Úgy néz ki, el kell búcsúznunk az amerikai krimiszerző, Lawrence Block szeretnivaló kleptomániás antikváriusától: a Bernie Rhodenbarr-sorozat utolsó darabját tartjuk a kezünkben. Kritikusunk maga is lírai hangulatba esik ettől, whiskykre emlékszik, majd - így a sorozat végére - rádöbben a főhős lélektani mozgatórugóira. Tejajtó, freudi regresszió, de főleg öt korty Laphroaig.

Lawrence Block tanított meg whiskey-t inni. Pontosabban iszákos zsaruhőse, Matthew Scudder. És bourbont meg Jamesont. Ahogyan Hrabal Gyöngéd barbárok-ját csak egy hatos karton pilzeni társaságában voltam képes végigolvasni. Ahogyan megtanultam Hajnóczytól fröccsözni és "egy palack sört elfogyasztani". Dosztojevszkijtől pezsgőt inni. Hemingway Vándorünnep-ét olvasva - habár semmiféle vízben élő lényt nem eszem - megkívántam egy tucat osztrigát. James Joyce-tól reggelire vesét és Earl Grey teát. Jo Nesbo Harry Hole nyomozójának hatására vásároltam egy pár Martens félcipőt, és előkerestem egy régi Stone Roses kazettát. Krúdytól kedvem támadt a kamrában felejtett szalámivégre, a savanyú pájslira, a csontvelőre és a hordóalji állott, langyos sörre. Cserna-Szabótól pedig megtanultam tisztelni - mit tisztelni! élvezni! - a lecsót.

És itt érkezünk vissza újból Lawrence Blockhoz, pontosabban hőséhez, Bernie Rhodenbarrhoz, az antikvárius-betörőhöz, aki - leszbikus kutyakozmetikus barátnőjével, Carolynnal - a scotchot preferálja (ami viszont whisky és nem whiskey). Meg a humort és az arányosságot. (Ez utóbbiak már Blockot és írásművészetét dicsérik.) Szóval, vennem kellett egy üveg Laphroaigot. Hogy miért? Erről kicsit később.

Szomorú jubileumhoz érkeztünk. Az Agave Kiadó a legújabb Rhodenbarr-kötettel (A betörő, aki portyára indult) utolérte az amerikai kiadásokat, azaz a sorozat végére értünk. Persze mindannyian reménykedünk, hogy mégsincs vége, ez azonban már a szerzőn múlik. Block 2004-ben, hat éve írt utoljára Bernie-ről, de elvileg van remény, hiszen a 72 éves író azóta is folyamatosan jelenteti meg a regényeket: legutóbb éppen arról, hogy lett belőle gyorsgyalogló. 

A betörő...-sorozat most megjelent, utolsó részében Bernie megint pácba kerül, és persze megint gyilkossággal gyanúsítják, amit - szokás szerint - hamar ejtenek. Mondhatnánk, hogy a Bernie-történetekben sok az ismétlődés. Ez azonban nem fantáziátlan "újrafeldolgozás", hanem az eposzi kellékek modern változata.

A Rhodenbarr-eposz új darabja a véletlenek olyan hálóját mozgatja meg, annak minden bájával, esetlegességével, humorával és - nem utolsó sorban - valóságosságával és hitelességével, hogy szinte szusszanásnyi időt sem enged olvasás közben. Ehhez a könyvhöz - ha beleszámítjuk, hogy elolvasása után (vagy már közben) nekilátunk whiskyt inni - szabadnapot kell kivenni. " - Ittál egyet. - Ami azt illeti, kettőt. - Azt hittem, hogy... - Bernie? Ki az, aki csak egy italt iszik? Mutass nekem egy embert, aki csak egy italt iszik. Inni mindig kettesével iszunk."

A bonyodalom és a véletlenek szálai ezúttal Lettországba és Szovjetunióba, valamint egy Parsifal nevű bárba vezetnek. Egy Joseph Conrad-regényt magasan áron felül értékesítenek, és ennek meg is lesz az ára. Bernie-nek pedig - a masszív riasztórendszer miatt - egy tejajtón kell átpréselnie magát, hogy bejusson egy plasztikai sebész házába.

A tejajtónál éri az olvasót a döbbenet. Egy szempillantás alatt világossá válik az amúgy is szeretetre méltó betörő minden cselekedetének motivációja! "Nos, én családi házban nőttem fel - magyaráztam -, és nekünk volt tejajtónk, és amikor egyik nap jöttem haza az iskolából, anyám nem volt otthon, és a házat is bezárta. A tejajtón keresztül jutottam be."

Itt a magyarázat: ez az ember haza akar jutni. Minden betörése mögött az munkál, hogy haza akar jutni. Így lehetséges, hogy habár Bernie hivatásos tolvaj a régimódi, álkulcsos fajtából, ő az erkölcs mintaképe is egyúttal. Udvarias, segítőkész, és szigorú morális elveket vall. Például kizárólag könnyen nélkülözhető luxusjavakat tulajdonít el, szigorúan tehetős emberek házából.

Rhodenbarr személyisége és módszerei - a krimiirodalom szemszögéből nézve - Hercule Poirot és Philip Marlowe tökéletes elegyét alkotják. Poirot, mert figyel a részletekre, és minden nyomozás végén összehívja az összes érintettet, hogy apránként tárja fel előttük az igazságot. És Marlowe, mert fanyar a humora, iszik, és folyamatosan flörtöl.

És mi a helyzet a Laphroaiggal? Már az egyik Matt Scudder-könyvben is szó esik róla, hogy a skót whisky fogyasztásához átlagon felüli lelki és szellemi érettség szükségeltetik (legalábbis a bourbonhöz képest). Nos, Bernie megütötte a szintet. A Laphroaigról - amelynek íze a szesztilalom idején még az amerikai hatóságokat is megtévesztette, és gyógyszerként engedték árusítani - a következőképpen ír: "Lassan kell inni, ez a titka. Egészen parányi kortyokat, és közben azt kell ismételgetni, hogy szeretem ezt az ízt, így mire a pohár aljára jut az ember, már igaz is az állítás. Egy apró korty. Igen, ez Laphroaig, nem vitás, gondoltam. Már elfelejtettem, milyen az íze, de most már beugrott, tudom, és bárhol felismerem. A második kortynál már el tudtam dönteni, hogy milyen a kapcsolatom az ital ízével. Úgy döntöttem, hogy nem ízlik. Az ötödik kortynál már ismerős volt az íz. Megszoktam, és egyáltalán nem számított lényegesnek a kérdés, hogy ízlik-e. Olyan volt, mint az ember unokatestvére. De hát az unokatestvéred, az isten szerelmére! Mit akar az jelenteni, hogy nem szereted? Nem kell szeretned vagy utálnod. Ő az unokatestvéred!" Olvasva akár a Rhodenbarr-, akár a Matt Scudder-történeteket, Lawrence Blockot is az unokatestvérünknek érezzük. Pedig a bűnregény műfajában minimum az "alapító atyákkal" egyenlő.

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult, Budapest, Agave Könyvek, 2010, 304 oldal, 2880 Ft (ford. Varga Bálint)