Georges Simenon február 13-án, egy pénteki napon született, pályája azonban egy igazi sikersztori: kétszáznál is több regénye jelent meg, de novellaszerzőként is igen termékeny volt, naponta hatvan-nyolcvan oldalt írt. Simenon a világirodalom egyik legtermékenyebb és legeladhatóbb írója volt, megteremtette az európai krimi meghatározó alakját, az empatikus, atyai attribútumokkal felruházott Jules Maigret felügyelőt. Bár nem volt szépíró, alapvetően jól írt, központi témájának a bűn viszonylagosságát választotta: könyveiben a kispolgári világ esendőségét, sebezhetőségét ragadta meg, a törvény betűje és az élet szükségszerűsége közti ellentmondásosságra mutatott rá.
Az írói pályája mellett a magánélete miatt is fokozott figyelem kísérte. A második világháború alatt egyesek szerint lepaktált a nácikkal, mások szerint nem, az viszont tény, hogy az akkoriban a franciaországi Vendée megyében lakó Simenont a helyiek feljelentették, mert nácinak gondolták, és az is igaz, hogy a Gestapo viszont állítólagos zsidósága miatt kereste. Simenon azzal is sokkolt, hogy állítása szerint több mint tízezer nővel feküdt le, köztük a „Bronz Vénusszal”, Josephine Bakerrel és nyolcezer prostituálttal.
A Maigret-krimiknek maga Jung is nagy rajongója volt, a pszichoanalitikussal Simenon szoros barátságba került, miután az 1950-es években letelepedett Svájcban. A napokban magyarul megjelent A kísértetek című bűnregényben egy köztiszteletben álló polgár válik gyilkossá, és bár a történetben nem szerepel Maigret, a felügyelő alakja rávilágít arra, hogy mi az, amit Simenon a bűn mélyén keres.
A középszerű felügyelő: Maigret
Simenon hírnevét legfőként a Maigret-könyveknek köszönheti, melyek miatt sokan Balzackal rokonítják. A felügyelő alakját dédnagyapjáról mintázta, első nem álnéven publikált regényében, a Pietr-le-lettonban (1931, A lett Pietr) teremtette meg. Maigret nem utazik egzotikus helyszínekre, sokszor a regények elején tudja már, ki a gyilkos, elmaradnak a teatrális jelenetek, és még a feleségét is jól ismerjük. Maigret nem zseniális detektív, kiugrott nyomozó vagy izgalmas ügyekbe bonyolódó rendőr. Maigret néha téved, néha hideg nyomot követ, hibákat vét, kijön a sodrából, tehetetlen dühében felpofozza a kihallgatásra váró gyanúsítottat. Simenon krimijeiben nincsen sem bravúros nyomozás, sem lángelméjű bűnöző, sem rokonszenves áldozat. A felderítésre váró rejtély nem ritkán kifejezetten unalmas. Mégis: Jules Maigret, a hétköznapi alak hasonlóan nagy karriert futott be, mint az igazán nagy zsenik, Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot.
Jean Gabin Maigret szerepében
A Maigret-regények szerethetősége éppen a valóságszagukban rejlik: kispolgári világuk pontosan olyan, mint az olvasóé, Maigret ugyanolyan esendő, mint bárki más. Ebben a szociografikus miliőben hiteltelen volna, ha a klasszikus krimikre jellemző nagybetűs Rend helyreállításán igyekezne Maigret: míg a klasszikus nagy detektívek azon dolgoznak, hogy a hirtelen felbolydult világot újra lecsillapítsák, és a bűnös elkülönítésén keresztül helyreállítsák a tisztességes polgárok nyugalmát, addig Simenon tagadja, hogy egyáltalán létezne feddhetetlenség vagy nyugalom. Maigret környezete állandó mozgásban, változásban van: a polgárok hol deklasszálódnak, hol felemelkednek, vívják a saját mindennapi harcukat. Ebben a zaklatott környezetben szükségszerűen követnek el bűnöket, és az emberi érzések hatására válik a tisztes polgárból gyilkos. Maigret feladata nem az, hogy ítélkezzen, hogy rendet tegyen ott, ahol ez morálisan is lehetetlen, hiteltelen volna, hanem az, hogy megmutassa, mi késztet a bűnre, miért lesz valakiből áldozat.
Maigret egész figuráját áthatja egyfajta (déd)apaiság: a nyomozások során például gyakran kerül kapcsolatba magányos, sebezhető prostituáltakkal, akikkel majdhogynem bensőséges kapcsolatot alakít ki, ami mentes a szexualitástól. Maigret apafiguraként olykor a törvény betűjétől független, morálisan felette álló, személyes igazságot tesz. A felügyelő elnéző a deklasszálódott emberekkel, a piti csirkefogókkal. Felügyelőként minden esetben a gyilkost keresi, mert ez a feladata, de a bűnösök felé személyes empátiával fordul. Ellentétben a harmincas években kivirágzó hard boiled krimikkel, Simenon krimijeiben tulajdonképpen nincs is alvilág: a száznál is több Maigret-történet töredékében tűnik csak fel egy-egy gengszter vagy galeri. Maigret nyomozása során bárhol is fordul meg, a Francia Riviéra ékszerdobozától a párizsi nyomornegyedig, kisebb-nagyobb bűnökbe botlik, atyai szigorral és elnézéssel tekint a szükségszerűen bűnös kispolgárokra. Az ábrázolt világban ugyanis hiányzik a biztonságot jelentő határvonal az áldozat és az elkövető között, ami megakadályozná, hogy át lehessen csúszni az egyik kategóriából a másikba.
A harmincas évek elején közel húsz Maigret-könyv született, 1932-ben pedig már filmadaptáció is készült belőlük: a La Nuit du Carrefourban Pierre Renoir játszotta Maigret-t, a színész saját bevallása szerint bolondult a felügyelő történeteiért. Simenon az évente több kötettel is bővülő Maigret-regényeket 1934-ben tervezte lezárni a Maigret című könyvvel, amelyben nyugdíjazta az addigra már hihetetlenül népszerűvé vált felügyelőt.
Ahogyan azonban Conan Doyle és Agatha Christie nem szabadulhatott meg Sherlock Holmestól és Hercule Poirot-tól, úgy Simenontól sem fogadta el az olvasóközönség, hogy vége legyen a Maigret-sorozatnak. 1935 után novellákban jelent meg Maigret alakja, ezeket a Simenon kanonizálásában kulcsszerepet játszó André Gide lektorálta a Gallimard Kiadónál. A második világháború után még 53 krimi és egy emlékirat született a felügyelő alakjával. Az utolsó Maigret-könyv 1972-ben jelent meg: Simenon ebben a történetben végleg leszámol Maigret-vel, a 85 éves legendát elgázoltatja egy autóbusszal.
A hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes évek tévé- és filmipara még lehúzott néhány bőrt a sorozatról, de azóta is készülnek Simenon-regényeken alapuló filmek. Tarr Béla is rendezett egyet 2007-ben, A londoni férfi című bűnregényből.
A szükségszerű bűn: A kísértetek
Noha Simenont általában krimiszerzőként emlegetik, inkább a bűnregény mestere volt. A Maigret-sorozatban a nyomozás csak ürügy arra, hogy a pipázó, kalapos, jó étvágyú felügyelő belevesse magát a bűnösök életébe, és nyakig merüljön a sorsukban, és a bűn újabb szegleteit tárja fel. Maigret feltérképezi a gyanúsítottak életét, gondolatait, és a kusza hálóból egyszer csak tudja, hogy mi történt - csak utána keresi a nyomokat, amelyek segítségével hivatalosan is alátámaszthatja meggyőződését. A folyamat érdekes számára, ami egy tragédiában csúcsosodik ki. És ez a tragédia nem minden esetben az áldozaté.
Simenon az interjúkban mindig hangsúlyozta, hogy meg akarja ismerni az embert. Azért feküdt le tízezer nővel, hogy megértse őket, azért alkotta meg az empatikus, jó emberismerő Maigret-t, hogy közelebb kerüljön az ember lényegéhez. Ez a törekvés különösen erős Simenon bűnregényei esetében. Az Agave Kiadónál most megjelent A kísértetek című könyv egy köztiszteletben álló, a végletekig precíz hatvanas kalapkereskedő, Labbé úr kiborulását bontja ki, aki az olvasó szeme előtt válik fokozatosan, napról napra, majd óráról órára pszichopatává.
A gyilkosságsorozatot voltaképpen nem is Labbé úr indítja el, ő csak egy racionálisnak tetsző, szükségszerű döntést hoz. A saját nyugalma érdekében válik gyilkossá. Az őrületbe nem is maga a tett kergeti, hanem az, hogy a környezete értetlenül áll a gyilkosságsorozat előtt. A gyilkos hiába küldözget névtelen, az újságból kivágott betűkkel megírt leveleket a helyi lapnak, hogy tisztázza, szükségszerűségből választja ki áldozatait, és csak azt teszi, ami elengedhetetlen. A közösség véleménye, miszerint a gyilkos kizárólag egy őrült lehet, aki csak akkor áll le, ha elkapják, vagy ha öngyilkos lesz, nem hagyja nyugodni Labbét. A nyugalom iránti vágy, a magány, a legemberibb érzések indítják el a végzetes úton, és a társadalom részéről tapasztalt meg-nem-értettség veszi el tőle azt a hitet, hogy amit tesz, az a múltban történtek természetes következménye, a lázadás a vegetáció ellen, a jogos igény a saját életre.
Ahogyan a Maigret-könyvekben, A kísértetekben is apró mozdulatok, elejtett félmondatok árulkodnak a szereplők lelkiállapotáról. Maigret attól függően, éppen hogyan érzi magát, vagy túlságosan teletömi, és nem tudja meggyújtani a pipáját, vagy elégedetten pöfékel. Ha ideges, meghúzza a konyakos üveget, ha nyugodt, kedélyesen kortyolgatja a sörét. Az időjárás, a zárt terek levegője hol fojtogatják, hol barátságosan körbeölelik a szereplőket. Simenon talán ebben a legjobb: a lelkiállapotok motivikus és szimbolikus ábrázolásában. A kísértetek gyilkosa, ahogyan esik ki a szerepéből, úgy egyre kevésbé képes kontrollálni a napi rutinját, a rögzült szokásait: észre sem veszi, hogy elszívott egy egész pipányi dohányt, hogy megivott egy egész üveg konyakot – és aztán már azt sem veszi észre, hogy éppen embert öl.
