Dashiell Hammett teremtette meg a szívós, masszív magándetektív alakját, aki egy romlott világban meggyőződés nélkül teljesít megbízásokat - aki egyszerre az amerikai álom megtestesítője és bírálója. Hammett detektívként a magánnyomozók világának átalakulásakor lépett színre, amikor pedig úgy érezte, San Francisco utcái nem jelentenek számára elég kihívást, váltott: krimi- és forgatókönyvíró lett.  A húszas-harmincas években gyorsan felívelő karrierje végül azért tört darabokra, mert magánnyomozó hőseihez hasonlóan ő is a végletekig kötelezte el magát amellett, amiben hitt. A Kontinentális Detektívügynökség névtelen nyomozójáról szóló novellákból most jelent meg gyűjteményes kötet (A tizedik nyom) az Agave Kiadónál.

A keménykötésű magándetektív mítosza

A húszas-harmincas évekre az Egyesült Államokban a rendőri munka professzionális lett (pl. megjelent a hazugságvizsgáló, kidolgozták a bűnügyi helyszínelés metódusát), és az FBI megalapításával (1924) a hivatalos szerveknek végre az államhatárokon átnyúlva is lehetett nyomoznia. Bár a detektívügynökségek profilja átalakult, a köztudatból nem kopott ki továbbra sem a magánnyomozó mítosza. Mert bár megnyugtató, hogy a vonatrablás felderítésének útjába már nem áll a szabályozás, azért az intim ügyeket (pl. a hűtlenséget, a biztosítási csalásokat, a fenyegetéseket, zsarolásokat) nem szívesen teregeti ki senki a hivatalos rendfenntartónak (akik ráadásul nem is igen tudnak mit kezdeni ezekkel), és a botrányt, a nyilvánosságot is jobb elkerülni.

A magánnyomozó a kívülállók számára tehát kicsit olyan maradt, mint a bulvárújságíró vagy a valóságshow kamerája: valaki, aki részben személyes titkok után kutat és nem csinál lelkiismereti kérdést semmiből. A detektívek és az ügynökségek mítoszát tovább építette a populáris irodalom is. A húszas-harmincas években megszülettek az első hard boiled történetek (kemény krimik), amelyek szikár, maszkulin hősei hosszú ballonkabátban, kalapban, kopott fegyverekkel, cigarettával a szájukban és alkoholos szájszaggal vállalták el a megbízásokat. Az ügyfelek általában közép- és felsőosztálybeli polgárok voltak, akik vagy értékes ingóságaikat, pénzüket, vagy szeretteiket – vagyis az egyik legfőbb amerikai értéket: a magántulajdonukat – akarták visszaszerezni. A bűnöző leleplezéséhez természetesen csupa kényes, intim ügy felbolygatásán és hullákon át vezetett az út: megcsalt férjek, pénzéhes vejek, az első világháborús szolgálat alatt szerzett ellenségek, szerencsevadász gyönyörű nők, a szerelemtől elvakult férfiak pislognak ártatlanul az elvágott torkok, átlőtt testek fölött a felbérelt magánnyomozóra, hogy aztán kezükön bilinccsel sétáljanak a börtönbe vagy az akasztófához.

Sam Spade (Humphrey Bogart) és Joel Cairo (Peter Lorre) 
A máltai súlyom 1941-es feldolgozásában

Zuhanó közerkölcs a boldog Amerikában

A magántulajdon ellen elkövetett bűncselekmények váltak tehát a fikció világában a magánnyomozók, a személyes célokra felbérelt detektívek kenyérkeresetévé. A világháború után lassan megnyugodott Amerika a boldog húszas évek legnagyobb nyertese lett: gazdasági fejlődés indult, a világ vezető nagyhatalma lett.  A gazdasági fellendüléssel párhuzamosan viszont a közerkölcs zuhant. A világháború utáni éhínség elkerüléséhez több gabonát kellett biztosítani, ezért szesztilalmat rendeltek el 1919 januárjában, ami fokozatosan szigorodott, így 1920 januárjától tilos lett mindenféle szeszes ital termelése, forgalmazása. Ezzel párhuzamosan a nagyvárosokban fel is virágzott a bűnözés: csak a szesztilalom bevezetését követő egy évben 24 százalékkal nőtt. A gengsztervilág folyamatosan gazdagodott, a piacért pedig véres háborúk dúltak, a húszas évek végére már nem volt biztonságos az utcán sétálni.

A megfélemlített nagyvárosokban minden szinten, így a rendfenntartásban is, elharapózott a korrupció, megszűnt a közbiztonság. Minden amerikai, aki ledöntött egy pohár alkoholt, a tiltott szeszkereskedelmet támogatta, általánossá lett a bizalmatlanság. (A szesztilalmat a nyilvánvaló kudarc ellenére is csak 1933 után mérsékelték.) A kollektív törvényszegés visszásága mellett jelentkezett a következő sokk. A tömegtermelés hatására ugyan a középosztály és a munkások életkörülményei jelentősen javultak, a társadalmi különbségek folyamatosan nőttek – az 1929-ben kitört világválság, a nagy munkanélküliség pedig csak mélyítette a feszültségeket, a fogyasztás visszaesett, tömegesen szegényedtek el az emberek.

Lovagregény helyett

A detektívtörténet „arra hívja föl a figyelmünket, hogy az emberi társadalmat védelmező rendőrség zajtalan, láthatatlan munkája nem más, mint sikeres lovagi kaland” – írja Chesterton angol klasszikus krimiíró 1902-ben. Nyilvánvaló, hogy a húszas-harmincas években a klasszikus krimik inkább tetszettek tündérmesének, ahol a jó mindig győz a rossz felett. A húszas évek amerikai olvasói új világban éltek, új hősökre volt szükségük. A krimi, ami a képregényhez hasonlóan gyorsan reagál a politikai, gazdasági változásokra, hamar ki is elégítette azt az igényt. Az első, aki megteremtette a nagyvárosi keménykötésű magánnyomozót, Dashiell Hammett volt.

1920-ban H. L. Mencken szerkesztő megalapította a Black Mask magazint, ami nem várt népszerűségre tett szert. Hammett is itt kezdte publikálni történeteit. A vásárlók örültek, hogy végre olyan nagyvárosi hősökről olvashatnak, akik köztük róják a veszélyes utcákat, kutatják át a bérházakat, nincs szoros kapcsolatuk a korrupt rendőrséggel. Szabadidejükben isznak, bokszmeccsekre járnak. Nem aggódnak testi épségükért: ha megbízójuk ügye úgy kívánja, ütnek, ölnek, maguk is sérüléseket szereznek. Ahogy a gengszterek kilóra megvehették a rendőröket, a kemény krimikben a polgár megvásárolhatta a kitartó, szívós magánnyomozót, aki megbízója érdekeit tartotta szem előtt.

Sam Spade (Humphrey Bogart) és társa, Miles Archer (Jerome Cowan) találkoznak
leendőbeli ügyfelükkel, Ruth Wonderlyvel (Mary Astor). 
Részlet A máltai sólyom című filmből

A kiugrott magánnyomozó: Dashiell Hammett

Hammett maga is egyike volt a misztikus hősöknek: 1917 és 1922 között a Pinkerton ügynökségnek dolgozott, ismerte az érzést, milyen, amikor fémcső fúródik a bordák közé, milyen a kimerültség szélén is kitartóan figyelni egy bérház ablakát. A valóságban azonban jóval kevesebb változatos kalandot ígért a magánnyomozói pálya: Hammett is azért hagyta ott, mert unta a San Francisco utcáin elért sikereket. Valószínűleg nem véletlen, hogy történeteiben a Kontinentális Ügynökség névtelen magándetektívjének gyakran kellett keresztül-kasul utaznia Amerikában– pont úgy, ahogy Hammettnek detektívi pályája elején. Hammett fiatalkora óta visszatérő tüdőproblémái miatt a húszas évek elején úgy érezte, közelgő haláláig csak írni akar. Otthagyta feleségét és két lányát, és egy olcsó szobában elkezdte gyártani detektívtörténeteit. Közben hol ivott, nőzött, szórta a pénzt, hol szigorú önfegyelemmel dolgozott. A húszas évek közepére már elismert szerző lett, a harmincas évekre pedig elérte írói pályája csúcsát: megjelent A máltai sólyom, Hammett ismert és befolyásos lett, elköltözött New Yorkba, majd Hollywoodba, megismerkedett Lillian Hellman későbbi színpadi szerzővel. Kapcsolatuk viharos, sokszor kegyetlen volt, mégis kitartott Hammett haláláig.

Az Agave kiadó Hammett-sorozatában olvasható a leghíresebb regény, az 1930-as A máltai sólyom, amelyben Sam Spade, a szikár magánnyomozó, aki bár nem kedvelte különösebben nyomozótársát, azért kötelességének érzi kideríteni, miért kellett annak meghalnia. Spade a regényekben és a rövidebb elbeszélésekben is állhatatos: nincs az a pénz vagy nő, ami vagy aki meggyőzné annak ellenkezőjéről, amiben hisz. Fontos hangsúlyozni, hogy Spade törvényei és az állam törvényei nem feltétlenül esnek egybe, de kiegyensúlyozottsága, magabiztossága nem engedi, hogy ez zavarja. Az Agavénél két elbeszéléseket gyűjtő kötet is megjelent: A férfi, akit Spade-nek hívtak (2008) és A tizedik nyom (2013). A 2008-as könyvben Sam Spade mellett a Kontinentális Detektívügynökség nem nevesített nyomozójával is találkozhat az olvasó, akinek további eseteit tették közre a most megjelent A tizedik nyomban. (A kötetben Hammett novellásköteteinek szerkesztője, Steven Marcus elemző utószava is olvasható.)

A detektív mint az amerikai eszmék védelmezője

A Kontinentális Detektívügynökség névtelen nyomozója hasonlóan szívós, mint Spade, de talán reálisabb figura. Ha elkezd egy nyomozást, végigcsinálja akkor is, ha alaposan helyben hagyják, akkor is, ha idétlen csacsogással rabolják az idejét. A detektívnek ugyanis türelmesnek kell lennie, hogy megértse, összekösse a nyomokat – vagy ha éppen az kell, képes legyen elvetni mindent, és elölről kezdeni. Munkájában ugyanakkor semmi rendkívülit nem talál, „gürcölésként” tekint rá, amiből aztán pénzhez jut. Ennél többet, ha akarnánk, sem tudnánk elmondani róla: Hammett névtelen hőséről csak annyi derük ki, hogy alacsony és kövér, szűkszavú, nem a nők álma. De nem is a jellemével vagy (mint Chandler Marlowe-ja esetében) a szépségével kell, hogy szimpátiát váltson ki, hanem azzal, hogy elvégzi a rábízott feladatot, megdolgozik a pénzéért, és ezzel valami a helyére kerül. Nem a világ rendje – az már régen elveszett, az illúzióját őrzi még valahol Miss Marple angol nappalija, ahol elég sztereotípiákban gondolkozni ahhoz, hogy sejteni lehessen, ki a bűnös. A névtelen detektív San Franciscójában a magántulajdon kerül vissza – vagy legalábbis a jogos tulajdonos megismeri, mi történt az elvesztett értékkel. Közben persze ártatlanokat lyuggatnak szét, tettestársakat vernek péppé.

Ezen a ponton jut kiemelt szerep a másik nagy amerikai eszmének: az individualizmusnak. Az egyén szabadságába és boldogulásába, a kitörésbe vetett hit megtestesülése a magánnyomozó. Az egyén átgondolt döntései, lelkiismerete, a tettek következményeinek vállalása szépen kirajzolódik Hammett történeteiben. Magánnyomozói saját maguk szabály- és erkölcsrendszerét követik, míg a konvenciók, a törvény betűje csupán másodlagos fontossággal bírnak számukra. A Kontinentális Detektívügynökség névtelen alkalmazottja belső sugallatra, valamilyen furcsa rokonszenv miatt néha egérutat kínál a bűnösnek – de Chesterton Brown atyájával ellentétben Hammett detektívjei egy percig nem hiszik, hogy a bűnözők majd megjavulnak, néha érzett szimpátiájuk, elismerésük nem alakul át empátiává. Csak a büntetés (amely a saját sors fölötti személyes döntés jogát veszi el) tolódik későbbre.

A detektív mint az amerikai értékek kritikusa

Bár a két nagy eszme, a magántulajdon és az individualizmus kiemelt jelentőségű Hammett detektívtörténeteiben, ellentmondásos szerep jut nekik. A magántulajdon állandóan újratermeli a bűnt, az individualizmus szimbolikus képviselője, a magánnyomozó pedig a társadalom határán, a közösségen kívül álló, magányos, magának való figura. Kívül reked a bizalmatlan, pénzéhes, képmutató, hamis világon, amely újra és újra felbérli – ebben a helyzetben a nemes cél helyett a megbízás, a hősködés helyett a feladat teljesítése vállalható csak. A hivatástudat értelmezhetetlen lesz, Hammett nyomozói kitartásuk és munkamoráljuk miatt nem szállnak ki, kívülálló pozíciójuk miatt nem éreznek csalódást, szerelmet, aggodalmat, hideg számítással mérik fel a környezetüket – és sajnálják azon kollégáikat, akikben megmaradt az együttérzés képessége. Nem zsenik, de értenek ahhoz, amit csinálnak. Rezignáltan állapítják meg, hogy a hamis tanúzás néha szükséges, és hogy a bosszú leghatékonyabb módja mégiscsak a törvény.

Hammett rövidebb elbeszélései és a regényei sem foglalkoznak túl sokat a környezet lefestésével, mégis nagyon erős atmoszférát teremtenek. A nyers párbeszédek, pár szavas helyzetjelentések, az a néhány részlet, amely kirajzolódik a háttérből, egyetlen egy dolognak rendelődik alá: a nyomozati munkának, hogy az olvasó lássa, miből lesz nyom, és a nyomok hogyan vezetnek el a bűnösig, és megnyugodva hátra dőlhessen. A bűnözők nyakon csípése után érdektelenné válik a sorsuk: az elbeszélő szenvtelenül, szűkszavúan beszámol arról, hogy felakasztották, életfogytiglanra ítélték, börtönbe zárták vagy bizonyítékok híján felmentették őket. Miért is tenné másként, ha egyszer az nyomozó megbízása a leleplezéssel lezárult, és monoton, kimerítő gürcölésében semmilyen érzelem (így a bosszú) sem játszik különösebb szerepet?

Lillian Hellman és Dashiell Hammett

Hammett, a törvényen kívüli

Hammett gyorsan felívelő írói pályája ugyanilyen gyorsan ért véget: A máltai sólyom megjelenése után kevesebbet írt, a harmincas évek elején Hollywoodban filmes projektekben vett részt, számos forgatókönyv fűződik a nevéhez. 1934-ben végképp felhagyott a detektívtörténetekkel. Karrierje nem ezért tört darabokra, hanem amiatt, hogy nyomozóihoz hasonlóan ő is a végletekig kötelezte el magát amellett, amiben hitt – és ez ellentétes volt a mainstreammel. Hammett a Kommunista Párt híve lett, marxista eszméi mellett hosszan kitartott – nem véletlen, miért éppen a magántulajdon körüli konfliktusokkal, az ezek miatt elkövetett gyilkosságokkal kell foglalkoznia a magánnyomozóinak. A második világháború alatt tüdőbetegsége ellenére is sikerült elintéznie, hogy bevonulhasson, 1945-ös leszerelésekor még mindig híres és befolyásos volt, a szerzői jogok biztos megélhetést biztosítottak számára.

Amikor azonban kitört a hidegháború, a McCarthy-korszakban tanúskodnia kellett volna egy kommunisták óvadékait fizető alapítvány ellen, amelynek kuratóriumi tagja is volt, de Hammett megtagadta a tanúvallomást, a bíróság megsértése miatt börtönre ítélték. Öt nehéz hónap után szabadult, de Hollywoodban feketelistára került. Adócsalás miatt a kormány beperelte, a bíróság pedig 140 ezer dollár tartozást állapított meg, ennek fejében lefoglalták összes jövedelmét. Az ünnepelt Hammett eltűnt, visszavonult életet élt, amelyet ugyanolyan sztoikusan vett tudomásul, ahogy a megírt magánnyomozói a körülöttük mindent belepő szennyet. 1956 után betegsége miatt állandó ápolásra szorult, innentől Lillian Hellman volt mellette egészen 1961. január 10-én bekövetkezett haláláig.