A boldog hentes felesége állati jó könyv. Igaz, pont az állatok húzzák benne mindig a rövidebbet. Félbevágott kismalacok és szőrös kiskecskefejek hevernek szanaszét a lapjain. Nekem, aki minden szelet csirkemell elfogyasztása után lelkiismeret-furdalást érzek, ez komoly kihívást jelent. Pláne, hogy rögtön az első oldalon lelepleződök: én vagyok az a bölcsész, aki elvesztette kapcsolatát a valósággal, ami a könyv főhőse ("kincsem, az én férjem") szerint a legfőbb bűnök egyike.
Mert bizony ínyencként szopogatnám a tejes gidák lapockáját sóban sült céklával, és kultúrembernek érezném magam attól, hogy olyan finomat eszem. Hát, még ha bazalton termett somlói furmintot nyakalhatnék hozzá. „A csirkemellet ráadásul csak olyanok eszik, akiknek nincs érzékük az evéshez” - hangzik a végső ítélet.
Ilyen ez a könyv. Legtöbb mondata tőrdöfés. Pedig mottóját az evangéliumból veszi: „Legyen bennetek só, és legyetek békével egymással” (Márk, 9, 50). Árulkodó citátum. Megsúgja, hogy a szöveg szakrális fogantatású, vagy legalábbis ezzel az igénnyel íródott. Bíró Zsófia kulináris evangéliumot írt, ami egyáltalán nem mond ellent saját műfaji definíciójának, miszerint műve lírai gasztropornó.
Lehet-e a hús gyönyöreiről másképp, mint erotomán extázisban beszélni? Hiszen a test tömény szellem, a kettő permanens orgazmusáról hozsannázik minden félbevágott kismalac és vérgőzös kiskecskefej. Az igazán jó irodalomban az a csodálatos, hogy valójában semmi köze a valósághoz. Ahogy Pilinszky írja, a valóságot csak a fikción keresztül lehet megközelíteni. Jelen esetben ő maga is a fikció egyik szereplőjévé válik, rejtői figurává, aki bizonyos Horvai úr ivócimborájaként fejhangon saját verseit szavalja a nagy csarnok hajnali részegeinek (áthallás: Kosztolányi: Hajnali részegség).
Bíró Zsófiának van nyelve a kulináris világhoz, aminek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy a férje amúgy a hazai gasztroforradalom egyik élharcosa. Több köze van hozzá Krúdynak, Magyar Eleknek (Ínyesmester), Füst Milánnak, Rejtőnek, Hamvas Bélának. Illetve az elsőkötetes írónő fülének, aki a felsorolt szerzők hangvételéből finom érzékkel keveri ki saját stílusát, de elsősorban e kettőből táplálkozik: a rejtői humorból és Hamvas váteszi orgánumából. Eklatáns példa az elsőre: „Mráz urat a férjem találta egy pezsgőfesztivál negyedik napján a hűtőkamrában, ahová hűsölni indult”. És egy Hamvasi reminiszcencia: A boldog hentes „egyetlen dologtól viszolyog csak: a vanillincukortól, amelyről biztosan állíthatjuk, hogy nem Istentől való”.
A könyv ugyanakkor az elmúlt évtized valamennyi divatos gasztronómiai kérdését szinte tényszerűen érinti, akár szellemes gasztrokiáltványként is olvasható.
Ám a legfinomabb rétege Bíró Zsófia kisregényének az édes-savanyú, szarkazmusig menő (ön)irónia. A boldog hentes felesége ugyanis elsősorban a boldogtalan feleségről szól. Arról a nőről, akinek mindent meg kell mondani, mert határozott iránymutatás nélkül a buszmegállóig se jutna el, akit amúgy hidegen hagy az egész gasztronómiai ámokfutás, és titokban hamburgert töm magába. Eldönthetetlen számomra, vajon az irónia ez esetben a regény lapjain eluralkodó hímsovinizmus szomorú bagatellizálása, avagy egy olyan nő csendes, konok lázadása, aki tudja, hogy egész életét szolgalelkű kispárnák társaságában fogja leélni, a férjére hiába várva.
Ha egy könyvnek Michelin-csillagot lehetne adni, A boldog hentes felesége megérdemelné. Mindjárt kettőt.
Kling József
Bíró Zsófia, A boldog hentes felesége, 2014, Libri Kiadó, 172 oldal, 2990 Ft.
