1854-ben a Vasárnapi Újság így írt a főleg favágásból és koldulásból élő Verchovina népéről: „babonás, dologtalan, s hogy munkálkodás helyett lenyugszik, s az álmok túlvilági képeivel olly gyakran bibelődik, – dolog helyett ásit, sóhajt, aggódik; s mind ezek mellett sem változnak a mező pillangói fürjekké, – se sovány hegyeiről nem foly le erdei méz, se kopasz havasaira manna nem csorog.”

Bodor Ádám 2011-es, civilizáció utáni látomása nem áll távol a fenti Verhovina lehangoló világától. Ott még a madár se jár, a tizenharmadik fejezet elején pedig így beszélnek a helyiek: „Éjjelente a gázok beszivárognak az agyunkba, megszállják álmainkat, hogy hajnaltájt jelenések emlékével ébredünk. De megszoktuk, sorsunkat senkiével el nem cserélnénk.”

Honnan jött Bodor?

„Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára” – szól a Sinistra körzet első mondata 1992-ben. „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a reggeli délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe” – kezdi a Száz év magányt García Marquez 1967-ben. Bodor Ádám írásainak sokfelé keresték a rokonságát: korai művei alapján Hemingway-hatásról írnak, később előkerül a kelet-európai groteszk, Franz Kafka és Bohumil Hrabal neve, a mágikus realizmus és persze Gabriel Garcia Márquez, valamint Csehov és az orosz lágerirodalom.

„Ma Bodor a magyar novellista” – írta róla a nagy hatású kritikus, Balassa Péter 1986-ban, és ezzel a mondattal el is kezdődött az akkor már harminc éve pályán lévő Bodor Ádám kanonizációja. „Jelenleg ő a novellistánk, aki ráadásul kifürkészhetetlenül a balladából érkezett” – folytatja Balassa. Bodor kanonizációja azonban a kilencvenes években teljesedett ki igazán, méghozzá egy regénnyel, nem pedig rövidprózai művel.

Egy és osztható

Az idézett írás megjelenése után hét évvel Bodor Ádám egy hosszabb lélegzetű elbeszéléssel, mondjuk úgy, kisregénnyel jelentkezett. Ez volt a Sinistra körzet, alcímében Egy regény fejezetei, amely szélesebb közönség körében is ismertté tette az író nevét, a kritikusok elragadtatottan írtak róla, fő műnek nevezték. 1999-ben újabb kisregényt adott ki Az érsek látogatása címmel. Ennek a könyvnek már vegyesebb volt a fogadtatása. Az 1998-ban, berlini ösztöndíjasként írt munkájáról egy interjúban Bodor maga is így fogalmazott: „Nem a kedvenc könyvem, az biztos.” Tavaly novemberben, hosszú idő után új regénye jelent meg Verhovina madarai címmel, Változatok végnapokra alcímmel.

A bodori világ egy és osztható, illetve számtalan módon variálható, éppen ezért, bár a három könyv három különálló alkotás, mégis sok szál köti őket egymáshoz, illetve Bodor korábbi novelláihoz. Nála a szereplőknek, tájaknak, településeknek szabad átjárásuk van regényből regénybe, elbeszélésből elbeszélésbe: műfaji határokat nem ismerő, egyszerre széttartó és mégis koherens világ alkotóelemei. Az utóbbi két évtizedben ennek a zárt univerzumnak a hordozófelülete a novella és a rövidebb regény közé szorult elbeszélésforma lett. Bodor történetei egy elveszett tolsztoji méretű láthatatlan nagyregény töredékei. A Változatok végnapokra Bodor szerint mégse novellaciklus, hanem – ahogy ebben az interjújában mondja -  „egy azonos helyszínen, fejezetenként visszatérő szereplők által eljátszott, nagyjából egy bizonyos ügy köré tekerődő történet."

Büntetőtelep a történelem peremvidékén

Verhovina történeti földrajza a személynevek alapján rajzolódik ki. A szereplők nem plasztikusan megformált karakterek, nem erkölccsel bíró jellemek, csupán kétdimenziós figurák, akiknek leginkább nevük van és foglalkozásuk. Anatol Korkodus, Edmund Pochoriles, Damasskin Nikolsky, Klara Burszen, Delfina Duhovnik, Ignat Draganowitz, Isac Gold, Lorenz Fabritius, Hamilcar Nikonuk, Dominik Mordwin, Nika Karanika, Olga Kapusztin, Madám Karabiberi, Brigitta Konuvalov és Zsedu Baba: ők lakják Verhovinát és környékét, az általuk viselt szláv, román, örmény, zsidó, magyar hangzású személynevek ezúttal Kárpátalja északi peremvidéke felé mutatnak.

Verhovina, vagy Verchovina ruszinul hegyvidéket jelent, egykor a Magyar Királyság Bereg és Máramaros vármegyéihez tartozott történeti-földrajzi tájegység, központja Alsóverecke (Nizsnyi Vorota) a mai Ukrajna területén.

Mindemellett a helyszín egyértelműen fiktív marad, ahol az emberek Stihl motoros láncfűrészt használnak, kvad motorokkal járnak és 2011-et írnak – ha olvasni nem is igen tudnak. Foglalkozásaik – vízügyi biztos, gátőr, gondozónő, intendáns, segédpüspök, fogadós, prokurátor, tiszteletbeli csendbiztos, kiugrott evangélikus lelkész – egy távoli diktatúra szimptómái is lehetnek, de cselekedeteiknek nincs oka, és céljaik is rövidtávúak. A dolgok, akárcsak Bodor többi írásában csak megtörténnek velük, tudomásul veszik a periférián, a zónán, a határvidéken, ahol álomszerű, mégis valóságosnak tűnő életüket élik. Az élettér, akárcsak Bodor korábbi regényeiben itt is zárvány, egy történelem utáni büntetőtelep, részleg, körzet, vagy rezervátum.

Ennek a varázslatosan nyomasztó valóságnak, a pusztuló civilizációnak egyedül a mégis békét és nyugalmat – ha reményt nem is – adó természet az ellenpontja, na és Bodor Ádám sajátos, minimalista humora. (Milyen lehet egy tiszteletbeli csendbiztos, vagy egy kiugrott evangélikus lelkész?)

Megalázóan filmszerű

Bodor Ádám 1936-ban született Kolozsváron, '52 augusztusában államellenes szervezkedésért a Securitate letartóztatta. Azon a bizonyos május elsejei röpcédulázáson Bodor Ádám egy kiélezett rohamkést hordott magánál, ezért később „bajonettes kölyök”-nek nevezték. Tizennyolc évesen szabadult a szamosújvári börtönből.

Szabadulása után bohém életet élt. A nevezetes sepsiszentgyörgyi véres éjszakáról Bodor így nyilatkozik: „Levágtunk egy tyúkot, és ebből aztán némi bonyodalmak származtak, nevezetesen a tyúk vérétől áztatott késsel a kezemben azt hazudtam a népes társaságnak, akik aznap éjszakára összegyűltek a szentgyörgyi Strömpel-házban, hogy megöltem a házigazdát, Migdált. Ifjúkoromban valóban elég bohémül éltem, a kemény éveket szerettem volna könnyedén átvészelni, és a kellő túlélési adottság mindig megvolt bennem. Vidáman szerettem élni, és ki is használtam az ifjúságomat, a lehetőségeket.”

Ebben az időben gépgyári munkásként dolgozott, segélyekből tengődött, esti tagozaton fejezte be a gimnáziumot, majd 1955 és 1960 között elvégezte a kolozsvári protestáns teológiát.

1969-ben jelent meg első kötete A tanú címmel. Bacsó Péter 1972-ben filmre vitte a Forró vizet a kopaszra című novelláját, Fábri Zoltán pedig 1973-ban a Plusz-mínusz egy napot. 1994-ben Gothár Péter forgatott azonos című nagyjátékfilmet Bodor egyik legfontosabb novellájából, a Részlegből. Bacsó és Fábri alkotásaival szemben itt nem csupán kiindulópontok a címadó novellák: Gothár dolgozata szöveghű adaptáció. „Minden leírt sora megalázóan filmszerűbb volt, mint amit valaha is forgattam” – mondta róla a rendező.

Magyarország túl homogén

Az 1981-ben, a bukaresti Kriterionnál megjelent Zangezug hegység után Bodor elhagyta Erdélyt, addigi élete színhelyét, fő ihlető forrását. Első Magyarországon megjelent könyve a Milyen is egy hágó? 1980-ban jött ki a Magvetőnél, ahol később, 1982-ben történt áttelepülése után szerkesztőként dolgozott.

Később az anyaország már nem lehetett rá olyan hatással, mint szülőföldje: „Magyarország homogén nyelvű és kultúrájú terület, nincsenek a határra jellemző kisülések, találkozások, és természetesen ez számomra már nem ihlető környezet. Nem is tudnék magyarországi állapotokat megjeleníteni a műveimben, talán leginkább azért, mert az én Erdély-élményem után ezek nem is érdekelnek már annyira” – mondta.

A Bodor Ádámot ábrázoló képek forrása:
Digitális Irodalmi Akadémia