkék hegedűről
Baráth Katalin: A borostyán hárfa, Agave, 2012, 320 oldal, 2980 Ft
