A szentek szerepét a költők vették át, papírmasé figurákká váltak - mondja Nyáry Krisztián, aki pár évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, illetve a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs igazgatója volt - igazán híressé azonban a magyar irodalom love storyjai tették. 2012 elején saját és barátai szórakoztatására kezdte írni a magyar írók és költők szerelemi életéről szóló képes posztjait a Facebookon. A bejegyzések egyre népszerűbbek lettek, mára 17 ezernél is több követőjük van, október 15-én pedig érkezik a feldúsított posztokból született könyv, az Így szerettek ők. Nyáry Krisztiánnal az átpolitizált kultuszokról, Nyirő Józsefről, a nyilvánosság és a magánélet viszonyáról, a hivatkozások hiányáról, illetve komcsizó trollokról beszéltünk.

Mennyire nehéz semlegesnek maradnia, amikor tragikus életutakról, megcsalásról ír?

Nem gondolom, hogy pártatlan lennék, inkább csak nem ítélkezem. Nyilvánvalóan van közöm a történetekhez, az utánaolvasás során volt, akit megszerettem, volt, akire megharagudtam. Nem nagyon ismertem például felnőtteknek író szerzőként Benedek Eleket, közben kiderült számomra, hogy bár nem könnyű olvasni, nagyon jó író volt, a publicisztikája pedig elsőrangú. Ő nagy adomány nekem, ha az életével nem foglalkozom, kimarad ez az élmény. Kassák Lajosra viszont megharagudtam, mert nagyon ridegen bánt az egyébként zseniális feleségével, Simon Jolánnal. Ettől még természetesen nagy szerzőnek és még nagyobb képzőművésznek tartom.

Volt, hogy elkezdett utánanézni egy író életének, de végül nem született poszt belőle?
Igen. Nagyon szerettem volna az erdélyi íróházaspárról, Szilágyi Domokosról és Hervay Gizelláról írni, de végül nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Szilágyiról kiderült, hogy szekus volt, így félretettem az egészet.

Mi az a történelmi távlat, amiből meg lehet írni ezeket a történeteket úgy, hogy az ne bántson senkit?
Megpróbálok olyan történeteket írni, amelyek élő személy érzékenységét nem sértik. Nagyon kevés kivétel van, megkerülhetetlen, hogyha Radnótiról akarok írni, akkor az élő Gyarmati Fanniról ne írjak. Pilinszkynek is írtam az első feleségéről, aki ma is él Franciaországban. De általában a hetvenes évekig írok a történetekről.

Vigyáz arra, hogy ne értintsen olyan témát, ami a kortársak érzékenységét sértheti, de mi a helyzet a régiek érzékenységével? Van esetleg határa az életrajzokban való kutakodásnak? Ránk tartozik, hogy ki volt kegyetlen a feleségével, kit hagytak el?
Érdemesebb példákat nézni: nincs annál személyesebb és leleplezőbb, mint a most megjelenő Móricz-naplók. Mégis óriási veszteség lenne nemcsak az olvasóknak, az irodalomtudománynak is, ha ezeket nem ismerjük meg. Jogos kérdés, hogy ezek egyáltalán ránk tartoznak-e. Az irodalom- és a művészettörténet sokat foglalkozik ezzel, és legitim az a szigorú vélemény is, hogy amit az adott szerző nem a közönségnek szán az életművéből, az nem is tartozik rá. De ha ehhez tartjuk magunkat, nem olvashatjuk József Attilától a Szabad-ötletek jegyzékét, Móricz vagy Gárdonyi naplóját, de Nemes Nagy Ágnes esszéit és verseit sem a szerelemről, amelyekről azt kérte, ezek az asztalfiókjában maradjanak. Nem ismerhetnénk meg Bartók I. hegedűversenyét, mert azt egyedül a szerelmének írta. És így tovább. De ezek a művek amúgy is ismertté válnak, és még a legrejtőzködőbb művészek is abban a tudatban élik az életüket, hogy az utókor meg fogja ismerni a titkaikat, például Szerb Antal titkos naplójában is találunk az olvasót megszólító mondatokat.

A tankönyvek az írók, költők iránti, sok esetben kritikátlanul felmagasztaló tiszteletének van káros hatása?
Az 19. század közepén a szentek életrajzának helyét az írók, költők élete vette át a tananyagban, hagyományosan szentekként tanulunk róluk, a tankönyvek író-szereplői ettől szoborszerű alakokká válnak. A kanonizáció folyamatai vezetnek oda, hogy szerepekbe tuszkoljuk a szerzőket, és ami nem fér bele, azt levagdossuk róluk. Általában nagyon kanonikus és kultikus az irodalmi gondolkodásunk. Az emberi hibák, gyarlóságok többnyire hiányoznak a közgondolkodásból, a szerelmei hűtlenségtől a közéleti botlásig. Kamaszkorban eldől, hogy fogunk-e olvasni, szeretjük-e az irodalmat, de a tankönyvek nem mindig segítenek ebben. A mi időnkben például azt kellett tanulnunk Petőfi Sándorról, hogy hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Pápára, miközben ennél azért jóval izgalmasabb az életrajza, tele egy fiatalember belső küzdelmeivel. Az elmúlt százötven év alatt lecsiszolódott, hogy Szendrey Júlia mellett más nő is volt az életében, úgy teszünk, mintha pusztán egy zseni lett volna, és elfelejtjük, hogy egy 24-25 éves srácról van szó. A Facebook-követők általában azt írják, miért nem hallották már ezeket a történeteket az iskolában, miközben a posztjaim tartalmát irodalomtörténészek, filológusok hosszú-hosszú, fáradságos munkával már megírták, hozzáférhetőek, csak éppen mindez a tananyagba nem csöpög le.

Hogyan látja, kinek lenne a feladata, hogy az életrajzokon keresztül népszerűsítse az irodalmat, hogy megmutassa, az író és a költő nem feltétlenül az az unalmas alak, akiről az iskolában tanultunk?
Az irodalomtudós dolga, hogy feltárja az életrajzot, de nem feladata, hogy népszerűsítse is. Nem szeretek feladatokat osztogatni, de nagyon hiányzik, hogy az izgalmas életrajzi történetek, amelyek a művek olvasásához is elvezetnek, nem jutnak el a közönséghez. Én ehhez egy eszköz vagyok, mindenféle magasztos színezet nélkül. Talán a kiadóknak lehet ez a felelőssége, nekik ez üzleti érdekük is. Egy túlkommunikált világban az irodalmat tudatosan kell népszerűsíteni, ezt a piacnak kell megoldania, nem az államnak. Láthatjuk is, hogy a kiadók egyes szerzők esetében hatalmas kultuszt tudnak építeni. Wass Albertből például azért lehetett blockbuster szerző, mert a kiadó megcsinálta, a politika csak később telepedett rá. Nem lehetetlen tehát, ezernyi olyan életrajz van, ami alkalmas a kultuszteremtésre. Bánffy Miklósnak most adták ki az Erdély-trilógiáját, olvassák is, elképesztő kultuszt lehetne teremteni hozzá. Konzervatív, példaszerű életút, közérthető írások: nem is értem, hogy miért nem Bánffyt propagálja jobban a jelenlegi jobboldali kurzus, mert ő minden szempontból ideális lenne.

Miért nincs a kultuszteremtésben több tudatosság?
Mert sokszor a véletlenen múlik, hogy ki nyúl hozzá először. És Magyarországon a kultuszteremtés jócskán átpolitizált. Nyilván ez a politikának is dolga, hiszen ha valakit a hősének érez egy politikai erő, miért ne építhetné mögé a maga kultuszát? A probléma az, hogy ma a politikán kívül szinte senki más nem tesz ilyen lépéseket Magyarországon. Tormay, Nyirő kapcsán merültek fel legutóbb ezek a kérdések, ám ha csak a politika akarja kanonizálni az adott szerzőt, a dolog nem működik. Franciaországban az iskolai irodalmi kánont tíz-tizenöt évente felülvizsgálják, nemcsak a szerzők, hanem a művek szintjén is, nálunk minden ilyen kezdeményezés politikai nekirugaszkodással indul.

És mi a véleménye a Tormay- vagy a Nyirő-kultuszról?
Tormay Cécile-t azt hiszem, nem sokan olvassák, csak kellőképpen jobboldalinak tartják, pedig az első világháború előtt írt művei kifejezetten jók, tényleg érdemes lenne olvasni ezeket. Aki csak azért vesz az antikváriumban Tormayt, mert azt hallotta, hogy antiszemita volt, annak csalódás lesz olvasni A régi házat, mert az egy magyar Buddenbrook-ház. Nyirőt most olvastam, azt tudom mondani róla, hogy sokkal jobb, mint Wass Albert, nem véletlenül kapott Baumgarten-díjat, de azért nincs benne a top százban. A székely életérzésről Tamási Árontól többet tudhat meg az ember, és ő kevésbé is veszi komolyan ezt a szerepet. Nyirő viszont már csak azért is figyelemre érdemes, mert megírta az Emberek a havason forgatókönyvét, ami egy zseniális rendszerkritikai mű lett.

A politika sok esetben kivégzi a szerzőt azzal, hogy az életrajzából csak azt domborítja ki, ami számára fontos. Lehet tenni valamit azért, hogy ez ne így legyen?
Nem tudom a megoldást, csak a problémát látom. Ami nincs meg Magyarországon, és ez a politika felelőssége, hogy nem tudunk mit kezdeni azzal, ha valaki jó szerző, de politikai értelemben gazember. És ez nem csak a jobboldal kultuszaira igaz. Csak a jobboldal és a szélsőjobb beszél arról, hogy Lukács György népbiztosként halálos ítéleteket hozott, komoly felelősség terheli a vörös terror megtorló intézkedéseiben. Magyarországon az elhallgatás jellemzi az életrajzok kultúráját, ha van egy fekete folt, arról nem beszélünk, részben emiatt az újonnan előszedett szerzőket is azonnal politikai mezőben értelmezik. Pedig vannak jó gyakorlatok, amiket lehetne követni: a franciák Céline-t tanítják, de hangsúlyozzák, hogy szimpatizált a nácikkal, ami nem jó dolog, és ezért nem is emelnek neki szobrot, hasonlóan kezelik a norvégok Hamsunt, az amerikaiak Ezra Poundot. A német olvasókban sem okoz törést, hogy Heidegger egy gazember volt, megtanulják együtt értelmezni az életrajzot és az életművet. Hozzájuk viszonyítva Nyirő nem volt zseni, mégis újratemetjük, szobrot kap. A szélsőjobb hangosan örül annak, hogy nyilas volt, a mérsékelt jobboldal meg megpróbálja ezt elhallgatni, mintha ez az életrajz egy véletlen szála lenne, csak egy futó pillanat. Elolvastam a soproni nyilas parlament jegyzőkönyvét, és Nyirő bizony egy feketeöves nyilas volt.

A Facebookon mennyire mer megosztó, a politikának kitett alakokat választani?
Szabó Dezsőről például írtam, mert érdekesnek tartom. Az ő életműve is csak politikai értelmezésben létezik, hol szélsőjobboldali antiszemitaként, hol derék magyarérzelmű szerzőként emlékeznek meg róla, közben az életmű lényege elsikkad, kevesen tudják, hogy a Horthy-rezsimről ő írta a legkíméletlenebb kritikát, jobb Horthy-ellenes pamflet, mint a Feltámadás Makucskán, nincs. De ez a Szabó Dezső egyik oldalon sem fér bele a kialakított képbe. Visszakanyarodva a kérdéshez: biztosan lehet a politikának kitett szerzőkről Facebook-posztot írni, valószínűleg élénk vitát generálnának, de én most nem elsősorban erről írok. Ezzel együtt: a Facebook nagy előnye, hogy jórészt valós személyek írnak, a vélemények moderáltabbak, ha leírok egy 1944-es történetet, nem jönnek a zsidózó, komcsizó trollok. Nagyon örülök annak, hogy a demokratikus politikai spektrum minden oldaláról értelmesen beszélgetnek az oldalamon, nem kell beavatkoznom. De az a helyzet, hogy ezen a szinten nincs küldetéstudatom, olyan szerzőkről írok, akik életében van számomra valami példaszerű.

Érdekes, hogy bár számos népszerűsítő könyv megjelent az írók, költők izgalmas életéről - a kétezres években például Péter I. Zoltántól az Ady és Léda, vagy a Szerelmes magyar írók sorozat - a Nyáry Krisztián-üzenőfalon mégis sokan panaszkodnak, hogy nem hallottak az adott történetről, pedig szívesen olvasnának róla.
A Szerelmes magyar írók egy kiváló sorozat, de hány emberhez jut el? A Facebook fontos platform, rövid posztokkal, persze így jóformán csak bulvár lehet rajta. Ha lehet is bármilyen magasztos célom egy háromperces műfajban, az az, hogy vegyék le a könyvet a polcról és olvassanak, bár messze nem ilyen szándékkal kezdtem el. Kommunikációs szakember vagyok, mondhatnám, hogy iszonyatosan megterveztem a célcsoportot, hogy mikor teszem fel a posztokat, hol indítom el a sorozatot. De egy fenét. Tényleg a véletlenen múlt az egész. Utólag persze elgondolkodtam rajta, miért alakult így, de az ember nehezen elemzi saját magát. Székelyudvarhelyről például azt írta egy könyvtáros, hogy a posztjaim hatására másnap keresik a könyveket a könyvtárban, ennél nagyobb megerősítés nem kell.

Az életrajzok sokakat érdekelnek tehát, mégsem természetes az, hogy utánaolvassanak. A Nyáry-posztokból született kötet, az Így szerettek ők - Magyar irodalmi szerelmeskönyv most mégis megjelenik, vezeti az előjegyzési sikerlistákat. Miben lesz ez más, mint a Facebook-posztok?
A könyv funkciója más: az enyém valószínűleg ajándékkönyv lesz, sok szép fotóval, amit jó kézbe venni. De eltér a profil is, a könyvbe csak az írók, költők szerelmi élete fért bele, a Facebook-oldalamon viszont sportolókról, tudósokról, képzőművészekről, kevésbé ismert alakokról is írok. A sportban egyébként még inkább igaz, hogy csak néhány életrajz vált kanonikussá, nem látjuk Puskás Öcsitől és Papp Lacitól a többi régi sportóriást. Holott a legtöbbet megosztott posztok, tízezres megosztásokkal, a kevésbé ismert sportolókról szóltak. Határozottan van igény arra, hogy hősöket találjunk magunknak. Egy ilyen típusú olvasói, fogyasztói igény érezhető a diplomás közönségben is: a Facebookon a követőim nagy része a 25-50 éves diplomás nők közül kerülnek ki. Persze az a veszély ebben a  műfajban, hogy kiválthatja azt a téveszmét, hogy pusztán ez az irodalom.

Utalt már arra, hogy a Facebook-posztokat az irodalomtörténet által már feltárt történetek adják. De nincsenek pontos hivatkozások sem a Facebookon, sem a most megjelenő könyvében. Nem hiszik azt az olvasói, hogy a történetek, dokumentumok a saját gyűjtései?
Szerettem volna elkerülni, hogy az Így szerettek őknek szakkönyvjellege legyen, de azért a legfontosabb források a végén szerepelnek, így is több oldalon fértek el. Nem írok olyat, amit valahol valaki ne tárt volna már fel, ezért az alapvető munkákat próbáltam összeszedni, amik elérhetők egy nem szakmabeli számára is, és kiveheti a könyvtárból, ha mélyebben érdekli egy történet. A Facebookon ahol lehet, ott mindig elmondom, hogy mik a forrásaim. Amikor valamit meglepően újszerűnek hisznek, akkor például mindig szólok, hogy hol olvashatnak róla. Például Ady, Léda és Diósy Ödön hármasa kapcsán is többen kérdezték, miért nem hallottak már arról, hogy ez a három ember hogyan élt együtt. Ezt egyébként jellemző módon nem az irodalomtudomány tárta fel, hanem Czeizel Endre. Amikor Adyval foglalkoztam, sosem értettem, miért tűri Diósy Ödön, hogy velük éljen a felesége szeretője. Amikor Czeizelnél olvastam, hogy Diósy meleg volt, a helyére került minden. Ezek a tények részben tabunak számítanak a tankönyvekben, másrészt viszont az irodalomtudomány is távolságot tart a befogadók széles körétől, egymásnak írják a könyveket, így még a tankönyvek szintjére is lassan jutnak el az információk.

Fotók: Mudra László