A Kötve-fűzve évbúcsúztató összeállításához írókat, költőket, szerkesztőket, zenészeket és kurátorokat keresett meg, és három kérdést tett fel nekik. Melyik volt számukra a 2012-es év legfontosabb olvasmányélménye? Mit nem olvastak végül, amit terveztek vagy fontosnak tartottak? Kevesebbet olvastak-e nyomtatott könyvet, illetve költöttek-e erre, mint tavaly? Az is kiderül, hogy ki volt a történelem első oknyomozó újságírója.

Vámos Miklós író

A klasszikus Upanisadok. Eddig még csak róla olvastam. Most került a kezembe. Sokat tanultam belőle, s meglepett, hogy a keleti hitvilág mennyivel türelmesebb (és bölcsebb), mint a nyugati. Az Ulysses felújított fordítása, mely egy munkacsoport műve. Nagyon vágytam rá, az Európától kaptam ajándékba, tehát a kiadómtól, név szerint Barna Imrétől. A remek borító is magával ragadott. Készültem rá, hogy most – a Szentkutya fordításának fölösleges agyoncizellájától megfosztva – könnyebb lesz magamévá tenni, de tévedtem. Félbehagytam. 2013-ban újra nekirugaszkodom.

Nem, én ugyanannyit, vagy talán még többet is. Az a módszerem, hogy hazahozom a könyvtárból, ami érdekel, s ami többször használatosnak bizonyul, azt megveszem. Idősen még annál is több örömöt találok az olvasásban, mint régebben. Szerencsére én még most sem szorulok szemüvegre, noha egy ideje számítok rá, hogy előbb-utóbb szükségesnek ítéli az orvos.

Interjúnk Vámos Miklóssal itt.

Grecsó Krisztián író

2012 legfontosabb olvasmányélménye Móricz 1926-29-es naplója volt, nagyon élveztem, kóstolgattam, vissza-visszatértem bizonyos részekhez. Óriási munkát végeztek Cséve Annáék, hiszen ez egy utólagos konstrukció, levelek, jegyzetek, cikkek, sokkal hézagosabb, mint az 1924-25-ös volt.

Sok-sok könyvet nem olvastam el, bevallani is röstellném. Az ÉS tárcanovella pályázatára minden elképzelést felülmúló pályamunka érkezett, ezerszer ötezer leütésnyi. Képtelenül hosszú rövid táv volt, megülte az évem derekát.

Sokkal több szakkönyvet vettem, és jóval kevesebb szépirodalmat. De ennek az az oka, hogy az utóbbiból jóval többet megkapok. Nincs olvasóm, és nem is tervezem, hogy veszek, vagyis én még papíralapon nyomom.

Interjúnk Grecsó Krisztiánnal itt.

Térey János író

1. Füst Milán Naplója. Mert nemcsak bölcseleti kincsesbánya, hanem elképesztően erős és gyakran sarkos vélemények gyűjteménye művészetről, nőkről, kollégákról és politikáról. Még bele sem fogtam Vaszilij Grosszman Élet és sors című könyvébe, de belelapozva ez is rengeteget ígér, Tolsztojhoz fogható panorámát. Ráadásul Sztálingrád, ha szabad mondanom, nekem hazai pálya, a Paulus írásának idején fejben hordtam a térképét, ismerve vértől pirosult zugait a Mamajev-kurgántól a Pavlov-házon és a Vörös Október- meg a Barikádok-gyárak üszkös romjain át egészen a pitomnyiki reptérig.

2. Musil Tulajdonságok nélküli emberét évek óta futni hagyom, de föltehetően nem örökre.

3. Nem hiszem, igaz, még sose számoltam.

(Fotó: Móricz Simon)

Varga Bálint szerkesztő

Most találkoztam A kis Nicolas történeteivel, gyerekkoromban még nem lehetett magyarul olvasni Sempé és Goscinny remekművét. Most tartunk a fiammal a harmadik kötetetnél, és néha nem tudom eldönteni, ő szereti-e jobban ezeket a könyveket, vagy én. Hogy ez volt-e a legfontosabb? Nem tudom, rettentően élvezem, és ettől számomra a legfontosabb is lett.

Ebbe nem számít bele a félbehagyott könyv, ugye? Mert abból több volt a kelleténél. John Irving legújabb regényét (In One Person) nagyon el akartam olvasni, és Stevensontól a Kincses sziget maradt ki – sajnos. És ami még fontosabb, nem sikerült elolvasnom David Simon Homicide c. könyvét. Ha mást nem, ezt a hármat mindenképpen pótolom jövőre. 

Az biztos, hogy több elektronikus könyvet vettem, mint tavaly, de szerintem nem költöttem kevesebbet nyomtatott könyvre, mert sok mindent megveszek az angol nyelvű megjelenés napján printben (Ecót, Murakami Harukit, Norfolkot, DeMille-t), ami amúgy villanyverzióban is megvan.

Interjúnk Varga Bálinttal itt.

Mong Attila újságíró

Három könyv volt rám nagy hatással, kettő tényirodalom, az egyik pedig furcsa módon egy tankönyv. Barbara Tuchman Pulitzer-díjas könyve a The Guns of August az első világháborúról szól, ami amúgy is kedvenc témám. A stílus és a tudás elképesztő egysége, a könyv bevezető bekezdését tanítani kellene, szerintem tanítják is. A másik Anne Applebaum most megjelent műve a második világháború utáni Kelet Európáról (The Iron Curtain): a Pulitzer-díjas újságíró magyarországi munkatársa voltam a könyv anyagának összeállításához, óriási élmény volt tehát egyben olvasni mindazt, amit felkutattam neki és nekem rengeteg újdonsággal szolgált főleg a lengyel, vagy a kelet-német eseményekről. A harmadik pedig Tóth Szabolcs Töhötöm újságíró-tankönyve (Első leütés), ami bármelyik amerikai újságíróiskolában megállná a helyét, engem meg mindig arra emlékeztet, hogy miért jó ez a szakma.

Szinte alig olvastam szépirodalmat (Spiró Tavaszi tárlat és egy-két Houellebecq kivételével) úgyhogy most nagy erőkkel igyekszem mindent pótolni.
Sajnos kevesebbet olvastam és kevesebbet költöttem könyvre idén. Az egyik ok persze, hogy közben írtam egyet (Kádár hitele), az óriási munka pedig rengeteg amúgy olvasásra szánt időt felemésztett. Költeni is kevesebbet költöttem, inkább a Kindle olvasómra vásároltam könyveket, sajnos azonban inkább külföldit, mint magyart a rettenetesen rossz hazai (legális) kínálat miatt.

Tövisházi Ambrus zeneszerző

Elég sokat olvastam idén, majdnem csak zenéről és zenészektől. Viszont egy könyv van, ami miatt emlékezetes ez az év. Még nem is fejeztem be, nem merem abbahagyni, annyira érdekes. Direkt csak 2-3 oldalt olvasok belőle egyszerre, hogy tovább tartson. David Byrne (a néhai Talking Heads zeneszerző-frontembere) írta, és a címe az, hogy How Music Works (Hogyan működik a zene). A mottója az, hogy „hogyan éljünk le egy életet a zenében (vagy zenével)". Egy enciklopédikus mű, tele apró, Byrne életéből vett példákkal és grandiózus elméletekkel, a kettő viszonya végig páratlanul szórakoztató. Ráadásul hasznos is egy gyakorló zenésznek, hiszen kiderül, hogy a zeneipar válsága nyomán egy másik szinten ugyan, de ugyanazokkal a kihívásokkal és megfejtésekkel szembesül egy befutott New York-i veterán is, mint én.

A Quart interjúja Tövisházi Ambrussal itt.

Oltai Kata kurátor

Ami a legutóbbi időszak egyik nagy élménye volt, Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai. Nők a szocialista időszakban című könyve. Nagyon fontosnak tartom, hogy tudományos jelleggel megírt, ám – a legjobb értelemben – ismeretterjesztő könyvek széles közönséghez eljussanak. A genderkutatás egy friss tudomány, nálunk pedig szinte zigóta állapotban van. Tóth könyve fontos fogódzókat ad, cizellálja és nagyon friss szellemiségben nyúl egy olyan korszakhoz, melyről átlagosan úgy gondolkozunk csupán, hogy a nőket "bevitte" a Parlamentbe vagy a traktor kormánya mögé ültette. 

Még nem olvastam, mert nagyon friss kiadvány: Bernáth/Y Sándor idén halt meg és a Neon Galéria kiadásában egy olyan átfogó tanulmánykötet jelent meg, mely tulajdonképp az egész életművet felvonultatja. Nagyon fontosnak tartom – és sajnos igen kevés hardcopy jelenik meg –, hogy könyv formában jelenjenek meg életművek: a vizuális művészetben mindig elsődleges helyi értéke lesz a könyv formának, a lineráis olvasatnak, a print kiadásnak, az összegyűjtésnek, a kutatáson alapuló kiadásoknak, az adat- és forrásjelleg biztosításának. Túl azon, hogy komoly, soha nem látott anyagot vonultat fel, a layoutot a fia, Bernáthy Zsiga csinálta, mely egy különös személyességet ad, értelmes és tiszta könyv.

Az utolsó kérdésre abszolút igen a válasz. Jobbára szakirodalmat olvasok, és amióta teljes könyvek elérhetőek online, illetve pár dollárért fontos tanulmányok azonnal letölthetőek, sokkal kevesebbet veszek meg könyveket. Másik kérdés, hogy a nemzetközi irodalom, az angolszász szakirodalom el sem érhető itthon, illetve elképesztően drága lett. Így amit megveszek, annál a layout is döntő, hiszen egy szépen összerakott könyvet semmilyen webes tartalom nem ver.

Az [origo] interjúja Oltai Katával itt.

Szécsi Noémi író

Többnyire célirányosan olvasok, ezért azt hiszem, 2012-ben semmi olyat nem olvastam, ami 2012-ben jelent meg – ezt szoktam is szégyellni, mikor ehhez hasonló kérdésekre kell válaszolnom. De nekem idén minden olyan könyv fontos volt, ami a siketekről szól, pl. David Wright siket költő Deafness c. memoárja, Harlan Lane könyve a siketoktatásról, a When the Mind Hears vagy Noah Gordon Sámán c. regénye. Jólesett újraolvasni Agota Kristof Trilógiáját is.

Még nem jutott idő Karátson Endre tavasszal megjelent Retúrjegy című kötetére, pedig hónapok óta áll a polcomon. Az 1956 óta Párizsban élő író különleges látásmóddal rendelkezik a magyar irodalomra és magyar világra, de úgy hallottam, emlékirata ezen kötetében Karátson kicsit gonoszkodik is kor- és pályatársaival, ezért még kíváncsibb vagyok.

Csak lassan alakulnak át a szokásaim, a nyomtatott könyvekről még nem mondtam le, de már ritkán járok könyvesboltokba, internetes antikváriumokban böngészek inkább. Azokat az idegen nyelvű és/vagy ritka, régi kiadású könyveket, amelyeket keresek, többnyire nem is lelhetném fel e-változatban. Olyan könyveket olvasok csak monitoron, amelyeket nem akarok egynél többször elolvasni.

Interjúnk Szécsi Noémivel itt.

Karafiáth Orsolya író, költő

Ez az év számomra az írás éve volt, a Kicsi Lilimen dolgoztam, valamit az újraolvasásé, újrafelfedezéseké, mivelhogy elkezdtem egy blogot vezetni az eddigi életem meghatározó műveiről. Újakat nehezen engedtem be, de engem is leterített az északi krimi, főleg Karin Fossum és Jo Nesbo. Kemény István új verseskötete, A királynál volt még ajándék számomra. Ő régi kedves szerzőm, és mindig örülök, ha a bevált favoritok meglepnek valamivel.

Sosem tervezek semmit, örülök, hogy élek. (Tényleg.) Nincs erőm azon merengeni, mennyi minden marad ki. És itt nem csak könyvekre gondolok.

Sokat olvasok, ez számomra munka és a legfontosabb hobbi, a könyvek száma sosem csökken. Szerintem csak ajándék illetve antikvár könyvekre költöttem, a legtöbbet megkapom recenziós példányként.

Baráth Katalin író

A legfontosabb Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl könyve volt. Az ok tisztán személyes, ezt a történetet ugyanis csak alternatív saját memoárként voltam képes olvasni, annak viszont annyira működőképes, hogy jó párszor rábőgtem a lapokra. (Jelige: ahova egyszer idegenként érkeztél, ott mindig idegen maradsz. És minél jól neveltebb és hangosabban toleráns a fogadó közeg, annál inkább.)

Próbálok leszokni a fontosnak tartott könyvekről (ezekhez nem elég hosszú az életem), idén elég ügyesen csináltam, szóval nem, semmit nem hagytam ki, ami érdekelt (és ezekből se volt sok).

Nyomtatott könyvre nagyjából ugyanannyit költöttem, e-könyvre viszont biztosan többet. (Nehezebb ellenállni, ha csak egy gombnyomás választ el a kísértő tételtől.)

Interjúnk Baráth Katalinnal itt.

Kubiszyn Viktor író

Mivel hívő vagyok, számomra mindig is az Újszövetség lesz a legfontosabb olvasmányélmény. Ez nekem több az egyszerű olvasásnál, számomra ez kapcsolat az élő Istennel. Az Újszövetségből Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei volt idén a legnagyobb fless. Lukács nem szemtanú volt, hanem az első oknyomozó újságíró, aki jópár évvel az események után kereste meg a még élő szemtanúkat, beszélgetett egy csomó emberrel, hívővel és nem hívővel egyaránt, aztán megírta a sztorit. Rááadásul tipikus gonzó arc volt, mert mint hívő, ő is bele volt vonódva a történetbe. Igaz hogy nem nyomott semmit, de Jézusban hinni azért egy eléggé tudatmódosító dolog.

Irodalmi vonalon a legfontosabb William S. Burroughs The Wild Boys című könyve volt számomra, ami véletlenül talált meg egy könyvesboltban. Angolul olvastam, szóval egy csomó mindent inkább sejtettem belőle mint pontosan értettem, de így is azt éreztem, hogy ez valami nagyon erős cucc. Töredékes és hallucinogén a szöveg, tele van anyagos parákkal, meg azzal a szarkasztikus szürrealizmussal, amit Burroughs csinált szerintem a legjobban. Loptam is belőle pár ötletet az új könyvemhez.

Sokan mondják, hogy az íráshoz elsősorban olvasni kell. Szóval nem privát élvezetből olvastam idén, ha olvastam, hanem hogy tanuljak. Garaczi László író, akit mind emberi, mind irodalmi szempontból nagyra tartok, ajánlott nekem szerzőket, akiktől tanulhatok (Raymond Carver, Charles Bukowski, Tar Sándor stb.), tőlük beszereztem mindent ami elérhető itthon, de csak néhány művet olvastam el, és sokkal felületesebben, mint szerettem volna.

Többet költöttem könyvre, mint tavaly, de kevesebbet olvastam. Szeptemberben nem utaztam szinte sehova a Drognaplóval, akkor volt időm arra, hogy intenzívebben elmélyedjek más témában. Ez a más téma a következő könyvem volt, szóval megint csak nem olvastam, hanem írtam. Kicsit úgy érzem magam ezzel kapcsolatban, mint a Karinthy paródiában a csávó: „nem tudok olvasni, csak írni.”

Kukorelly Endre író, költő

Egyet nem, hármat is nehezen: Kemenes Géfin László regénye (Fehérlófia nyomában), szerintem az év egyik szenzációja, Berta Ádám nagyon ütős-vicces novelláskötete (Egon nem fáradt), az év fölfedezettje – ezeket a Kalligram adta ki –, és Báthori Csaba erős, szubverzív versfordítás-kötete (Kétszáz nyers vers), mely radikálisan megy szembe a szépelgő, versformák kedvéért a szintaxist föláldozó magyar fordítástradícióval.

Nagyjából 40 könyvet olvasok párhuzamosan, tehát nagyjából mindent, ami nagyon kell. És beláthatatlan, mi mindenhez volna kedvem, ha volna rá időm. Pl. megint egyszer rendesen Plutarkhosz Párhuzamos életrajzokját. Az új magyar Thomas Bernhard-fordítást.

Többet olvastam idén – főleg október óta –, és többet költöttem könyvre. Nagy a ház, elfér. A könyveket, sopánkodás helyett, egyszerűen meg kell venni.

Az [origo] interjúja Kukorelly Endrével itt.

Lackfi János író, költő, fordító

Se szeri, se száma a fontos olvasmányélményeknek, remek évet zártam. Végzetesen beleszerettem Orhan Pamuk regényeibe, kedvenceim egyelőre a Fekete Könyv, a Hó és Az ártatlanság múzeuma. Arundhati Roytól Az Apró Dolgok Istenének zamatát most is szájpadlásomon érzem. Hadd csaljak most mégis, és szóljak egy olyan könyvről, amit épp most olvasok, igaz, túl vagyok már a felén is. Mo Yen Nobel-díja éppúgy meglepett, mint a többi magyarul tájékozódót, Brüsszelben járva hát megvettem egyik könyvét, melynek címe MUNKATERÜLET (franciául Le chantier). Magyarul talán a hangzatos KUTYAZABÁLÓK címet adnám neki, ez talán lefarag egy mai kínai szerző piaci hátrányából némicskét. Nagy mesélő szuflája csap ki a lapok közül, egy „átnevelő táborban” találjuk magunkat, ahol csupa félresikerült figura, kisstílű alakok, megcsalt, bosszúálló férjek, kutyatolvajok, szélhámosok építik a sehonnan sehova vezető népi demokratikus utat. (Már csak az útkarbantartás miatt is némi párhuzam a Paul Newman-remekelte Bilincs és mosoly című filmmel...) Ráadásul a főnököt behívatták raportra, és most egy szintén elítélt, helyettes góré kiskirálykodik fura csapata felett. A kínai valóság maró íz-, látvány- és szaganyaga vesz körbe rögtön, bakancsbűz, testnedvek, por, kátrány, vér, felböfögött kutyahúsmócsingok, fonnyadt zöldség, sűrű szójakocsonya, dúsan hullámzó cirokmezők, teltkarcsú idomok, mandulaszemek, túléretten kipattogó gabonamagvak. Termékenység és terméketlenség, föld alá bújt, aranylelettel kecsegtető császárkori történelem és brosúraízű jelenkor, homályos babonák és vaskos népi közönségesség („Te tennél kárt a húgomban? Aztán mivel? Még a pisáját sem vagy méltó meginni!”). És a koszlott, reális díszletek között a legősibb emberi indulatuk dúlnak, akár egy Shakespeare-drámában: szerelmi sóvárgás, fösvénység, féltékenység, játékszenvedély, hatalomvágy, gyilkolási ösztön, és így tovább. Nem tudom, mi lesz a vége, de valószínűtlennek tűnik, hogy egy ilyen világteremtő, sodró elbeszélő elrontson útközben bármit is.

Az újraolvasások maradtak el, kicsit sárgulok az irigységtől, mikor Margit lányom a kedvenc Maupassant-jait sorolja. Vettem neki egy bőséges Csehov-válogatást is, annak is nekiesnék. Proust, Dosztojevszkij, Tolsztoj is kívánná a frissítést...

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mindennapos könyves műsorom futott a Duna TV-n, így a kiadók bombáztak újabb és újabb könyveikkel. Lett vagy százhúsz plusz darab, jobbára kitűnőek, egy fillér ráfordítás nélkül. Ilyenformán nyilván kevesebbet költöttem, de amúgy is akkora már a könyvtár, hogy feleségem kikötötte, csak úgy hozhatok haza könyvet, ha cserébe kidobok vagy elajándékozok egyet. A rendelkezés szigorúnak tűnik, de igazságos: fuldoklunk a kötetekben, s nem is szűröm őket rendesen. Antikváriumok előtt lesütött szemmel surranok el, mint piás a talponálló közelében. Egy-kétszer mégis betértem vagy a Pázmányon működő, igen nívós könyvesstand boldog „áldozatául” estem. Török elbeszélőket olvasva például rácsodálkoztam kedvencem, Pamuk hátországára... Ja, és olvasni többet olvastam, még ha két forgatás között nem is volt mindig rengeteg idő rá. Soha rosszabb munkát, mint hogy olvasni kell!

Interjúnk Lackfi Jánossal itt.