A reggeli kávéhoz szokás szerint bekapcsolom a rádiót. Alig élek, hajnali háromig olvastam, nem tudtam letenni a finn szerzőnő, Leena Lehtolainen magyarul nemrégiben megjelent, Egyszer úgyis meg kell halni című könyvét. A rádióban L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány létrehozója és működtetője arról beszél, hogy az évek során rá kellett jönnie, bármilyen jól működik az alapítvány iskolája, a mélyszegénységben élő gyerekeken az iskola intézménye nem tud segíteni. Alig néhányan képesek kitörni abból az életformából, amelybe beleszülettek. Mintha csak Lehtolainen hősét, Säde Vasarát hallanám.

Na tessék, Lehtolainen könyve megbabonázott. Pedig az előző magyarul megjelent regénye alapján (Az első gyilkosságom) az is csoda, hogy egyáltalán a kezembe vettem. A krimifolyam főhőse, Maria Kallio nyomozónő lapos és humortalan Bridget Jones-figurája kifejezetten idegesített, a könyv nyelvi és dramaturgiai slamposságai pedig lehetetlenné tették az olvasást. Az a kategória, amely még punnyadt vasárnap délutánok átvészelésére sem ajánlható jó szívvel, mert a végén még teljesen dugába dőlünk tőle. Könnyen lehet, hogy az Egyszer úgyis meg kell halni a finn sikerkönyvszerző egyetlen olvasható regénye.

Micsoda megkönnyebbülés, hogy Kallio nyomozónő mindössze két-három jelenet erejéig bukkan fel a sorozat kakukktojásának tekinthető antikrimiben. A könyv narrátora – talán nem számít spoilernek, ha elárulom –, maga a gyilkos, aki valójában éppen csak rásegít egy kicsit, hogy védenceinek megnyomorítói, az erőszaktevők kiléphessenek sorskönyvi mátrixukból, jobb híján a másvilágba.

Úgy tűnik, Lehtolainen elhatározta, így vagy úgy, de szinglikrimit ír. A skandináv szociokrimi és a Bridget Jones köpenyéből előbújt szingliirodalom koktélja végül nem a nyomozónő, hanem egy gyilkos figurájában lett igazán ütős. A paraszti családból származó, szociális munkásságig vivő, 36 éves, 42-es méretű vénlánynak, Säde Vasarának is megvan a maga sorskönyve, akár a feleségverő férfiaknak, akiktől az Oltalmaz-lakba menekülő nőket igyekszik megvédeni. Groteszk módon Sädét éppen a gyilkosságok szabadítják meg a mátrixtól.

Säde (beszédes nevének jelentése: sugárzó) volt az egyetlen lány a finn földműves családban, ami nem kiváltságot jelentett, hanem extra felelősséget és terheket. Már gyerekként gondoskodnia kellett a fiútestvéreiről, segíteni a háztartásban, a földeken. Saját igényei nem lehettek, a szülői parancs, amely úgy belevésődött, hogy sokáig eszébe sem jutott megkérdőjelezni, így szólt: törődj másokkal, hiszen te nem vagy érdekes!

A skandináv krimiszerzők jól megtanulták a pszichológiai leckét: az ember élete nem más, mint a gyerekkori szenvedések kényszeres ismétlése. Ha ütöttek, nagy valószínűséggel ütni fogsz vagy mindig is ütni fognak. Ha szexuálisan bántalmaztak, szadista, mazochista vagy pedofil leszel. Ha semmibe vettek, semmibe veszel másokat vagy önmagad.

Säde ugyan lázadásból megy egyetemre, mégis a szülői parancsot követi: segítő szakmát választ, amellyel ugyanazt a szerepet osztja magára, amelyet az anyjától örökölt. Ráadásul olyan munkahelyet talál, amely csak mímeli a segítő szándékot, valójában bagatellizálja a nők ellen elkövetett sorozatos erőszakot. Nem igazi megoldást kínál, csak a problémák elmismásolását, a szembenézés elodázását.

Az Egyszer úgyis meg kell halni fejlődésregény. Csupa jelentéktelen apróság. Säde cidert iszik egy sörözőben, nehéz napja volt. Egy férfi megszólítja. Szimpatikusnak tűnik, de csúnya tetoválás van a karján. Säde a templomi kórusban énekel, ő a kottafelelős. Biciklivel jár a munkahelyére, nincs jogosítványa. Otthon egy félszemű macska várja, akit esténként pórázon sétáltat a háztömb körül. Csokoládéfüggő. Sír a happy endeken. Nem tudja megunni Lucy Maud Montgomery Anne-könyveit.

Egy lány az utcáról, bármelyikünk lehetne. Küzd a kilóival, a jelentéktelenségével, a főnöke arroganciájával, a magányával, az élet értelmetlenségével, a saját hiedelmeivel. Aztán egyszer csak cselekedni kezd. Nem hagyja annyiban a dolgokat. Kiáll a véleménye mellett. Megteszi, amit helyesnek tart. És mellesleg halálba segít néhány kényszeres verekedőt. A huszadik oldalon már szeretjük, a századikon nagyon drukkolunk neki, a könyv végén pedig nem akarjuk elereszteni. Mesélj tovább, Säde, szeretnénk tudni, mi lesz veled!

Mivel kezdettől fogva tudjuk, ki a gyilkos, a klasszikus krimimeglepetés elmarad. Helyette viszont a regény végén olyan fordulat vár ránk, amely még a legagyafúrtabb olvasóban sem merül fel a könyv fogyasztása közben. A fordulat abszolút váratlan (bár nem előzmények nélkül való), talán ezért is érezzük úgy, hogy a kelleténél kicsit gyorsabb a lecsengése.

A nyelv, mint a skandináv krimiké általában, szándékoltan egyszerű. A magyar fordítás viszonylag korrekt (kár, hogy néhány esetlenség, mint pl. a „vajmi sok” kifejezés benne maradhatott), nem olyan vérszegény és fantáziátlan, mint a Nesbø-köteteké, de nem is olyan érzékeny, mint a Scolar által kiadott skandináv regényeké (lásd mondjuk a Karin Fossum-krimiket).

Kelet-Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hiteles irodalom csak nyomorból és szenvedésből születhet. Mintha a fájdalom szükségképpen empátiát szülne, a jólét pedig szükségképpen közönyt. Holott ha máshonnan nem, hát épp a skandináv krimikből tudhatjuk, hogy a kegyetlenség mögött mindig elfojtott kínok rejlenek, az empátia mögött pedig megtapasztalt szeretet. A skandináv krimi a jóléti társadalom műfaja. Legkiemelkedőbb darabjai arról szólnak, ami a legfontosabb az életünkben: hogy miképpen bánunk egymással itt a földön mi, emberek.

Scheer Katalin

Leena Lehtolainen: Egyszer úgyis meg kell halni, 2014, Animus, 272 oldal, 3290 Ft.