Hosszú idő óta él a köztudatban az az Erdéllyel kapcsolatos sztereotípia, amely e vadregényes vidéket nem szimplán a történelmi Magyarország részeként, hanem a legkülönbözőbb legendák, rejtélyes és vészjósló történések helyszíneként is igyekszik láttatni. Elég, ha csak a 19. század végén felélesztett irodalmi Drakula-kultuszra gondolunk – holott a vérszomjas gróf valójában nem is Erdély, hanem a tőle délre fekvő Havasalföld rettegett uralkodója volt. Szabó Róbert Csaba negyedik, de magyarországi kiadónál most először megjelenő kötete, a Fekete Dacia szövegei vámpírokat ugyan nem szerepeltetnek – annál több élőhalottat, kísértetet és egyéb szörnyeteget –, de nagyon is tudatosan építenek a helyszínükként szolgáló vidék misztikus imázsára, és egy a kortárs irodalomból teljesen kiveszett műfaji hagyomány újrahasznosításával beszélnek az itt élők múltjáról és jelenéről.
A Fekete Dacia erdélyi rémtörténetek különös, „posztmodern” gyűjteménye: a szerző jól érzékelhető intenciójának megfelelően nehezen eldönthető a könyvben szereplő rövid novellákról, hogy a bennük elmesélt esetek mennyire gyökereznek valóban a népi szájhagyományban, illetve mennyit adott hozzájuk a szépíró képzelete. Az elbeszélések egy része a legendák születésének jobban kedvező múlt századelőn játszódik, kisebb hányaduk azonban utal a közelmúlt erdélyi-romániai viszonyaira (Ceauşescu kivégzésére, a Securitate kegyetlenségeire stb.), vagyis hangsúlyozottan mai környezetbe helyeződik. Így a „klasszikus” történetek közé vegyített kortárs rémmesék mintegy folytatják a megelőző korokra jellemző legendagyártást, s valamelyest láttatni engedik, hogy a nem is olyan régen megesett valós szörnyűségeket az (ál)néphagyomány miképpen színezheti ki, alakíthatja át természetfeletti eseményekké.
A kötet legfőbb tétjévé így szerencsére nem az önmagáért való ijesztgetés válik – ami, ismerve a sokat látott 21. századi kultúrafogyasztó megemelkedett ingerküszöbét, eleve reménytelen vállalkozás lenne –, fontosabb számára az ijesztgetés módozatainak, vagyis a különböző korokban, szituációkban játszódó történetek különbözőféle elbeszélhetőségének végigpróbálása. A Fekete Dacia darabjai, annak ellenére, hogy cselekményük nagyjából azonos kaptafára szabott, igen változatos módokon erednek a bennük elmondott babonák nyomába. Az elbeszélő hol a tragédiák elszenvedőjeként, hol csak szemtanújaként, hol pedig teljesen elhatárolódó, külső szemlélőjeként jelenik meg, az eltérő nézőpontok pedig olykor át is csúsznak egymásba – a könyv legtöbb szövege így afféle narrációs szerepjátékká válik, amely éppen a realitás és a fikció közötti határ elmosódását teszi láthatóvá az olvasó számára.
Ha már azonos kaptafáról beszéltem, érdemes lehet címszavakban összefoglalni Szabó Róbert Csaba rémtörténeteinek alapvető vázát. A jellemzően egy „a szerző saját gyűjtéséből” származó fénykép, dokumentum „mögé” írt háttérsztorik szinte kivétel nélkül újraéledt, esetleg mesterséges módon feltámasztott halottak (lásd a Stein József és testvérei című szöveg több holttestből „összeállított” zombiját) kísértéséről számolnak be, a novellák végére pedig általában – a műfaj jó szokásához híven – semmivel sem leszünk okosabbak, vagyis nem kapunk megnyugtató választ az elmesélt szörnyűségek okára, eredetére. Ez alól a fent említett, kortárs környezetben játszódó szövegek jelentenek kivételt: a Lelkiismeretünk bekötőútjainban feltűnő, meglincselt Securitate-tiszt „szelleme” által vezetett fekete Dacia, vagy Az emeleti szobák lakói kísérteties hangjai a történet végére racionális magyarázatot kapnak, s mintha előrevetítenék, hogy a közelmúlt valós történelmi eseményei milyen módon lényegülhetnek majd át a jövőben gyermekriogató rémmesékké. Számomra egyértelműen ezek és az ezekhez hasonló szövegek tűntek a legizgalmasabbnak a könyvben, hiszen a rémtörténet-zsáner újragondolását, modern köntösben való prezentálását leginkább az efféle momentumok tehetik indokolttá. Hozzájuk képest a régi időkbe visszatekintő írások feleslegesen archaizált, nyelvükben is túlírtnak ható üres formajátékoknak hatnak, így például A rettenetes víz urai vagy A léghajó utasai nem igazán lépnek túl a klasszikus műfaji kereteken, inkább az elbeszélő már-már öncélúvá váló nyelvi leleményességét helyezik előtérbe.
Változó színvonala ellenére igazán eredeti vállalkozás Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia című kötete. Egy mára idejétmúlttá vált, hagyományos formájában létjogát vesztett műfaj tetszhalott állapotból való feltámasztása és kortárs viszonyok közé helyezése hallatlanul nagy potenciált rejt magában – éppen ezért bosszantó egy kicsit, hogy a szövegek egy része nem tud megfelelni a kiváló alapötlet támasztotta elvárásoknak. Azok a rémtörténetek azonban, amelyek a nyelvi játékosságon túl témaválasztásukból fakadóan is jogossá teszik a műfaji panelek újragondolását, valóban újszerű, különleges élményben részesítik az olvasót.
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia, Libri Kiadó, 2012, 208 oldal, 2990 Ft
