„Ígérd meg, hogy nem nyúlsz a csiklódhoz, amíg ő hozzá nem nyúl. Ajánld fel, hogy átszúrod a mellbimbódat és az ajkadat, ajánld fel, hogy láncot fűzöl bele, hogy így irányíthasson vele, mint egy marionettbábut. Ajánld fel, hogy ha találkoztok, neki ajándékozod a levágott mellbimbódat. Ajánld fel, hogy kiválaszthatja, melyiket akarja.” Ne vedd meg Kuznyecov Pillangóbőrét, ne lapozz bele, ne olvasd el, vagy maximum egyszer, ha muszáj, és nincs jobb dolgod. De előtte fűzz láncot a szemhéjadba és csíptesd fel a fejed búbjára, hogy ne aludj el. Perverz, sokkoló, orosz? Unalmas, túlírt, lapos.

Arturo Pérez-Reverte, a Spanyol Királyi Akadémia Tagja, a Dán Kriminológiai Akadémia Palle Rosenkratz-díjának nyertese, és a Francia Tengerészakadémia kitüntetettje úgyszólván eltalálja a szarva közt a tőgyét, amikor Szergej Kuznyecov megrázó thrillerének a fülszövegében nemes egyszerűséggel és lefegyverző tömörséggel napjaink legzseniálisabb orosz írójának titulálja a szerzőt. Több eset is lehetséges. Vagy az van, hogy Kuznyecov többi regénye, mint poraiból feltámadt Főnix, valóban a zsenialitás kies csúcsaira hág, és Arturo Pérez-Reverte ezekre értette, amit mondott. Vagy olvasta és erre a regényre értette, amit mondott, de olvasás közben tudatmódosító szerek hatása alatt állt. Vagy sajnos, és ez a legrosszabb megoldás, a Spanyol Királyi Akadémia tévedett. Illetve az is lehet, hogy Arturo Kuznyecovon kívül senkit sem ismer a mai orosz irodalomban.

A szikár életrajzi adatok szerint Szergej Kuznyecov 1966-ban született író, újságíró és kulturológus, bármit is jelentsen ez utóbbi. Elvégezte a moszkvai egyetem kémia szakát, majd megírt egy monográfiát Joszif Brodszkijról, tanulmányozta Thomas Pynchon művészetét, és lefordított jó pár Stephen Kinget, Susan Sontagot és Pynchont is. Állítólag vastag folyóiratokban publikált. Emellett egyik atyja az orosz online újságírásnak. A Pillangóbőr az eddig megjelent nyolc regényéből a hatodik, hozzánk, talán méltán, nyolc éves késéssel érkezett meg.

Kuznyecov Pillangóbőre azért rossz, unalmas könyv, mert egy két oldalas, nem túl izgalmas vagy érdekes novella van benne megírva 463 oldalon. A könyv egy sorozatgyilkos életét, pszichéjét és halálát, mindeközben későbbi gyilkosának (főként nemi)életét, pszichéjét van hivatva feltárni, emellett a szerző szándékai szerint mély betekintést kellene nyernünk az internetes újságírás kegyetlen világába és a moszkvai orosz élet ugyancsak keresetlen és kendőzetlenül brutális mindennapjaiba. Mindeme szép tervekből azonban semmit sem sikerül véghezvinnie az író nemes és némileg grafomán igyekezetének.

A könyvnek ugyanis nincs története, cselekménye, iránya, az egész szövegmennyiség egy időhúzás, halogatás, hogy az utolsó oldalakon végre méltó büntetését nyerje el a rút sorozatgyilkos. A cselekmény és a feszültség hiányát a pszichológia lenne hivatva pótolni. A könyv két ember, a sorozatgyilkos és Xénia, az internetes újságíró pszichéjének, szexuális életének, mindennapjainak a rajza. Lenne. Ha nem lenne az egész puszta közhelyek tákolmánya. Hosszas és bőséges leírásokban kapunk panorámát Xénia szexuális irányultságáról, a szado-mazochizmusról, és olvashatunk ismeretterjesztő stílusban a BDSM kultúráról. Mindennek a pszichológiai gyökeréről azonban csak bulvár ízű közhelyeket kapunk. Mint, ahogy kizárólag a legnagyobb általánosításokat és közhelyeket olvashatjuk az internetes újságírás izgalmakkal teli világáról is, holott a szerzőnek elvben bőséges ismeretekkel kellene rendelkeznie a témáról.

A sorozatgyilkos is egy papírtigris. Vagy fapuma. Egy kicsi A bárányok hallgatnak, kicsi Alien, kicsi Hetedik. A szerző felmondja az összes közhelyet, amit a filmekben és a hasonló mélységű bestsellerekben talált a sorozatgyilkosok pszichológiájáról, és mindezt beletuszkolja egyetlen emberbe, a hősébe. A gyilkos pedig mindezt velünk is megosztja hol prózai, hol versbe szedett mélypszichológiainak szánt ismeretterjesztő, szabadegyetemi előadásaiban. Talán ez a könyv egyetlen erénye amúgy. Sok mindent megtudhatunk a világon élt nagy, főként amerikai, de kevésbé ismert orosz sorozatgyilkosokról, továbbá pedáns részletességgel kapunk leírásokat jelen könyv sorozatgyilkosának tetteiről, módszereiről, kicsit McGyver-stílusban, amitől az embernek rögtön kedve támad elrohanni a Praktikerbe vagy az OBI-ba. Tippeket kapunk, trükköket látunk és módszereket, eszközök hosszú felsorolását, amitől valószínűleg egy hivatásos sorozatgyilkosnak is elmenne a kedve a munkájától, unalmában.

„Itt egy szike, vagdosáshoz, itt van még egy, nézd, milyen éles! Itt egy csipesz a szőrszálak kitépéséhez, tudod, mennyi idő rámegy, hogy kitépkedje az ember a szeméremszőrzetet? Itt egy kézifűrész, elfűrészelni a csontokat, itt egy fogó, letépni a bőrt, itt egy kalapács és szögek, egy bárd és egy laposfogó, egy véső és egy borotva. Itt egy pecekkészlet, mindenféle méretben, belül tüskével, amely belefúródik a nyelvbe, és a legfontosabb, hogy meg ne fulladj a vértől. Itt vannak a kampók, a tűk, a láncok, itt egy ár, itt vannak a kötőtűk, a szorítók.”

Összefoglalva: könyvnek nincs sem története, mert nem történik benne szinte semmi az utolsó oldalakig, sem pszichológiája, pszichológiai mélysége, feszültsége. A történet, cselekmény, fordulatok helyett papírfigurák közhelyekből összetákolt pszichéjének kábító részletességű tablóját kapjuk, mindezt az orosz mindennapok, az internetes újságírás és mellékfigurák ugyancsak minden életszerűség nélküli hátterével, rosszul megírva, de inkább: elnyújtva.

Kuznyecov ugyanis nyúlik, mint a rétestészta, de egyáltalán nem finom. Akkor meg minek?

Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr, Libri Kiadó, 2013, 462 oldal, 3490 Ft