Az elmúlt évtizedek Kelet-Európája kulturális, társadalmi és politikai párbeszédének jellegzetes és tanulságos eleme az ügynökkérdés. A széles közvéleményt itthon viszont csak azzal lehetett igazán megszólítani, ha egy híres emberről, politikusról, sportolóról vagy művészről kiderült, hogy ügynök volt, az azonban, hogy ki milyen szintű kollaboráns szerepet vállalt, sokszor zavaros és ellentmondásos, homályban maradt, és kevés kivételtől eltekintve komoly következményük nem is lett a feltárásoknak. Mégis, mára abban a szóban, hogy ügynök, a szocialista múlt minden negatívuma belesűrűsödött, egyúttal a mai történetírás toposzává vált, egyúttal pedig a könyvpiac egyik jokerévé is.

Két új könyv, az egyik a magyar futball és a titkosszolgálat kapcsolatának feltárásával, a másik az ügynökrendszer hátterével és nemzetközi példáival próbál rendet tenni a zavarban, és rávilágítani az itthoni problmékra. És Szex apóra.

A Horváth Sándor szerkesztette Az ügynök arcai című kötet tanulmányai első részében arról olvashatunk, hogy miért vált fontossá a közéletben és a történetírásban az ügynökügy, illetve hogy mire jók és mire nem jók az akták, továbbá hogy mi tudható meg belőlük a mindennapi életről és a társadalomról, és egyáltalán: hogyan működik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Érdekes például Ungváry Krisztián tanulmánya, amiben Gyarmati Györgyöt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját bírálja, aki amúgy szintén szerzője a kötetnek. Ungváry az iratok jelentőségének leértékelését és tartalmuk félremagyarázását rója fel Gyarmatinak, Gyarmati saját tanulmányát pedig úgy zárja, hogy az ügynökhálózat az államszocialista hatalom része volt, de annak segédeszközeként működött, és "a történeti perspektívában a közelmúlt korrajza torzulhat, ha a segédet tesszük meg mesterré".

Mit kezdenek az ügynökökkel a többiek?

Az ügynök arcai második fejezetében olvasható tanulmányok olyan aspektusból tárgyalják az ügynökügyet, ami eddig kevéssé volt része a hazai párbeszédnek, azaz hogy a többi egykori szocialista országban hogyan áll az állam a kérdéshez. Olvashatunk a román Securitate örökségének feldolgozásáról (Stefano Bottoni), a lengyel IPN-ről is (Mitrovits Miklós), a második világháborút és az állambiztonsági szolgálat történetét kutató Nemzeti Emlékezet Intézetéről, ami hasonló szervezet, mint a most Magyarországon is alakuló Nemzeti Emlékezet Bizottság.

Slachta Krisztina tanulmányában a Stasi a főszereplő, ami az NDK lakosságához viszonyítva a világ legnagyobb titkosszolgálata volt. Németországban a mai napig nem csitult az érdeklődés az egykori szervezet iratainak feltárásával kapcsolatban, a folyamat példás gyorsasággal zajlik. Többek között azért is, mert az állambiztonsági minisztérium a rendőrségtől és a belügytől függetlenül működött, az iratokat külön őrizték, és a rendszer összeomlása után kis túlzással csak "a táblákat kellett kicserélni: Stasi helyett Stasi-iratokat őrző levéltár". Slachta dolgozatából többek között az is kiderül, hogy hogyan mondja a német azt, hogy "mindent lefedő megfigyelés": flächendeckende Überwachtung.

Nagyon jó ötlet, hogy ebben a fejezetben nem kizárólag egykori szocialista országok kerülnek szóba, hiszen K. Horváth Zsolt a franciaországi német kollaboráns Vichy-kormányról ír, illetve arról, hogyan haladnak a franciák az ezzel kapcsolatos görcsök feloldásával. K. Horváth a francia példán keresztül bemutatja, mi szükséges a múlt tisztázásához: "társadalmi nyomás, vagyis a társadalmi emlékezet nyilvánosságban megfogalmazódó igénye; az állam rugalmassága, illetve a közvetlen politikai befolyás távoltartása, és jól felkészült, professzionális kutató gárda".

A túlteljesítő ügynök, mint magyar sors

A harmadik fejezetbe kerültek azok a tanulmányok, amelyek az "állambiztonsági iratok újfajta elemzésére" nyújtanak lehetőséget. Standeisky Éva például egy olyan esetet mutat be, amiben a besúgói tevékenység megértéséhez történeti és lélektani megértés is szükséges. Írásának főszereplője a bécsi születésű, zsidó származású, Sándor András, aki megjárta a munkaszolgálatot, hithű nemzeti kommunista volt, majd ötvenhatos elítélt, később évtizedeken keresztül ügynök, a rendszerváltás után pedig a MIÉP szolgálatába állt. Sikertelen író és túlteljesítő ügynök: egy magyar sors a 20. századból.

Pető Andrea hírszerzési szervezet szexizmusát tárgyalja, illetve bemutatja a beszervezett nőtípusok jellemző figuráit. Tabajdi Gábor az állambiztonságot fizikai értelemben megragadó épületekről, konspirált lakásokról értekezik, Müller Rolf pedig a politikai rendőrség vizuális dokumentumanyagáról ír, ezek jelentésrétegeiről, a vizuális emlékezet tereiről, illetve arról, hogy a fényképek az írott forrásokhoz képest elhanyagolható mértékben hasznosulnak a történészi munka során.

Ebbe a fejezetbe jutott Mindszenty József (Vörös Géza) és az erdélyi pap, Pálfi Géza megfigyelésének története (Novák Csaba Zoltán) is, Csatári Bence tanulmányában pedig Vikidál Gyulán, azaz "Daloson" túl megismerkedhetünk a többi Beatrice környékén dolgozó titkos megbízottal is, a hazafias alapon beszervezett "Futóval", vagy a már ipari tanulóként is jelentő "Vízi Józseffel", akik a rajongók társadalmi helyzetéről is beszámoltak; itt ismerhetjük meg "Szex apót" is, aki a Rózsadombon élt, "és felesége távollétében fiatalokat fogadott a lakásán".

Beleszólnak a válogatott összeállításába

Szoros emberfogás című könyvében Takács Tibor a Kádár-kor politikai rendőrsége és a labdarúgás kapcsolatát vizsgálja, és ezzel együtt azt is bemutatja, hogy a sport milyen alá- és fölérendeltségi viszonyok szerint működött.

Az 1956-os forradalom után nem sokkal visszatért a korábban elsöpört sztálinista sportirányítás rendszere. A művelődésügyi minisztérium alá tartozott a Magyar Testnevelési Sporttanács, ami néhány névátalakulás után 1973-tól már mint Országos Testnevelési és Sporthivatal működött.

Ez volt a sportirányítás központi szerve, ide tartozott a Magyar Labdarúgó Szövetség is, aminek személyi kérdésiről az OTSH-ban döntöttek.

Központi hatóság, területi szervezetek és bázisszervek felügyelték a sportolók tevékenységét, és természetesen az állambiztonság is. Utóbbinak különösen figyelnie kellett a sportra, hiszen 1956 után, szemben a korábbi évekkel, a sportvezetés már a nagy világversenyeken túl is fontosnak tartotta a nemzetközi szereplést, de természetesen ugyanúgy ellenőrizték a Népstadion és Intézményeit vagy a Testnevelési Főiskolát.

Miközben megismerkedünk a félelmetesen kiterjedt szervezeti hálóval, az állambiztonság működéséről ellentmondásos képünk alakulhat ki. Előfordul, hogy beleszólnak a válogatott összeállításába, de sokszor késéssel reagálnak, nem veszik észre, hogy valaki emigrálni készül, pedig elvileg hónapok óta figyelik épp emiatt (Varga Zoltánról van szó). A jelentésekből kiderülnek a csempészések, a devizaügyek és a bundázások, de politikai ügyről, amik feltérképezése elvileg az állambiztonság fő feladata, nem értesülünk.

Különben mi szükség lett volna ügynökökre?

A könyvben konkrét ügyek is szerepelnek. Az egyik ilyen Puskás Öcsi megfigyelésének ügye, akiről már az ötvenes évek elején olyan lehetetlen dolgok terjedtek, hogy amerikai ügynök, jóval később pedig az, hogy szerződést bont a Real Madriddal, és emigráns válogatottat szervez. Puskásról többek között "Galambos", azaz Szepesi György is jelentett, de például Czibor Zoltántól hiábavalóan próbáltak játékostársáról információt gyűjteni, annyira utálták egymást. Puskást külföldön töltött évei alatt is megfigyelték, de amikor 1981-ben hazatért, már nem volt többé ellenség, és kikerült a politikai rendőrség látóköréből.

Elmaradhatatlan persze Kádár kedvenc csapata, a Vasas szereplése, de a könyv érinti a fradista tábor megfigyelését, a szurkolói zsidózást, illetve azt is, hogyan mérték fel a válogatott meccseket követő hangulatot - még egy másodosztályú vidéki meccs is megelevenedik. Természetesen szóba kerül a nemrég elhunyt kétszeres olimpiai- és örökös Ferencváros bajnok Novák Dezső is, aki "Nemere" néven jelentett. (Az Origo tízéves cikkében bele is olvashattok jelentéseibe.) A könyv nagy erénye, hogy a kor meccseket övező atmoszféráját is bemutatja, a szurkolók viselkedését és a játékosok viszonyát. A politikai rendőrség mindenről tudott, de az információkból az is kiderült, hogy a futballisták és a szurkolók nem veszélyes népség, nem ők fogják megdönteni a hatalmat.

Ha viszont nem figyeltek volna meg mindent, az az állambiztonsági szervek létjogosultságát kérdőjelezte volna meg. Az önmaguk igazolására létrehozott és működtetett szervek paranoiája pedig annyira megmérgezte a közeget, hogy az a mai napig nem gyógyult ki belőle.