Hallom a boltban, ahogy az anya sziszegi a bömbölő gyereknek. Hallom az utcán, ahogy a gazda üvölti a kutyájának. Hallom az iskolaudvaron, ahogy a tanár csattogja a diákoknak. Nem szégyelled magad? Generációról generációra ég belénk a kérdésnek álcázott felszólítás. Valamennyiünket szégyenkezésre neveltek.

Mi a szégyen? Kirekesztettség, totális izoláció. Szégyen az, mikor mindenki, aki számít, hátat fordít nekünk. Átnéz rajtunk, kivet a létezésből. Megszégyenülni annyi, mint élve eltemetve lenni. Miért kívánja ezt az ember a gyerekének vagy a kutyájának?

Mert vele is megtörtént. Újra és újra megszégyenítették, és közben nem azt mondta magának, hogy ilyesminek soha az életben nem szabad megtörténnie senkivel, hanem azt: megérdemlem, hogy ezt teszik velem, bizonyára szörnyeteg vagyok. Vagy: most elviselem, de legközelebb én szégyenítek meg másokat.

Az igazi krimi a lelkünkben zajlik

Karin Alvtegennek a Szégyen a negyedik regénye, és olyan szerencsések vagyunk, hogy mind a négy könyvét olvashatjuk magyarul. Már az első három is kilóg a skandináv krimi skatulyából, mivel nincs bennük se brutális gyilkosság, se lepukkant, ámde szeretnivaló nyomozó, mégis azzal a borzongató kíváncsisággal faljuk őket, ahogy a legjobb krimiket. Van-e szövevényesebb, rejtélyesebb, kibogozhatatlanabb, ideg- és érdekfeszítőbb történet annál, mint ami egy ember lelkében zajlik?

Mégis csak ez a negyedik regény vedlette le végre a piros-fehér-fekete egyenruhát, és kapott valamelyest egyedi külsőt az Animus kiadótól. Nem szeretem a könyvsorozatokat, mert megfosztják a könyveket az egyéniségüktől. Nagyjából olyan utálatosak, mint gyerekkorunk iskolaköpenyei.

A Szégyen két nő párhuzamos története. Első pillantásra semmi közös nincsen bennük, egyikük 38 éves, csinos, jól szituált orvos, másikuk hatvan felé közeledik, iszonyatos hájtömeget növesztett maga köré, és évek óta nem érintkezik mással, csak a bevásárlásait végző szociális munkásokkal. A két nő valójában mégis nagyon hasonlít egymásra. Mindketten végtelenül magányosak, mert képtelenek a közelségre, az intimitásra. Az őszinteség számukra egyenlő a kiszolgáltatottsággal, megnyílni valaki előtt nem a boldogság forrása, hanem vészhelyzet.

Hogy lehet hat oldalba sűríteni egy egész életet?

Alvtegen karakterábrázolása lenyűgöző. Az első fejezet mindössze hat oldal plusz hat sor, két jelenet, és olyan plasztikus képet kapunk Monikáról, a doktornőről, mintha hetek óta együtt járnánk vele csoportterápiára. A második fejezet halál pontosan ugyanannyi, mint az első, hat oldal és hat sor. Maj-Brittnek levele érkezik, kísértet a múltból, és olyasvalamire emlékezteti, amire egyáltalán nem akar gondolni. Inkább kivesz egy darab vajat a hűtőből, és belemártja a kakaóporba. „Lehunyta a szemét, amikor a vaj elolvadt a szájában, és érezte, hogy megkönnyebbül.”

Így sorjáznak aztán a fejezetek, hol Monika, hol Maj-Britt tűnik fel egy-egy jelenet erejéig, egyre pontosabban rajzolódik ki előttünk a két nő sorsforgatókönyve, amely ellen az egyikük kétségbeesetten lázad, és amelynek a másikuk kétségbeesetten megadta magát. Mi, olvasók lassanként arra is rájövünk, hol fog ez a két párhuzamos egyszer csak összetalálkozni, csak azt nem sejtjük, mire fut majd ki az eseményeknek a két nőt egymás felé sodró láncolata.

A skandináv irodalom felvilágosító munkát is végez

Egy interjúban azt olvastam, hogy Alvtegen mindig komoly kutatómunkát végez egy-egy regénye megírása előtt. Rengeteg szakirodalmat olvas, főként pszichológiai munkákat és biográfiákat. Általában egy évig hordoz magában egy-egy történetet, és amikor már olyan alaposan ismeri a szereplőit, mint a legjobb barátait, akkor áll neki az írásnak. Pszichológiai képzettsége, érzékenysége minden könyvében tetten érhető, figuráinak viselkedésmechanizmusa mindig tökéletesen hiteles.

Karin Alvtegen

Amit Alvtegen csinál, ugyanúgy misszió, ahogy maga a skandináv krimi műfaja is. Azt mondanám, hogy a skandináv irodalomnak ez a része alkalmazott művészet. A társadalom és az egyén legégetőbb problémáiról beszél közérthető módon, mintegy ismeretterjesztő funkciót vállalva magára, hiszen a szociológia, a pszichológia legújabb eredményeit építi be észrevétlenül a hétköznapi gondolkodásba.

Persze a skandinávoknak volt miből építkezniük. A Szégyen olvasása közben Bergman-filmek, Ibsen- és Wedekind-drámák peregnek a szemünk előtt, felvillan egy pillanatra Karen Blixen elbeszélése, a Babette lakomája, amelyből Gabriel Axel csinált fantasztikus filmet, és ott van a nagy gyerekkönyv-forradalmár, Astrid Lindgren, aki a gyerekek emancipációjának egyik úttörője, és aki nem mellesleg Karin Alvtegen nagynénikéje.

Nem a trauma betegít meg, hanem hogy nem beszélünk róla

Úgy látszik, törvényszerű, hogy a legnagyobb sötétségből kell megszületnie a fénynek. A német és a skandináv protestáns etika szörnyszülöttje, az úgynevezett fekete pedagógia hosszú generációkon keresztül mérgezte a lelkeket. A keresztény fanatizmus szerint a gyerek nem volt más, mint a gonoszság melegágya. A cseperedő lelket egyetlen módon lehetett megmenteni attól, hogy az ördög áldozatává váljon: meg kellett törni az akaratát. Pálcával, sötétzárkába zárással, étel- és szeretetmegvonással, a megszégyenítés legváltozatosabb formáival.

Ma úgy tekintünk a skandináv államokra, mint a jólét, a szabadság, az igazságos társadalom fellegváraira, pedig akadnak még állampolgáraik között jó néhányan, akiket az évszázados hagyományok szerint, középkori elvek mentén neveltek. Hogy sikerült mégis megtörniük a rossz varázst? Úgy, hogy elkezdtek beszélni róla. A pszichológia ugyanis rájött arra, hogy nem az átélt trauma betegíti meg az embert, hanem az, hogy nem beszélhet, nem tud beszélni róla. Vagyis végső soron a szégyen bénít meg minket akár egy életen át.

Ebből a bénultságból, hipnózisból, kómából ébrednek fel Alvtegen hősei. A katarzis nem marad el, de jócskán elfáradunk a regény végére. Azzal az érzéssel teszem le a könyvet, hogy talán elég lett volna a két sors helyett csak eggyel szembesülni. Túl sok ennyi szenvedés, ennyi nyomorúság mindössze 280 oldalba sűrítve. A koincidenciák pedig annyira túlburjánzanak a regény végére, hogy kezdem hitetlenül csóválni a fejem. Mindez persze csak akadékoskodás. Aki kinyitja ezt a könyvet, egész biztosan nem fogja félbehagyni.

Scheer Katalin

***

(Karin Alvtegen: Szégyen, Animus Kiadó, Budapest, 2014. 288 old., 2980 Ft.)