Tar Sándor (Oláh Tibor, 1996)

A hetvenes években még alig publikált, a kilencvenes években már ünnepelték. Tar Sándoré volt az első kirobbant ügynökbotrány, több kritikát kapott amiatt, hogy lejáratja a munkásokat, mégis van, aki szerint ő az egyetlen valóban baloldali írónk. Életében sokszorosan élte meg a kitaszítottságot: író volt a munkások között, munkás az írók között, munkanélkülisége és besúgó múltja miatt pedig a legkülönbözőbb természetű perifériákra szorult.

A személyes élmények ismeretében nem meglepő, hogy az írót az embertelenség, az életből való kiszorulás világa érdekelte. A szocializmus beváltatlan ígéreteiről, a rendszerváltozás kevésbé szép hozományáról olvashatunk Tar Sándornál. A társadalom perifériáján élőkről mintázza szereplőit: alakjai képtelenek változtatni a sorsukon, megrekednek a nyomorban, a betegségben, valamilyen függőségben, a kilátástalanság pedig felerősíti az ösztönök szerepét, az emberek állati énjét.

A proli író

 „Kényszerű és nehéz társadalmi helyzetem rendelése, hogy sem parasztíró, sem proletárköltő nem lehettem, de nem tudnám saját írói csillagképemet az emberi, társadalmi, írói horizonton sem meghatározni” – mondja magáról Tar Sándor a Mért jó a póknak? című kötete (1989) fülszövegében.

Kávéházak, irodalmi körök társasága helyett Tar inkább munkások között forgott, tudatosan is építette a képzetlen, „proli író” imidzsét. „Nekem az a szerencsém, hogy teljesen képzetlen vagyok az irodalmi kategóriák terén, gondolom én, hogy ez a szerencsém. Mikor leülök írni, akkor is, ha szociográfiát akarok írni, vagy gondolom, hogy azt fogok írni, akkor is rögtönözve írok. Rögtönzök, a tények ismeretében persze, a tényekhez azért ragaszkodom, s ha a történet úgy sikeredik, akkor abból novella lesz” – mondta saját munkamódszeréről egy interjúban.

Tar Sándor Hajdúsámsonon született 1941. április 5-én. Szegényparaszti családban nőtt fel, gépipari technikumban érettségizett. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején vendégmunkás volt az NDK-ban, ahol a párt tagjaként, alapszervezeti titkárként szervezte a vendégmunkások életét. Ez idő alatt többször próbálták beszervezni, de nem sikerült. Később egy orvosi műszergyárban dolgozott művezetőként, miközben 1976-ban megjelent az első publikációja, szamizdatban. Ekkor sikerült beszervezni is: a korábbi vádak – az „ellenforradalomban” való részvétel, a homoszexualitás – kiegészültek az „ellenzéki csőcselékkel” való kapcsolattal is (erről ebben az interjúban beszél részletesen). Tar a műszergyárban dolgozott a rendszerváltozást követő leépítési hullámig, 1992-ig. Ezt követően szűkösen élt, a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának volt tagja, munkásságát több irodalmi díjjal is elismerték a nagy lelepleződésig, 1999-ig.

A röntgenwerkben (NDK)

Az egzotikus melós

„Általában a munkások és a parasztok között végbemenő társadalmi folyamatok, különösen az átrétegződés, a munkás-munkahely viszonyban kialakuló helyzetek, az egyén által a munkás- illetve parasztszerep vállalásából vagy nem vállalásából adódó konfliktusok, feszültségek csendes forradalma, a felkészületlenül az életbe dobott, a lehetőségekkel élni nem tudó, azokat újratermelni nem képes emberek sokasodó seregének élete érdekel, mert ezt ismerem, ennek részese vagyok” – jellemezte magát egy interjúban Tar.

Tar művészete szépirodalom és szociográfia határán billeg. Irodalmi eszközökkel hívja fel a figyelmet azokra, akik rejtve maradnak a széles nyilvánosság előtt, tényekből, adatokból, személyes sorsokból építkezik, gyakran él a távolságtartást, az elidegenítést segítő riport-technikával. A szociográfia egyik lényege a felfedezés: hogy megismertesse olvasójával azt a világot, amelyben él. A szociográfus azt vállalja, hogy szól azok helyett, akik nem tudnak, mert nincs ehhez sem nyelvük, sem terük. Babits Illyés Gyula Puszták népe könyvéről írt kritikájában azt írja, szociográfiát olvasni olyan, mint amikor „lélekzetvisszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az exotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk.” Tar esetében ez az „exotikus néptörzs” az NDK-ba tartó vendégmunkás, a debreceni munkás, a hajdúsági paraszt.

Sosem volt fiatal író

Tar Sándor szolidaritással, felelősséggel írt a megszégyenített, megnyomorított rétegről, amelynek peremén maga is élt, ugyanakkor mindig is elvágyódott ebből a közegből, ez vezetett az íróvá válásához: „Gyerekkorom óta megszállott módon olvasok, ez ma is szokásom, én tévénézés közben is állandóan olvasok. (…) Egyfajta elvágyódást fejezett ki ez az olvasásban való elmerülés. Elvágyódást abból a világból, ahol nem éreztem jól magam. (...) Csak egy más világ legyen, amibe az ember beleélheti magát, aztán a képzeletében továbbszőheti a történetet, akkor, amikor éppen mást csinál, vagy nem csinál semmit” – mondja magáról egy interjúban.

Kényszerből születő írói pályája viszonylag későn, 40 éves korában indult: a Mozgó Világ szociográfiai pályázatán első díjat nyert A 6714-es személy című, a kelet-németekhez tartó vendégmunkásokról szóló szociográfiájával. Munkája azonban a cenzúra miatt csak szamizdatban jelenhetett meg: a Profilban 1976-ban. A szép indítást nyolc év hallgatás követte – ennek okáról csak találgatni lehet, de valószínűleg összefügg a cenzúrával. Ezt a feltételezést erősítheti az is, hogy a rendszerváltás idején megjelenő második kötet (Miért jó a póknak?) után rendszeresen jelentkezett új könyvvel. Soha nem volt fiatal író, első két kötetében is már egy tapasztalt, kiforrott személyiség érezhető a szöveg mögött.

A torz Magyarország

Tar fokozatosan tette egyre szervesebbé a szociográfiai és irodalmi technikák, eszközök összekapcsolását az írásaiban. Az Élet és Irodalomnak 1999 tavaszán adott interjújában vallja, hogy anyagot gyűjteni, adatközlőket megszólaltatni, beszéltetni csak az odatartozás és a kívülállás határhelyzetében lehet:  „Nem mindig használok magnót, mert van, aki idegenkedik tőle, én is idegenkedtem sokáig. Volt, aki kiöltözött, tán még fogat is mosott. (...) A szociográfia szakmájában olyan kapcsolatot kell kialakítani az emberekkel, ami nem megy csak úgy, hogy becsengetek, és azt mondom, kezicsókolom, én vagyok a szociográfus, és most magával interjút akarok csinálni.”

Tar környezete a gyár, a nagyváros pereme, a tanyavilág. Innen kimozdulni csak rövid időre lehet: a gyógykezelések idejére. Megnyomorított, szerencsétlen sorsú emberekről ír, akik az egzisztencia minden szintjén a kitaszítottságot tapasztalják meg, mélyen a humánum alatt élnek. Itt-ott felvillan valami az emberségességből, de a peremlét kegyetlensége ezt nem engedi kifejlődni. Minden és mindenki torz ebben a világban. Tar zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy nem lágyul el, nem lesz érzelmes, nem keres magyarázatot arra, amit leír: tényeket közöl, reflektálatlanul, csupaszon tárja fel a sorsokat, élethelyzeteket.

A megírt, befejezett munkákban több szereplő is talajvesztetté vált a migráció miatt. Tar tervezett szociográfiai könyvet a réteg- és osztályelhagyókról, „az erőszakos iparosítás nyomán bekövetkezett elvándorlásról. Amikor a parasztok elmentek Kazincbarcikára, Dunaújvárosba, Leninvárosba dolgozni, és hetekig, hónapokig távol voltak a családtól, és utána nem találtak vissza.” Ez végül nem készült el, mégis műveiben olvashatunk nyomokban annak a negyvenes évektől a nyolcvanas-kilencvenes évekig lezajlott folyamatnak a hatásáról, amely végzetes nyomot hagyott a személyes történetekben.

Oláh Tibor portréja, 1996

A mi utcánk

A paraszti és munkáskörnyezet szenvtelen, mindennemű ornamentikától mentes ábrázolása miatt a Tar-prózában nincs helye az ítéletnek, a tragikumnak. Ennek ellenére mégis kiolvasható a részvét az egyéni történetekből, a reménytelenségben is működő humorból, abból, ahogyan az elbeszélő hangja néhol személyesebbé válik vagy pár pillanat erejéig belső nézőpontra vált.

A mi utcánkat a kritika az életmű csúcspontjának tartja, az elbeszéléseket publikáló Tar munkásságában ez volt az első (és legsikerültebb) regényhez közelítő novellaciklus, melyet a visszatérő szereplők, a ciklusszervező tudatosság, az újszövetségi utalások rendszerszerűsége szerkesztenek szervesebb egységbe. Bár A mi utcánk nem tényirodalom, hiteles, megbízható képet ad egy isten háta mögötti magyar falu életéről a rendszerváltozást követő pár évben. „A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson.” A mi utcánk fekvése ugyan földrajzilag viszonylag jól meghatározható, de valójában mindenütt ott van, ahol a humánum alatti élet, a méltatlanság megtapasztalható. A munkanélküliségtől, tanulatlanságtól, betegségektől, kiszolgáltatottságtól szenvedők nyomorúságát csak az olcsó, pancsolt szeszek okozta kábulat és az aberrált vágyak kielégítése segít elviselni, ha ez nem lenne, „menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba”. A mi utcánkban nincsenek társadalmi osztályok: egymás mellé rendelt, reménytelen sorsok alkotják a közösséget, amelyet a novellafüzér egyik szereplője így jellemez: „Hozzám nőtt. Össze vagyunk rohadva.”

Tar a lakásában (Miskolci Emese, 2002)

Kívül a kocsmán és a szalonon

Tar valójában mindig is az irodalmon, a közösségen kívül volt. Az idézett interjúk, önleírások mentén egy megnyomorított élet látszik kibontakozni, egy olyan ember körvonalai, aki az ügynökmúlt leleplezése előtt is törésekkel, válságokkal küzdött. Az összeomlás 1999-ben kezdődött. Tar az Élet és Irodalomban ekkor tett vallomást a Kenedi János történésznek írt nyílt levelében arról, hogy 1978-tól a III/III-as ügyosztály besúgója volt. Kenedi János megbocsátó válasza szintén ebben a számban jelent meg. A nyílt levelezés kirobbantotta az ún. Tar-ügyet. A következő lapszámokban, de a folyóiraton kívül is éles vita zajlott az ügynökakták megnyitásáról, a megbocsátás lehetőségéről, a múlttal való szembenézés mikéntjeiről. (Erről itt olvasható egy remek összefoglaló elemzés.)

Íróként nem érdekelték a kortárs poétikai trendek, életművében nincs fordulat, kísérletezés: a kívülálló elbeszélő lineáris történeteket mond el mindenféle stilisztikai dísz és irónia nélkül – ezek helyett van azonban egy sajátos, fekete színezetű humora. Tar Sándor elsősorban a novelláival vívta ki az elismerést – nyolc novelláskötete jelent meg. De 1995-ben (a Minden messze van kisregénnyel és A mi utcánk novellafüzérrel), majd 1996-ban (a Szürke galamb bűnregénnyel) a hosszabb epikai műfajok felé fordult. Kisregényének és bűnregényének világa azonban nem elég erős, szuggesztív a novellákéhoz képest. Mivel alapvetően egy témája és egy hangja (és talán egy műfaja: a novella) volt, recepciója szegényes maradt még az ünneplés időszakában, a kilencvenes években is. A Tar-próza egész egyszerűen korszerűtlen volt: Móricz Zsigmondot, Gelléri Andor Endrét idézte.

A Lassú teher dedikálása, 2003

Nem ment a szembenézés

Az ügynökügy végképp elszigetelte Tart, egzisztenciájában és művészetében is felerősödött a válság. A kirobbanást követően az irodalmi élet jelentős része elfordult tőle, írói munkássága az érdeklődés hátterébe szorult, Tar Sándor idegklinikára került, egészsége leromlott. Még többet ivott, még magányosabban. Egyes pletykák szerint, amikor kiderült az ügynökmúltja, dühödten rúgták ki még a kedvenc kocsmájából is. (Mások szerint ez éppen ellenkezőleg történt: egyedül ott maradtak mellette.)  

Az alku című kötetében (2004) érezhető leginkább az írói törés: már az alcím (Gonosz történetek) is mutatja, hogy valamilyen elmozdulás van a korábbi szenvtelen megfigyelő szerepből, a novellák egyértelműen a publicisztikusság felé mozdulnak, gyakran hatásvadász eszközökkel élnek. Barátai azt javasolják neki, spicli múltját egy önéletrajzi regényben dolgozza fel. Tar ezt el is kezdte írni, de sosem fejezte be. Helyette összerakta a Litera.hu-n olvasható „ a szembesülés első írói dokumentumát”, Az áruló. Filmregény című forgatókönyvet 23 részletben.  A szembenézésnek, a vallomásnak találni nyomait a kétezres évek elbeszéléseiben is, de ezek próbálkozások, kísérletek maradtak csupán, Tar képtelen volt megírni a saját nyomorult történetét. Plasztikusság helyett önsajnálatba, néhol még a szerencsétlen önigazolásba is belefut – nem segítve ezzel sem a kortársakat, sem az olvasókat, hogy megérthessék.

Tar Sándor 2005. január 30-án hunyt el. A kemény, határozott, sokszor kíméletlen hangú támadások után hirtelen, átmenet nélkül a laudációk időszaka jött el. A megbocsáthatatlanról való hallgatás, felejtés, mentegetés következett, hivatkozási pont lett a története – de a szembenézés valahol elmaradt. Ezt a terhet azóta is cipeli Tar alakja: a nem túl terjedelmes életműről, a hihetetlenül érdekes életútról nem született még átfogó igényű könyv, cikkek is csak elszórtan jelennek meg róla. 

Képek: http://www.tarsandor.hu/