György Péter esztéta, kritikus az Apám helyett című, most megjelent könyvében arra a kérdésre keresi a választ, miért volt édesapja kommunista, majd Jobbik-szimpatizáns, miért szerette az absztrakt művészetet, és miért dugdosta élete végéig a bori noteszt. Nyomozása közben nemcsak a 20. századi zsidó identitás egyik lehetséges történetét rajzolja fel, hanem személyes esszékben elemzi az Iskola a határon című Ottlik-regényt, az Egy szerelem három éjszakája című musicalt és a Szentendre-szigeti nyaralótelep kultúrtörténetét, hogy végül eljusson saját konfliktusos identitásáig. A kötet legtanulságosabb szövege az, amelyben a magyarok történelmi amnéziájának okairól esik szó.
Aki a könyv születésének körülményeit ismerve regényre számított, csalódhat; az Apám helyett személyes hangú esszék gyűjteménye. A szövegek egyik érdekessége a kevert műfaj: egymásba fordul az emlék és a tudományos eszmefuttatás - ez utóbbi tétjét és személyes indíttatását az előbbi teszi nyilvánvalóvá. Például ahhoz a gondolatmenethez, hogy miért és hogyan mondtak le múltjukról a magyarok, Emma nagymama és a munkaszolgálatból hazaérkező Antal nagyapa története felől érkezünk. A holokausztirodalomról az édesapa halálig rejtegetett bori notesze miatt esik szó, ahogy a felejtés lélektanát fejtegető szövegbe ágyazódik a könyv felkavaró vallomása is: amikor György Péter elmeséli, hogyan zsidózták le a Lövőház utcában.
Az apa-fiú viszony feldolgozásának megszokott módja a magyar hagyományban leginkább a regényírás. "Aparegény" több is született az elmúlt évtizedekben. Hasonló indíttatású társadalomtudományi esszékötet nem nagyon. A szerző célja, hogy utólag megértse, analizálja édesapját - és rajta keresztül a 20. század néhány kapcsolódó problémáját. A kötet témái emiatt szerteágazók: egy közös szempont fogja össze őket - az apa története felőli (újra)értelmezés igénye. A kötet tele van ismétléssel, témák térnek vissza újra és újra. György Péter más köteteiben ez szerkesztetlenségként hatna, de itt a fésületlenség a szövegek személyességét hangsúlyozza.
A könyv legérdekesebb írása a második és a harmadik fejezet. A túlélő című esszé a szerző édesapjának története (közelebbről a munkaszolgálat alatt vezetett naplójáé): egy embert mutat be, aki azt az ellentmondást, hogy büszke hazafiassága ellenére honfitársai kivetik maguk közül, majd a fizikai megsemmisítés céljával munkaszolgálatra vezénylik, úgy oldja fel magában, hogy túlélőként örökre elfeledkezik a kizárattatás tényéről és okáról. Identitásából a magyarságot túlkompenzálva őrzi meg ("ezért olvasta a népi írókat"), a zsidóság elfojtás alá kerül, majd öngyűlöletbe csap át.
Az amnéziaterápia / A Kádár-korszak fausti egyezsége című fejezet általánosabb érvényű problémát jár körül. Elmaradt "szembenézés"-ként, "az emlékezetpolitikai konszenzus hiánya"-ként szoktak utalni a problémára, amely mindösszesen annyit jelent, a magyar társadalom viszonya zavaros a 20. század eseményeivel. György Péter következtetése szerint - melyet végig feltételes módban, kérdőjelekkel megtűzdelve vezet elő - a nemzeti múltat a szégyen miatt vállalt össznépi hallgatási fogadalom temette maga alá.
A paktum eszerint 1945-ben kötetett volna, amikor a holokauszt megértéséről első ízben mondott le a társadalom, hogy ne kelljen számot vetnie sem a zsidó szomszédok kifosztásával, sem a kiirtásukban vállalt segítséggel. A pecsétet e társadalmi szerződésre Kádár János nyomta volna 1957. május 1-jén, amikor több százezer ember gyűlt össze, hogy elfogadja az új rezsim ajánlatát: tiszta lap, minden, ami volt, elmúlt; nem kell (nem lehet) róla beszélni.
Érdekes és a maga módján logikus gondolatmenet, amely számtalan izgalmas kérdéshez vezet tovább: "az 1938 és 1945 közötti nagy és közös tapasztalat a jogállam megsemmisüléséről milyen mértékben készítette elő a kommunisták kulturális normát?" "Mekkora szerepe volt a rettegéssel teli lelkiismeret-furdalásnak abban a már-már tünékeny könnyedségben, amivel az MDP pillanatok alatt maga alá gyűrte az egész társadalmat?" stb.
A kérdésekből karakán és koherens értelmezési javaslat áll össze. Úgy tűnik először, mintha a kérdőjelek sora inkább óvatos szerzői gesztus lenne, de ha elgondolkozunk, a forma talán mégis több itt, mint retorika. Azt is sugallja - legalábbis nekünk-, hogy mivel erről a témáról csak most kezdjük a beszélgetést, kész válaszok még nem lehetnek, legfeljebb csak vitaindító kérdések.
György Péter: Apám helyett, Magvető Kiadó, 2011, 306 oldal, 3490 Ft)
