Nyirő József, „a székely apostol” újratemetése komoly diplomáciai feszültséget okozott Magyarország és Románia között. Az erdélyi írónak, a „székely nép krónikásának” kultusza a kilencvenes években kezdett újra erőre kapni, az újratemetés körüli vitákban azonban csak az élete utolsó szakaszát emelik ki: a negyvenes évekbeli jobbratolódását, a nyilasokkal vállalt szimpátiáját. Megítélése nem csak politikailag, de irodalomtudományi szempontból sem egységes: ugyan bekerült az új Nemzeti alaptantervbe, de ezt a döntést a Magyartanárok Egyesülete élesen bírálja. Ki is volt Nyirő József?

Katolikus papból egyszerű molnár

Nyirő József 1889. július 18-án született Székelyzsomboron, régi székely családban. Édesapja, Nyirő Mihály a helyi elemi iskola igazgatója volt. Nyirő a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium elvégzése után a gyulafehérvári papi szemináriumba került, az itteni évek alatt születtek meg első írásai, tárcái és elbeszélései. 1912-ben bécsi tanulmányai után szentelték pappá, először Nagyszebenre költözött, ahol hitoktatóként dolgozott az állami gimnáziumban, 1915-től pedig Kide község plébánosa lett. Az első világháború tapasztalatai után, az összeomló Magyarország problémáit látva csalódott, hosszú lelki vívódás után, 1919 őszén levette a papi reverendát, feleségül vette Bedő Ilonát, és molnárként kereste a kenyerét – az indulás éveit, a vívódás időszakát az Isten igájában (1930) című regényében írta meg.

Bár az élmények hatására a papi pálya megtört, íróként ekkortól kezdtek felfigyelni rá: 1920-ban három folyóirat, a Zord Idő, a Napkelet és az Ellenzék novellapályázatát is megnyerte, hamar bekerült az éppen akkor születő erdélyi kisebbségi irodalom sűrűjébe. Az irodalmi sikereknek köszönhetően felhagyhatott a molnárkodással is: szerkesztőségekben dolgozott, 1923-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol az Újság című lapot szerkesztette, megalapította többek között szerkesztőtársaival, Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal az erdélyi irodalmi műhelyt, az Erdélyi Szépmíves Céhet, 1926-ban írótársaival – például Tamási Áronnal, Reményik Sándorral – pedig a Helikon Íróközösséget, részt vett Benedek Elek írótársaságának munkájában, hogy a falvakba is eljuttassák a friss erdélyi magyar irodalmat. Közben kiadták első önálló kötetét, az elbeszéléseket tartalmazó Jézusfaragó embert (1924). A fiatal író Nyirő Józsefre – több kortársához hasonlóan – Szabó Dezső tett nagy hatást: Az elsodort faluban (1919) Szabó a veszteségekből való felgyógyulás, a hagyományok visszatérésének lehetőségét, a nemzeti érdeket abban látta, ha az ország a magyar parasztságra épít, és elfordul az 1867-es kiegyezés után kezdődött, kizsákmányoló polgárosodástól.

Kép: nyiroalapitvany.hu

Székelyromantika

A Jézusfaragó ember és a második Nyirő-kötet, a Kopjafák (1933) elbeszéléseiben szépen kirajzolódnak a Nyirő-prózára jellemző írói jegyek. Sokat merít a balladákból: az elbeszélések tömörek, témájuk gyakran tragikus, a szereplők stilizáltak, idealizáltak. Trianon után, a húszas években bontakozó erdélyi magyar irodalom kereste azt a nyelvet és formát, amiben megteremtheti és fenntarthatja saját maga speciális identitását: általában is nemzetkarakterológiai tartalommal feltöltött írások születtek. Nyirő a székelyek szellemét, lelkét igyekezett megragadni. Sorsukat reménytelenül sötétnek látta, elbeszéléseiben gyakran olvashatunk a kiszolgáltatottságról, erőszakkal elvett (gyakran fiatal) életekről – ugyanakkor a nehézségek, a brutális körülmények ellenére Nyirő székely hősei megőrzik méltóságukat, erősek maradnak, elfogadják, de nem törődnek bele sorsukba.

Nyirő felesége 1931-ben kis földbirtokot örökölt, az író felhagyott a szerkesztőségi munkával és újra gazdálkodni kezdett, bár továbbra is rendszeresen publikált az Erdélyi Helikon folyóiratban, amely a két világháború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb lapja volt. A székely sors kilátástalansága mellett – amely egyben mégis a magyar öntudat megtartásának utolsó szalmaszálát jelentette – a Havasok könyvében (1936) például teret kap a természet vad szépsége, harmóniája is. Az író maga így fogalmazott a Dsida Jenőnek adott interjújában (Keleti Újság, 1936. június 29.): „Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”

Nyírő József szobra Székelyzsomboron (Kép: Wikipédia)

Közösségteremtő lektűrök

Nyirő papi neveltetése, Erdély és a székelység iránt érzett csodálata keveredik prózájában, amelyhez a katolikus hit, a székely hiedelemvilág és a panteista természetfelfogás vegyítése sajátos hangulatot ad. Kortársai elismerték az író ízes, tájnyelvi elemekkel kevert stílusát, de prózáját többször érte kritika a társadalmi konfliktusok leegyszerűsítő ábrázolása, a székely figurák naiv romanticizmusa, hamis idillje miatt. Különösen igaz ez regényeire, például az Uz Bencére (1933), Az én népemre (1935) és a Halhatatlan életre (1941), vagy az évszázadok során többször megsebzett, de szívós, újra és újra talpra álló Erdélyt megmutató történelmi regényeire (A sibói bölény, 1926–29; Madéfalvi veszedelem, 1939; Néma küzdelem, 1944). Bár sokan olvasták, sőt kifejezetten népszerűek voltak Nyirő regényei, ezekre inkább a kor közösségteremtő lektűrjeiként lehet gondolni, mintsem az erdélyi magyar irodalom kimagasló alkotásaira.

Az elbeszélésekhez képest a regényekben megjelenő székely világ ábrázolása ugyanis felszínes, pontatlan, a narráció modoros, túl érzelmes. Ugyanakkor Nyirőnél megfigyelhető az egységes, végiggondolt, humánus világszemlélet. A húszas és harmincas évek Nyirő Józsefjét vitathatatlanul nemes cél vezette: az otthonban hirtelen idegenné, kisebbséggé lett erdélyi magyarság, a székelység problémáit, gondjait vetette papírra, kísérletet tett az egyszerű, tiszta, harmonikus életet élő, öntudatos, a nyomorúságában is büszke székely mítoszának megteremtésére, amelyből ő maga is erőt, a megmaradás reményét meríthette a nehéz években. (Az e témájú elbeszélésekből válogat a Székelyek kötet [1936], amelyet valószínűleg maga Nyirő állított össze.)

Elvesztett remények, emigráció

A húszas évek finomabb politizálása után a harmincas években Bukarest egyre szigorúbb kézzel bánt az erdélyi magyarsággal. Nyirő elkeseredése ezzel együtt mélyült, így nem meglepő, hogy 1940 őszén őszintén örült a második bécsi döntésnek, és a magyar közigazgatás visszaállása után tagja is lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, amelyet Teleki Pál hívott az országgyűlésbe, ahol Nyirő többször felszólalt az erdélyi magyarság, különösen a székelyek oktatási ügyeinek rendezésében. Újabb felfelé ívelő pályaszakasz következett tehát, baráti köre szélesedett, megbecsülése nőtt, hazavihette a korszak egyik nagy presztízsű díját, a Corvin-koszorút is. Talán az átélt kilátástalanság miatt, de Nyirő politikai nézetei egyre jobbra tolódtak, vágyott a német szövetségben vívott győztes háborúra, mert ebben látta az erdélyi magyarság biztonságának zálogát.

A jelenből visszanézve könnyen elítélhető döntéseket hozott: gyakran publikált politikai cikkeket a jobboldali sajtóban, az erőszakos hangú Magyar Erő képes hetilap szerkesztője lett (az itt publikált elbeszélései jelentek meg az 1943-as Az elszántak kötetben). 1944 őszén pedig ott volt Sopronban, a nyilas országgyűlésen.

Reményei végül nem váltak valóra. A vesztes háború után családját, barátait hátrahagyva Németországba kellett menekülnie feleségével, ahol egy kelet-bajor menekülttáborba került. Több évi céltalanság, elveszettség után Vaszary János segítségével 1950-ben Madridba utazott, és a spanyol rádió magyar adásán dolgozott, szervezte az emigrációs magyar irodalmi életet, de a spanyol kulturális körökkel nem került kapcsolatba. Az emigrációban két regényt és két drámát fejezett még be, a regények (A zöld csillag, 1950; Íme, az emberek, 1951) a menekülttáborok reményvesztett világát mutatják meg.

Kép: jurnalul.ro

Nemzeti radikális, antiszemita író?

1944 után évtizedekig nem jelenhetett meg könyv Nyirő Józseftől, a hatvanas években A magyar irodalom története 1919-től napjainkig kötetben meglepő módon mégis kapott egy alfejezetet, amelyben kevésbé döbbenetes módon a papi reverenda levetése után az egyszerű molnárrá lett férj történetét megíró, az Isten igájábant ismerték el. Az író sosem tért vissza Magyarországra vagy Erdélybe. 1953. október 16-án gyors lefolyású tüdőrák vitte el, a kórházban haldokolva még állítólag egy fiatal magyar orvosnak mondta tollba A túlvilág küszöbén című imáját. 1990 után jelentek meg újra könyvei a magyar piacon, előbb a Csokonai, majd a Szukits és a Kairosz Kiadó gondozásában. A magyar irodalomtörténetben betöltött helyéről máig nincs szakmai konszenzus. Legutóbb a Nemzeti alaptantervbe emelték be, ami a Magyartanárok Egyesülete (ME) részéről váltott ki tiltakozást: az ME problémásnak találta, hogy Nyirő, Wass Albert és Szabó Dezső együttes bekerülése ideologikus csomagként értelmezhető, kifogásolta ennek szimbolikus értelmét a mai politikai-ideológiai kontextusban. Az ME a három írót „nemzeti radikálisoknak” tartja, az életművek kapcsolódási pontját a munkásságban megjelenő antiszemitizmusban látja.

Pomogáts Béla irodalomtörténész a két világháború közötti és az 1945 utáni magyar irodalom, az erdélyi és a nyugati magyar irodalom történetével foglalkozik, számos Nyirőről szóló tanulmány, cikk szerzője és egy az író munkásságával foglalkozó tanulmánykötet szerkesztője (Nyirő József, a székely nép krónikása). Arra a kérdésre, miért problematikus az irodalomtörténet-írásnak elhelyeznie Nyirőt, három okot sorolt fel: „Az első és legfontosabb, hogy nem ismerik a munkásságát, csak a személyét és a műveit körülvevő legendákat és mítoszokat. Ha tüzetesebben olvasnák, kedvezőbb kép alakulna ki Nyirőről. A másik ok a II. világháború utolsó időszakában vállalt szerepe. Itt viszont meg kell említenünk, hogy a negyvenes évek elejéig, vagyis az életmű legfontosabb szakaszában, népi jellegű plebejus demokrata álláspontot képviselt, az erdélyi Helikon Íróközösségébe tartozott, ahol vegyesen voltak jobb- és baloldali gondolkodásúak, de szélsőségeseket egyik oldalról sem engedtek magukhoz. A harmadik ok pedig az a tény, hogy a II. világháború lehajló szakaszán elkezdett egyre inkább jobbra tolódni, és tény, hogy ott volt a soproni nyilas országgyűlésen. Fontos azonban, hogy nem lépett be a nyilas pártba, nem csatlakozott Szálasiékhoz, de félt attól, hogy a háború elvesztése egyet jelent az erdélyi magyarság pusztulásával, kétségbeesése a magyarázat. A szépirodalmi műveiben ennek az eltévelyedésének ugyanakkor nincsenek nyomai, nincsenek bennük olyan eszmék, ítéletek, amelyek miatt Nyirő rokonságba volna hozható a nácizmussal, a fasizmussal.”

Nyirő ravatala Budapesten, a Fiumei úti sírkertben (Kép: [origo])

Pomogáts szerint a magyar politika ügyetlensége miatt okoz diplomáciai feszültséget Nyirő romániai újratemetése: „Nem örülök, hogy egy politikai argumentáció közepébe került. Néhány éve szülőhelyén, Székelyzsomboron szobrot állítottak neki, az ünnepségen a románok is ott voltak. Amikor a csíkszeredai  Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 2000-es évek közepén elkezdte kiadni a műveit, semmi kifogás nem érkezett ellene. A temetés körüli feszültség azért van, mert a magyar közéleti szereplők provokatív ügyet csináltak belőle, ügyetlenül kezelték. Ha nem az erdélyi magyar revízió apostolaként, hanem egy erdélyi íróként kezelnék, nem volna ez az egész. Nyirőnek több cikke is foglalkozott a székely-román együttműködés fontosságáról például a Pásztortűzben vagy az Erdélyi Helikonban. Nagyon sajnálom, hogy az író egy szélsőséges magyar és egy szélsőséges román álláspont ütközésének lett az áldozata.”