„No de mit jelent „orosznak” lenni? (…) Német autóval járni, ázsiai pornót nézni, amerikai pénzzel fizetni, zsidó istenben hinni, francia diszkurszmongereket idézni, büszkén elhatárolódni „a hatalmon lévő rablóbandától” – és közben folyton azon igyekezni, hogy valamit ellopjunk, legalább digitálisan. Egyszóval a világ szíve és minden kultúra univerzális szintézise.” Itt az új Pelevin, egy újabb példamutató és szédületes turborealista (az író önmeghatározása) mutatvány, vagy inkább mixtúra és szép új világ.

Pelevin könyvei egyre inkább hazajönnek Magyarországra, hiszen az író majd minden fontos könyve megjelent itt is, mégpedig időben egyre szorosabban követve (1-2 éves késéssel) az eredeti megjelenéseket, gyakran több kiadás is van belőlük: A rovarok élete (1993, 1999, 2006), Omon Ré (2001), Generation P (2001, 2006, 2009), Az agyag géppuska (2001), Számok (2005, 2007), A rettenet sisakja (2006, 2011), A Metamor Szent Könyve (2006), Empire „V” (2008), T (2011); és elbeszélésgyűjteményei: Kristályvilág (2002, 2004), A tervhivatal hercege (2004), A hunok harmóniája (2005), A sárga nyíl (2007), P5 (2010), Ananászlé a szépséges hölgynek (2011). Remélhetőleg a (siker)sorozat továbbra is folytatódik, és jövőre, vagy 2015-ben kézbe vehetjük az idén március 28-án éjfélkor, 150 ezer példányban megjelent új regényét, a Batman Apollót, ami egyfajta folytatása az Empire „V”-nek, hiszen a korábbi regény szereplőit, Ramát és Enlil Maratovicsot látjuk viszont benne, illetve a vámpír-téma és kontextus is visszatér. Emiatt is fanyaloghet némely kritikusa, a regényt Pelevin Waterloo-jának és Csalóka napfény 2-jének titulálva (Nyikita Mihalkov Csalóka napfény (1994) című filmjének 2010 és 2011-ben elkészítette ugyanis minden kritikán aluli, nézhetetlenül dagályos, soviniszta és nagy pénzügyi bukást is jelentő folytatásait, egyben minden idők legdrágább orosz filmjeit (az első folytatást kb. 55 millió dollárért), amelyek méltán kerülték ki a magyar moziforgalmazást).

Csúcsra járó buddhizmus

Pelevin életéről egyébként nem sok tudható, meglehetősen sikeresen zárkózik el a média elől, mégha nem is annyira szigorúan és tökéletesen, ahogy Salinger tette. Interjút ritkán ad, akkor jobbára írásban, ritka nyilvános megjelenéseikor napszemüveget visel. Tudjuk, hogy nem iszik (ellentétben az „orosszal”, aki vodkára vodkát), kábítószerekkel sem él, ahogyan sokan feltételezik, átélt valóságnak véve egyfajta tipikus, lázálomszerű, szürrealista, abszurd pelevini regényvilágot, amelyben majd minden megtörténhet és meg is történik. Ellenben szeret sportolni, úszni, biciklizni. Előszeretettel utazik Kínába, Japánba, Dél-Koreába, és mélyen foglalkoztatják a keleti filozófiák, vallások, mint a buddhizmus. Volt egy korszak az életében (1989), amikor a Tudomány és vallás nevű folyóiratnak dolgozott és cikkeket írt a keleti miszticizmusról. Később, irodalmi főiskolai évei alatt szerkesztője volt Carlos Castaneda háromkötetes orosz válogatáskötetének. 2009-ben egy internetes oldal által lebonyolított szavazás alapján Oroszország legbefolyásosabb értemiségije.

A S.N.U.F.F. a T után a Pelevinnek a legterjedelmesebb és igen ambiciózus vállalkozása. Megtaláljuk benne az eddig ismert pelevini elemeket, témákat: média-, társadalom-, civilizáció-, személyiségfelfogás-kritika groteszk, abszurd, ironikus, reális és hiperreális, továbbá szürreális kontextusban, pszeudo-buddhista traktátusok, pszeudo-történelmi és science-fiction elemekkel. Ismerős a pelevini nyelvezet, a különböző regiszterek egymásba játszása, metszése és csúcsra járatása, pörgetése: politológiai, ismeretelméleti, buddhista, gazdasági nyelvezet, elemzések ironikus kiforgatása és keveredése pszichológiai, szexuális és vulgáris, köznyelvi elemekkel, mégpedig szétválaszthatatlanul. Újra élvezhetjük azt a fajta puzzle-írásmódot, amely során a valóság, illetve a „valóság” elemeit, személyeit, tárgyait, helyszíneit kiszakítja eredeti kontextusukból, mind térben, mind időben, és valami egészen egyéni módon keveri és illeszti össze, furcsa mixtúrákat, különös és zavarba ejtő mozaikot teremtve.

Arafat és a Facebook

Elég, ha csak a regény szereplőinek sokfelé utaló, sok mindent játékba hozó neveire gondolunk. Gyemjan-Landulf Damilola Karpov a regény egyik főszereplője, narrátora, írója, videóművész és harci pilóta, nevébe belehallatszik a költő Gyemjan Bednij, a Gyűrűk Ura Gandalfja és Anatolij Karpov sakkozó neve. Továbbá, amint a regényből kiderül, a sakkozó neve pontyot is jelent. Nicolas-Olivier Laurence von Trierben Laurence Olivier angol színész, és Lars von Trier rendező. Elizabeth-Nathalie Madonna de Auschwitz-nál talán fölösleges elemezni az összetevőket, Bernard-Henri Montaigne-Montesquieu nevében Montaigne és Montesquieu nevei, Aljona-Libertina Thedolbrigitte Bardot-ban Libertina a francia „liberté” (szabadság) szóból van képezve, illetve a liberalizmusból, benne van a névben Brigitte Bardot és Gina Lollobrigida is. Talán az egyik legviccesebb, nekem legalábbis a kedvencem, Dávid-Góliát Arafat Zuckerberger neve, amiben az ismert elemeken kívül Jasszer Arafat és Mark Zuckerberg nevei vannak összemixelve. Egyébként ez utóbbi névpuzzle-ban igen szépen és gyilkos iróniával van összeragasztva a regény fő motívuma, a média, kommunikáció, információ a harccal, háborúval és politikával. A nevek mixelése ironikus, abszurd és sokjelentésű, de teljesen meg nem fejthető.

A könyv története a regényszövet bonyolultsága, szövevényessége és újszerűsége (egy nemlétező világ felvázolása sok-sok egyéni szóalkotással, neologizmussal) ellenére egyszerűnek mondható: a világ két részre szakadt, fentre és lentre, jóra és rosszra, uralóra és uraltra, emberekre és orkokra, Bizánciumra és az Urkajnai Urkaganátusra. Bizáncium antigravitációs pányván lebeg a kaganátus felett, hasonlóan Swift Gulliver utazásainak Laputájához, a lebegő városhoz. Bizáncium nem élhet Urkajna nélkül és Urkajna sem Bizáncium nélkül. Minden évben háborúznak, ami háborút Bizáncium manipulál, provokál, irányít médiatechnológiai eszközökkel, és amelyben a tervek szerint, veszít. A háború egyik eszköze Damilola Karpov, akinek kamerájában, a Hennelora-25-ben egyesül a filmfelvevő eszköz és a pusztító fegyver. A háború, de nemcsak a háború, szinte minden, az élet is csak eszköz ahhoz, hogy mindez filmre, képernyőre kerülhessen, hogy médiaeseménnyé válhasson. E világ istene Manitu, legfontosabb eszköze a monitor, amit ugyancsak manitunak, és a pénz, amit megintcsak manitunak hívnak.

Az öntudatra ébredt guminő

A regényben leírt aktuális háború eszközei Grim és Hloja, ifjú ork szerelmespár. A háború történései mellett, után két fő szál, motívum van: Grim és Hjola, továbbá Damilola és Kája (mesterséges nő, teremtmény, szúra) története. Grim (utalás a Grimm fivérekre) története, az ork vademberé, aki Bizánciumba kerül, megpróbál ott megmaradni, majd elhagyja azt, több ponton is emlékeztet Huxley antiutópiája, a Szép új világ Vademberének sorsára. A regény különböző szálai igen hasonlóan bonyolódnak és egymás tükörképei: Kája, a mesterséges lény, a rab, ki-bekapcsolható guminő öntudatra ébred és elhagyja gazdáját, urát és megpróbál kiszabadulni az élet rabságából, a folyton ismétlődő szenvedés köréből („Az élet keskeny ösvény a szenvedés tüze és az élvezet káprázata között, azon fut, visítva a rémülettől, az úgynevezett szabad ember. És az egész folyosó csak az ő fejében létezik.”), szerelmével, Grimmel. Az új urkagán Lucas Kontex pedig bombát robbant, ami voltaképp elpusztítja Bizánciumot, tehát a teremtmény, a rab, a megalázott itt is öntudatra ébred, átrendeződnek az erőviszonyok, mintha egy kocka fordulna a másik oldalára.

Természetesen a S.N.U.F.F. nem hagyományos happy enddel ér véget, hiszen a jó végnek is valahol meg kellene történnie, lennie kellene hozzá valóságnak, de itt is, ahogy Pelevin korábbi könyveiből, különösen az igen beszédes című: Csapajev és (a) Puszta (magyar címe: Az agyag géppuska) regényből is megtudtuk, nincs valóság, illetve több van, de inkább semmi, a semmi van, minden a virtuálisban oldódik fel, minden csak káprázat, fikció, végtelen sok alternatív véggel, következménnyel. A világ olyan, mint a regénybeli kreatív körmölő működés közben (ami többek között Pelevin ironikus önreflexiója is). „Az emberiség története nem más – vágott a szavába a diszkurszmonger -, mint a tömeges dezinformációk története.”

A láthatatlan sznaff

És hogy mi a S.N.U.F.F., vagy, ahogy a szövegben szerepel: sznaff? Az, amiért a világ létezik, amiért a háborúkat kirobbantják, film (egyházi celluloidon), igazság és fikció kibogozhatatlan elegye, háború és szex mixtúrája. Buddhista kontextusban: „A sznaffok a világ magvai, melyek kedvesek Manitunak. A magasabb valóságban már léteztek azon események előtt is, amelyek föl vannak véve rajtuk.”

A snuff a valóságban dohány, azaz burnót, más néven tubák, amit az orron keresztül kell felszívni. A snuff emellett olyan (alapvetően pornográf) mozgókép, amelyen egy emberi lény valódi meggyilkolását láthatjuk, tehát nem megrendezett, nem fiktív, és amely filmet profitszerzés céljából állítanak elő. Állítólag legalábbis, mert ironikus módon egyetlen ilyen filmet nem látott még senki. 

Pelevin gyilkos antiutópiája az író életművének mindenképpen jelentős és súlyos darabja. Gazdagsága, utalásai, motívumai szinte kimeríthetetlenek. A könyv már műfajilag is nehezen besorolható, hiszen egyszerre antiutópia, szerelmi történet, ironikus médiatechnológiai, politikai, filozófiai, ismeretelméleti, történelmi, szexuálpszichológiai traktátus, amely folyamatosan reflektál az irodalom természetére, és folyamatosan megkérdőjelezi, mi valóság, mi fikció, mi az én, és mi nem az, van-e szabad akarat vagy nincsen.

Viktor Pelevin: S.N.U.F.F. – Utópia. Fordította: M. Nagy Miklós, Európa, 2013, 652 oldal, 3600 Ft