A Partvonal Kiadó szépirodalmi sorozatát három, a második világháború idején játszódó könyvvel indította el. W. Somerset Maugham A legsötétebb óra című, enyhén propagandisztikus regényéről itt írtunk. Hans Keilson 1909-ben született Németországban, ahonnan a zsidótörvények elől Hollandiába emigrált, ahol 2011 májusában bekövetkezett haláláig élt. Keilson már száz éves volt, amikor A keserédes komédia és Az ellenség halála című regényei egy közös amerikai kiadásban megjelentek. Ekkor fedezte fel a New York Times, Keilson ekkortól vált először az Egyesült Államokban, majd világszerte is ismertté.
A keserédes komédia leginkább talán kisregény, nagyobb lélegzetvételű novella. A történet szerint a nácik által megszállt Hollandiában járunk, ahol a lakosság köreiben már javában bontogatja szárnyait a nemzeti ellenállás. A „komédia” két főhőse, Wim és Marie házasok, akik némi hezitálás után úgy döntenek, otthonukba fogadnak egy üldözöttet, a zsidó származású Nicót. A bújtatás kezdeti, mondhatni adekvát zökkenőitől eltekintve a jövevény különösebb nehézség nélkül tud betagozódni a háborús hétköznapokba, mígnem egy alattomos betegség folytán ágynak nem esik, és rövid időn belül meg nem hal. Halálát követően a házaspárra hárul a feladat, hogy a lehető legnagyobb titokban megszabaduljanak a holttesttől.
Jóllehet a háború vészterhes éveiben játszódó történetet olvasunk, a mű alapvető jellemzője, hogy a harcok a helyszíntől távol, leginkább csak légiriadók képében és bombázó repülőgépek motorzajában vannak jelen, míg az antiszemita politikai éra az üldözöttek személyében és a karakterek közötti beszélgetésekben, utalásszerűen ölt formát. És bár az írói stratégia, tehát a közvetlen veszély eltávolított szerepeltetése érzésem szerint alkalmas lehetne arra, hogy az alapszituációból egyfajta abszurdba hajló, valóban a komédiára hajazó cselekménysorozatot fejtsen fel, amelynek központi eleme a hullától való megszabadulás problémája volna, számomra a történet a legkevésbé sem megmosolyogtató.
Keilson figyelme leginkább az ábrázolt közegbe kényszerített emberek között kialakuló és folyton változó viszonyrendszer, az egymás felé fordulás gesztusaira irányul, érdeklődésének középpontjában a sorsba vetettség lelki megnyilvánulásai és az emberségesség leheletfinom leírása áll át-meg átszőve a szeretetteljes türelem, az elfogadás és a humánum szálaival. Mint ilyen, a komédia alapvető jellemzői kívül rekednek az elbeszélésen.
Míg a Nico álnév az üldözött ember kiszolgáltatottsága felett érzett bizalmatlanságát jeleníti meg, a polgári névtől való kényszerű megfosztottság önkéntes száműzetésre utal. Karaktere a legtöbb jelenetben szükségszerűen infantilis, jóllehet életkorát tekintve a jótevői apja is lehetne. És valóban: a házaspár oltalma alatt álló férfi önállóságát tekintve gyermeki szintre süllyed, mind a gondolatai, mind mozgásterének behatároltsága és némely gesztusa tekintetében is. Érzelmei a hálaérzet és a kilátástalan helyzetéből eredő indulatos keserűség között ingadoznak, míg Wim és Marie az új, fenyegetett helyzettel együtt élve, egyenrangú félként igyekeznek átérezni és némiképp feloldani Nico magányát. A férfi halálával a házaspár nemcsak egzisztenciális veszélybe kerül, de kapcsolatukba bele kell oldaniuk az üldözötté válás élményét, egymás újra megismerését és a hétköznapokba való visszatagozódás minőségileg új tapasztalatát is.
Az ellenség halála c. mű hangulatát tekintve az előzőnél jóval komorabb munka. A regény alapkoncepciója egy kéziratos feljegyzésgyűjtemény közlése, melynek történései szintén a náci korszak zsidóellenes politikai légkörében bontakoznak ki.
A történetben szereplő ellenség, B. antiszemita, a kézirat elején még csupán feltörekvő politikus. A Hitlerrel való analógia nyilvánvaló, a regény egyik érdekessége, hogy a történet folyamán mégse hangzik el se a név, se a „Führer” titulus. B. az elbeszélő gyerekkorában, édesapjának szavain keresztül lép be először annak életébe, ekkor tudatosul a fiúban, hogy nem ugyanolyanok, mint mások – hanem „olyanok, amilyenek”. Az ellenség zsidóellenes propagandájának felfejlődésével a fiúnak szükségszerűen szembesülnie kell az iskolatársai elutasításával és bontakozó gyűlöletével, ezzel együtt az új tapasztalattal, miszerint mások szemében ő is képes ellenséggé válni.
Az élmény hatására az elbeszélő a továbbiakban gyakorlatilag képtelenné válik betagozódni bármiféle közösségbe, helyette gondolatban afféle szimbiotikus viszonyt alakít ki a retorikájában mindinkább gyűlölködővé, s tehetségének köszönhetően egyre népszerűbbé váló vezérrel. Gondolatának alapja, hogy önmaga és az ellenség nemcsak ellentétei egymásnak, de végeredményben egylényegűek is, amennyiben mindketten önmagukból egy nehezen tisztázható lelki mozzanatot személyesítenek meg a másikban, így a másik ellen indított harcukat alapvetően önmaguk ellen vívják. És bár e gondolat az idő és a történések előrehaladtával számos esemény tükrében és egyre vészjóslóbb formákat öltve rendre megkérdőjeleződik, a szociális elszigeteltség egyfajta ideológiailag steril környezetében a narrátor a meggyőződéssé vált reményt számos helyen meglehetősen ellentmondásosan, önmagával vívódva és néhol rögeszmés megszállottsággal vezeti végig. Olyannyira, hogy az újabb és újabb belső monológok néhol indokolatlanul dagályosnak tűnnek, sőt néhol már egyenesen idegesítőnek hatnak azt a látszatot keltve, hogy ezeken az önelemezgető pengeváltásokon kívül az egyéb események csak rövid és szükséges intermezzói, nem pedig szerves részei az elbeszélésnek.
A narrátor konok és kritikátlan megrögzöttsége ezzel párhuzamosan szintén nem könnyíti meg az olvasást. Ilyen pillanat az elbeszélés egyik legmegrázóbb része a történet vége felé, amelyben a narrátor a munkahelyén megismert lány lakásán, a lány bátyjának baráti társaságában fültanúja lesz egy, jóllehet költői szépséggel ábrázolt, de vérfagyasztó érzékletességgel megformált történetnek. A fiatal fiú beszámolója szerint földalatti csoportjuk néhány tagja az éj leple alatt titkos küldetésre indult, amely során kíméletlen alapossággal az általuk képviselt ideológia mentén meggyalázták és felforgatták a várostól nem messze fekvő erdőszéli temetőt.
A történet végére az elbeszélői dilemma a szülők elhurcolásával sem látszik megoldódni, az önmarcangoló emberségesség és a realitások kegyetlensége képtelen egymásba oldódni. A közreadott kézirat zárlata ennek ellenére nem azonos a regény befejezésével: szükségszerűen vagy sem, az ellenség elpusztítása végül mégis egybeesik az elbeszélői én pusztulásával.
Hans Keilson: Az ellenség halála, fordította Várnai Péter, Partvonal, 2011, 304 oldal, 3290 Ft
Hans Keilson: Keserédes komédia, fordította Várnai Péter, Partvonal, 2011, 126 oldal, 2490 Ft
