Olivia Laing kevert műfajú könyve négy művész, Andy Warhol, Edward Hopper, Henry Darger és David Wojnarowicz portréját tartalmazza. De meglehet, valójában New York a főszereplő. Vagy a nagyvárosok.
Az 1977-ben Angliában született, de már régen az Egyesült Államokban élő Olivia Laing erősen vonzódik a különleges témákhoz, az anomáliákhoz úgyszólván. Már első könyve is ilyen; a 2011-ben megjelent To the River: A Journey Beneath the Surface, voltaképpen valami furcsa útikönyv volt az Ouse folyóról; ebbe fojtotta bele magát Virginia Woolf 1941-ben. A második kötetében (The Trip to Echo Spring: On Writers and Drinking) hat, az alkoholizmusban szenvedő amerikai író pályáját követte végig.
És az igazi áttörést hozó, 2016-os és immár magyarul is olvasható könyv ugyancsak valamiféle betegséggel foglalkozik, témája a magány négy kiemelkedő amerikai képzőművész életének és működésének tükrében.
Olivia Laing: A magányos város by on Scribd
Különleges műfajú szerző, akire leginkább egy német, de szinte egész életét Angliában leélő nagy író, az esszét és kritikai elemzést önéletrajzi elemekkel, a tiszta valóságot tiszta fikcióval elegyítő W. G. Sebald tette talán a legnagyobb hatást. A művészet és általában véve a szellemi kultúra nagy alakjaiban mindketten a saját lelki rokonaikat keresik, és próbálják meg rávenni az olvasót, hogy ő se legyen rest megkeresni a maga lelki-szellemi társait.
Így lesz kissé gyógyító jellegű irodalom ebből: aki megérti az alkoholista, a depressziós, az öngyilkos hajlamú, a mélyen melankolikus, magányos művészt, az közelebb kerülhet nemcsak az általuk létrehozott művészethez, de talán önmagához is.
Laing kiindulópontja magánjellegű, önéletrajzi. „Azért jöttem a városba, mert váratlanul és hevesen megperdített magam körül a szerelem, fejtetőre állt a világ, és kibillentem egyensúlyomból.
A vágy hamis tavaszán a férfival tyúkészre valló tervet kovácsoltunk: én otthagyom Angliát, és végleg New Yorkba költözöm vele.”
De a férfi meggondolja magát. Ekkor ragadja torkon az írót a magány.
Korábban is voltam magányos, de soha ennyire. Egyre kevesebbet ettem, hullott a hajam, jól láthatóan hevert a fapadlón.”
A találkozás Edward Hopper képeivel felszabadítóan hat. „Tudtam, hogy nézek ki. Mint Edward Hopper Morning Sun című festményén a nő. Ahol az ágyon ül, a haja rendetlen kontyokba csavarva, az ablakon át a városra bámul. Szép a reggel, fényben fürdenek a falak, de a nő szemében és állkapcsában, a lábára kulcsolt karcsú csuklójában van valami vigasztalanság.”
Olivia Laing szemében Hopper szinte teljes mértékben a magány ábrázolásának művésze. Maga a festő már kissé szkeptikusabb volt. Amikor egyik fő művéről, az Éjszakai baglyokról kérdezték, amiről nekünk, magyarok szinte automatikusan beugorhat Pilinszky híres sora („Plakátmagányban ázó éjjelek”), Hopper inkább semmitmondóan hárított: „Azt hiszem, én így látom az éjjeli utcát. Nem látom különösebben magányosnak. Tudat alatt, talán igen...” Máskor meg egyenesen kifakad:
„Azt hiszem, túllihegik ezt a magány dolgot.”
Egy epésebb olvasó talán azt mondhatná, hogy éppen ezt teszi Olivia Laing. Rengeteget idéz pszichológusoktól, szociálpszichológusoktól, szociológusoktól, filozófusoktól. de még mindig az ugyancsak általa citált Epiktétosz egy nagyjából 2000 éves szövege tűnik a legmélyebbnek:
A magány az olyan ember állapota, aki támasz nélkül maradt. Hiszen attól, hogy egyedül van, még nem lesz az ember rögtön magányos is, ahogy az sem igaz, hogy tömegben nem lehet magányos valaki.”
És ezzel mindjárt felbukkan a kötet egyik kulcsmotívuma, a társas magány jelensége. Ehhez kötődik a nagyváros képe is, mely ugyancsak a magány egyik megkövült emlékműve. E kettő alkotja a könyv alapját és módszerét:
„A magány, ahogy kezdtem rájönni, sűrűn lakott hely: önmagában is város. Márpedig ha valaki városban él, még ha olyan mereven és logikusan konstruált helyen is, mint Manhattan, eleinte biztosan eltéved. Aztán ahogy múlik az idő, az agyában térképet rajzol kedvenc útvonalakból és úti célokból. Szerettem volna megérteni, mit jelent magányosnak lenni, milyen szerepet játszik az emberi életben, fel akartam térképezni az összetett kapcsolatot magány és művészet között.”
Ám ez olykor erőltetetten hat. Érzi ezt a szerző is: „Andy Warhol esetében az elszigetelődés különösen valószínűtlen, hiszen társaságkedvelő természete tette híressé. Általában csillogó kíséret vette körül, munkái mégis elképesztő ékesszólással járják körbe az elszigetelődés és a kötődés kérdéseit, amelyekkel egész életében küzdött. Warhol művészete őrködik az embereket elválasztó tér fölött, komoly filozófiai kutatást végez a közelség és távolság, meghittség és elidegenedés kérdéskörében.”
Ez amolyan értelmiségi ráfogás, mindamellett Laing nemigen tágít tőle.
(...)
Olivia Laing könyve kissé nárcisztikus, ráadásul csapongó, olykor nem áll távol az értelmiségi giccstől; sokat markol, de nem mindent képes megragadni. Ám összes túlhabzásáért kárpótol a tárgyszeretet: az a bámulatos mennyiségű adat és fontos apróság, mely többnyire új a magyar olvasónak. Legkivált ezért érdemes olvasni.
Olivia Laing: A magányos város, Fordította Lázár Júlia. Corvina, 2018, 278 oldal, 3990 Ft
