Attól fogva, hogy A tulajdonságok nélküli ember első kötete a harmincas évek elején megjelent, Robert Musil főművét egyre-másra Joyce Ulysseséhez és Proust regényfolyamához hasonlítgatták. Húsz évig, éppen a két világháború közé eső két évtizeden át dolgozott Musil e művén. S bár a regény cselekménye 1913–14-ben, a világháború küszöbén álló császári Bécsben játszódik, ennek a mindenestül múlttá váló világnak gyilkos iróniájú leleplezésével fokról fokra eljut Musil a 20. század első felének egész szellemi felülbírálásáig. A regény nem alkalmi kikapcsolódásra szolgáló olvasmány, hanem akár hónapokra, évekre szóló, újra meg újra előkerülő könyv. A tulajdonságok nélküli ember először 1977-ben, majd 1995-ben jelent meg magyarul. Harmadszorra az Európa Könyvkiadó a könyvhétre adja ki, ehhez Györffy Miklós írt útószót. Ezt nálunk olvashatjátok először!

UTÓSZÓ

A tulajdonságok nélküli ember kezdetei Musil irodalmi és gondolkodói pályakezdéséig nyúlnak vissza, és keletkezésének története úgyszólván egybeesik szerzője egész alkotópályája történetével. 1905-ben, tehát még fiatalkori regényének, a Törless iskolaévei-nek megjelenése előtt említ Musil először  egy olyan regénytervet, amely A tulajdonságok nélküli ember csírájának tekinthető. Huszonöt éves ekkor, és csak nemrég fordult a filozófia, a pszichológia és a természettudományok tanulmányozása felé, miután korábban katonatisztnek készült, illetve mérnöki tanulmányokat folytatott. E pályamódosítás indítéka nemcsak az írói ambíciók jelentkezése volt, hanem a rendkívül sokoldalú műveltségű Musilnak az a felismerése is, hogy a 20. század hajnalán az irodalom és a szellemtudományok nem zárkózhatnak el többé a természettudományos kísérletezés eredményeinek befogadása elől, vagyis a racionális és egzakt természettudományos és filozófiai gondolkozás hatályát az érzelmek, a lélek irodalmi ábrázolására is ki kell terjeszteni. Az irodalmi alkotás egyet jelentett Musil számára a gondolati kísérletezéssel, és ennek mindennapi gyakorlóterepe a napló-, kritika- és esszéírás volt. Ez szüntelen reflexivitással, kérdésekkel és feltételezésekkel járt, és ebből szűrődtek le a mindenkori és nem feltétlenül véglegesen lezárt művek, mintegy a gondolatmenet pillanatnyi állását tükrözve. A kísérletezés szinte kizárólagossá váló médiuma Musil életének utolsó két évtizedében A tulajdonságok nélküli ember lett.

Robert Musil

A regényvállalkozás végleges címe csak 1927/1928 körül született meg. Musil előzőleg többek közt A kém (Der Spion) és A megváltó (Der Erlöser) címeket adta neki. 1926-ban egy berlini hetilapban interjú jelent meg vele, és készülő művét Musil itt Az ikertestvér (Die Zwillingsschwester) címen nevezi meg, utalva arra, hogy a harmadik részben színre lépő Agathe, Ulrich húga lélekben bátyja ikertestvérévé válik. Amit magáról a regényről mond el, nagyjából már a hamarosan megjelenő művet előlegezi. A korai vázlatok egy szakaszában a főhőst még nem Ulrichnak, hanem Achillesnek, illetve Andersnek hívták. Ez utóbbi beszélő név, azt jelenti: „más” vagy „másként”, és a főhős majdani „lehetőségérzékére” utal. 1921 és 1926 között folyóiratokban több fejezet meg is jelent a regényből, de ezek később túlhaladottá váltak, és ezért ebben a formájukban kimaradtak a publikált kötetekből. 1928-ban látott először napvilágot egy olyan fejezet a Der Tag című folyóiratban, nevezetesen a Kákánia (Kakanien) című, amely már helyet kapott a végleges változatban: az első könyv 8. fejezete lett.

Ez az első könyv 1930 októberében jelent meg a berlini Rowohlt kiadónál. Két részből áll: a 19 fejezetnyi Bizonyos bevezetés (Eine Art Einleitung) című első részből, valamint a 104 fejezetnyi Az és mégsem az (Seinesgleichen geschieht) című második részből. Az első könyv tehát összesen 123 fejezetnyi terjedelmű, az apró betűs, sűrűn szedett háború utáni német kiadásokban 665 oldalnyi (az 1977-es magyar kiadásban a 931 oldalas első kötet tartalmazza ezt az első könyvet). 1932 decemberében jelent meg a második könyv addig elkészült anyaga: további 38 fejezet, Harmadik rész – Az Ezeréves Birodalom felé (A bűnözők) címen. Ezt a részt, amely nagyjából fele olyan hosszú, mint az első két rész, Musil még deklaráltan befejezetlennek tekintette.

Bár életének hátralévő tíz esztendejében Musil folyamatosan regénye folytatásán és befejezésén dolgozott, 1942 áprilisában bekövetkezett haláláig már csak egyetlen további fejezete jelent meg a Maß und Wert című folyóiratban, mégpedig a Holdsugarak napvilágnál (Mondstrahlen bei Tage) című. Igaz ugyan, hogy 1938-ban újabb húsz fejezetet készült kiadni a harmadik részből, és ezek már ki is voltak szedve, de a korrektúraívek átnézése közben helyenként olyan mélyreható változtatásokat hajtott végre a szövegükben, hogy végül úgy döntött, egyelőre visszavonja őket. Az első két kötet jelentős kritikai sikert aratott, és bár nem volt nagy keletjük, és a mindent egy lapra föltevő író szorult anyagi helyzetén nem könnyítettek, Musil teljes joggal úgy érezte, hogy nagy művet alkotott, ugyanakkor a vállalkozás befejezetlensége hiányérzetet kelt, és mielőbb eleget kell tennie a folytatásra irányuló várakozásnak. Mindamellett regényének kísérletező módszere, a gondolati utópia felé törekvő befejezés szükségszerű nyitottsága, az Ulrichra jellemző lehetőségérzék következetes elbeszélői érvényesítése ellentmondott annak, hogy „egy bizonyos befejezés” végleges valóságával véget vessen a lehetőségek végtelenségének. A zaklatott életkörülmények sem kedveztek a nyugodt alkotómunkának, a gondolati lehetőségek mérlegelésének: miután 1931-ben Musil Bécsből Berlinbe költözött, és itt regényének kedvező visszhangja révén átmenetileg a weimari köztársaság irodalmi életének számottevő alakja lett, olyannyira, hogy barátok és pártfogók összefogása financiális segítséget is nyújtott neki – Hitler hatalomátvétele után, 1933-ban, nem utolsósorban Musil feleségének zsidó származása miatt, a házaspárnak vissza kellett menekülnie Bécsbe. És épp amikor a következő folytatás napvilágot láthatott volna, a szerzői aggályok mellett újabb baljós történelmi fordulat is közbeszólt: Hitler bevonult Bécsbe, és a Musil-házaspárnak most már innen is menekülnie kellett. Svájcban telepedtek le, de itt Musil hamar elszigetelődött, még a német irodalmi emigrációval sem volt érdemleges kapcsolata. A tulajdonságok nélküli ember lassan feledésbe merült, a náci Németországban új kiadásáról szó sem lehetett, az emigráns kiadók túlságosan nagy üzleti kockázatot láttak benne, a folytatást így nem is nagyon várta már senki. Annál is kevésbé, mert időközben kitört a II. világháború, és többek közt a Musil menedékhelyétől, Genftől egy kőhajításnyira lévő Franciaországot is megszállták a németek. Ő azonban magányában továbbra is intenzíven dolgozott művén, és feleségének tanúsága szerint arra számított, hogy még legalább húsz évig fog élni, és így lesz bőven ideje befejezni regényét. Ez a bizakodása nem bizonyult megalapozottnak, mert már volt egy kisebb agyvérzése, ennek ellenére rengeteg kávét ivott, és egyfolytában dohányzott. A következő agyvérzés 1942-ben egy csapásra végzett vele. Halála pillanatában is regénye egy fejezetén, az Egy nyári nap lélegzetei (Atemzüge eines Sommertags) címűn dolgozott.

1943-ban özvegye, Martha Musil Lausanne-ban kis példányszámú magánkiadásban, olyan nagyságok előjegyzésére támaszkodva, mint Thomas Mann vagy Hermann Broch, bő válogatást jelentetett meg a hagyatékból. Egyrészt azokat a fejezeteket vette fel a kötetbe, amelyeket már maga Musil is publikálni akart, de aztán újra meg újra átdolgozta őket, másrészt különféle fejezetváltozatokat és -vázlatokat, végeredményben összesen negyven fejezetet, négyszázhatvan oldalon. Az előbbi csoportba huszonnégy posztumusz darab tartozott, részben késznek tekinthető, részben még további átdolgozásra váró fejezetek, az utóbbiba tizenhat vázlat, töredék, amelyek az özvegy közlése szerint a regény befejezése felé közeledő cselekmény különböző szakaszait képviselik, „rendezetlenül”. Huszonkét további töredéket és vázlatot készült még fölvenni a kötetbe, de ezeket végül visszavonta, abban a reményben, hogy egy majdani összkiadásban az összes hátrahagyott kézirat a helyére kerülhet. Martha Musil meg volt győződve róla, hogy a hagyatékból rekonstruálható az el nem készült befejezés, és már a posztumusz fejezetgyűjteményt is úgy állította össze, hogy abból nagyjából kivehető legyen az általa feltételezett befejezés tendenciája. Ezt azonban úgy érte el, hogy keletkezéstörténeti szempontból egymástól távol eső részleteket összekevert, és önkényesen egymás mellé rendelt.

1949-ben Martha Musil is meghalt, és így a teljes szövegkiadás tervét ő már nem valósíthatta meg. Helyébe az az Adolf Frisé lépett, aki a Musillal való személyes ismeretségére hivatkozva már az özvegy életében aspirált a Rowohlt kiadónál a kézirat gondozására. Frisé 1931-ben 21 évesen olvasta először A tulajdonságok nélküli ember első könyvét, és az olyan mély benyomást tett rá, hogy magasztaló kritikát írt róla, aztán előbb levélben fordult a szerzőhöz, majd személyesen is fölkereste. Mikor az özvegy halála után kitartó fáradozással sikerült elfogadtatnia magát az örökösökkel mint szerkesztőt, 1951 nyarán Rómában egy hatalmas szobában kiterítette maga köré a hagyatékot, és nekilátott a munkának (A hagyatékot Martha Musil első, olasz férjétől való, Rómában élő fia őrizte). „Már az anyag első átnézésekor alig remélt perspektívák bontakoztak ki”, írta Frisé később az általa készített kiadás utószavában. „Tanulmányok, vázlatok csaknem áttekinthetetlen áradata, újra meg újra átjavított kísérletek tömege tanúskodott a több mint két évtizednyi szakadatlan munkáról.” Az elnyert feladat diadalittas érzését mindamellett csakhamar szédülés és csüggedés váltotta fel: Frisé megértette, hogy, mint Heinrich Maria Ledig-Rowohltnak írta, „pokoli munka lesz már az is, hogy ráérezzek, mi a lényeges és mi nem”. 1952/53 fordulóján jelent meg szerkesztésében A tulajdonságok nélküli ember-nek az a teljesnek és véglegesnek szánt szövegváltozata, amely több évtizedre meghatározta a műről alkotott képet, megalapozta a regény világhírét, és ugyanakkor mindjárt éles vitákat provokált.

„Megismervén azt a precizitást és módszerességet, amivel Musil A tulajdonságok nélküli ember-t kezdettől fogva egyetlen egységes koncepcióból felépítette”, írta Frisé az utószóban, „elhatározás született:  kerüljön bele ebbe az új kiadásba minden szöveg, mely a regény tervezett végkifejletét megvilágítja és lekerekíti. A kép vonásról vonásra sűrűsödött. Ulrich utópiáinak kísérlete és a bennük Musil által követett cél csakúgy tisztázódni kezdett, mint a főszereplők, de majdnem minden mellékszereplő sorsa is. Elenyészőnek minősültek az olyan aggályok, hogy a korai, részben ráadásul első vázlatok – a stilisztikai színvonalkülönbségtől eltekintve – esetleg már nem feleltek meg Musil végső elképzeléseinek; sokkal értékesebb szolgálatot tett ennél minden, bármily ideiglenes fejezetfogalmazvány, kötőelemként az össztöredékben, már csupán hiteles utalásként is arra vonatkozóan, hogy milyen irányban fejlődtek volna tovább a regénybeli gondolatok és események.” Míg az 1943-as hagyatékkiadás negyven fejezetre korlátozódott, az 1952-es Frisé-kiadás már összesen kilencven fejezetet tartalmazott a hagyatékból, „fejezeten” itt persze a fent említett vázlatokat, töredékeket is értve. „Az első könyv százhuszonhárom fejezetnyi anyagával így – a regény kétrészes alapszerkezetének megfelelően – a második könyv százhuszonnyolc fejezete áll szemben.” Ebből a százhuszonnyolcból harmincnyolc már megjelent 1932-ben, és ennek megfelelően a Hagyaték-ból közölt fejezetek a harminckilencedikkel kezdődnek. Az összesen kilencven fejezetből negyvenhét tekinthető a szövegezést tekintve (relatíve?) „véglegesnek”, ugyanis ezeknek a címe mellett nem szerepel zárójelben a befejezetlenség valamilyen státusára vonatkozó minősítés. A maradék negyvenhárom közt vegyesen találhatók „töredékek”, „vázlatok”, „korai vázlatok”, „tanulmányok”. Két töredék (50, 55) kivételével az utóbbiak egyike sem szerepelt a ’43-as kiadásban, de az első csoportban is bőven találhatók korábban kiadatlan fejezetek. Ezeket a tartalomjegyzék csillaggal jelöli. A sorrend tekintetében csak az a tendencia figyelhető meg, hogy az első tizenöt fejezetnek még egyike sem vázlat vagy töredék, a későbbieken végig keverednek a minősítés nélküli és a minősített státuszú fejezetek. Nagyjából hasonló a helyzet a korábban már megjelent és az eddig kiadatlan fejezetek sorrendjére nézve is.  A regény anyagához sorolható kész vagy félkész fejezetek mellett a Függelék olyan hátrahagyott töredékeket tartalmaz, amelyekben Musilnak a regényére vonatkozó gondolatai, jegyzetei, előszó- és utószótervezetei olvashatók.

„Ez az eredmény végérvényes”, állapította meg Frisé a fentebb már idézett utószavában. Nos, a kiadást fogadó vehemens kritikák hatására később ő maga is belátta, hogy ez az eredmény nem végérvényes, legfeljebb az egyik lehetséges eredmény – voltaképp összhangban, tehetjük hozzá, A tulajdonságok nélküli ember-nek azzal a gondolati alapvetésével, mely szerint a főhős többre tartja a lehetőségeket, mint a valóságot. Elsőként Musil regényének angol fordítói minősítették tarthatatlannak Frisé szöveggondozói eljárását. Ők Rómában éppúgy betekinthettek a kéziratokba, mint Frisé, és ennek alapján úgy vélték, hogy Frisé meghamisította a hagyatékban található vázlatok és töredékek összefüggéseit. Frisé ugyanis, többé-kevésbé Martha Musil szellemében, mindenesetre nála sokkal igényesebben, jóval nagyobb kritikai érzékkel és filológiai hozzáértéssel igyekezett „megfejteni” a regény lappangó üzenetét, és rekonstruálni a tervezett befejezést. Bár elismerte, „hogy a hagyatéki darabok külső-belső összefüggése gyakran csak latolgatható…”, ezért elkerülhetetlen, „hogy a fejezetek sorrendjének ilyen vagy olyan megoldása – főként a befejezéshez közeledvén – problematikusnak ne lássék”, mégis tudatosan arra törekedett mint szerkesztő, hogy amennyire lehet, láthatatlanná tegye a szerző határozatlanságát, a befejezés eldöntetlenségét. Ennek érdekében a szigorú filológiai alapelvekhez képest viszonylag szabadon értelmezte a fejezetek, illetve töredékek érvényességét, és a javított korrektúraíveken és a többé-kevésbé végleges tisztázatokban fennmaradt fejezetek közé olyan „korai” vázlatokat is beillesztett, amelyek a regényvállalkozás jóval korábbi szakaszából, a húszas évekből származtak.

Kritikusainak legfőbb kifogása az volt, hogy Frisé mindenekelőtt az Utazás a paradicsomba című korai vázlat célzatos beiktatásával azt a benyomást akarta kelteni, hogy Ulrich és Agathe testvérszerelme vérfertőzésbe torkollik. Ezt az eljárást az is indokolhatta, hogy 1936-ban Musil néhány papírlapra leírta elképzelését a regény tervezett, az első rész analógiájára Bizonyos befejezés-nek címzett végéről. Itt ismét felbukkan az incesztus motívuma. Eszerint a regény végén Ulrich és Agathe Olaszországba utaznak, ahol a két testvér testének és vérének egyesülésében metaforikus értelemben beteljesedik Ulrich legfőbb utópiája: én és világ elveszett egysége, ugyanakkor mint „bűnbeesés” fájdalmasan igazolódik ennek az utópiának a lehetetlensége is. Ezután tört volna ki a világháború, és Ulrich eltűnt volna a fronton.

A kritikusok állítása szerint, mint maga Frisé is idézi őket a regény 1960-as, ötödik kiadásához írt utószavában: „A korai kísérleteket, melyekben egykor a testvérszerelem ’bűnébe’ vezető utat Ulrich és Agathe elé vetítette, [Musil] a rákövetkező öt-hat évben elejtette. Legkésőbb 1939-ben, amikor A tulajdonságok nélküli ember második kötete folytatásának korrektúraíveit visszavonta, egyszer s mindenkorra elhatárolta magát a régi tervektől.”

Védekezésül Frisé egyrészt azzal érvelt, hogy aggályait, miszerint Musil valamely vázlatának felvételével esetleg épp Musillal szemben követhet el szentségtörést, kezdettől fogva háttérbe szorította az a meggyőződése, hogy nélkülözhetetlen minden olyan szöveg, amely arról tanúskodik, hogyan kellett volna befejeződnie (vagy: milyen befejezése adódhatott volna) ennek a végül is befejezetlenül maradt műnek. Másrészt Musil leveleire és feljegyzéseire hivatkozva rámutat, hogy A tulajdonságok nélküli ember bizonyos mértékig „work in progress” volt, vagyis olyan mű, amelynek koncepciója, a regény keletkezésének hosszú ideje alatt és Musil gondolkodásának, a regényprojekthez való viszonyának változásával, maga is folyamatosan változott. Felveti, hogy az 1930-ban és 1932-ben megjelent két „végleges” kötet vajon nem verte-e béklyóba az írót. Bizonyos jelek ugyanis arra mutatnak, hogy a folytatás munkálatai közben sok mindent visszamenőleg is módosított volna, de a második könyv megjelent fejezetei ezt már nem tették lehetővé. Míg az angol fordítók azt követelték, hogy „akadályoztassék meg, hogy az utolsó évek kiérlelt művén elburjánozzanak a régi eszmék és cselekményelemek, melyek a fejlődését képét zavarják”, mert élete végén Musil végképp elfordult, sőt menekült a világtól, egyes-egyedül a kontemplációt tartotta lehetségesnek – Frisé azt állítja, hogy ilyen befelé fordulásnak, a korai eszmékkel való leszámolásnak a levelekben és feljegyzésekben nincs nyoma, legfeljebb az szűrhető le belőlük, hogy semmi sem állítható kizárólagos érvénnyel. Végeredményben sem az angol fordító-házaspár, sem a Frisé-kiadás más kritikusai, akik a német lapokban nyilvánosan és élesen támadták a hagyatékot féltékenyen őrző Frisét, nem tudták meggyőzően bizonyítani ellenvéleményüket.

1951 és 1978 között több mint tucatnyi kiadásban, többek közt csaknem százezres példányszámú zsebkönyvként jelent meg A tulajdonságok nélküli ember-nek ez az 1632 oldalas Frisé-féle német kiadása. 1956-ban a Der Spiegel egyik száma abból az alkalommal közölt részletes és történeti könyvismertetést a regényről, hogy már fél éve nem kapható a Rowohlt-kiadás, mert elfogyott, holott keresik az olvasók. Ennek a kiadásnak az alapján készültek az első fordítások is: az angol, az olasz, a francia, a svéd – és Tandori Dezső magyar fordítása is, amely 1977-ben jelent meg.

1978-ban aztán Adolf Frisé új, átdolgozott, javított kiadásban jelentette meg A tulajdonságok nélküli ember-t. Először egy kötetben, 2154 oldalon a teljes szöveget, benne a hagyatékot új elrendezésben és terjedelmét tekintve csaknem a kétszeresére bővítve. Nemsokára kétkötetes változatban is kiadta a Rowohlt ezt a szövegváltozatot, az első kötetben a Musil életében megjelent részeket, a másodikban a hagyatékot. Ez a hagyatékkötet, a függeléket nem számítva, kis híján ezer oldalnyi. Az első kötetből áthúzódó lapszámozás szerint az 1045-től az 1810-ig terjedő oldalakon találhatók, fordított kronológia szerint, a harmincas, illetve a húszas évekből való fejezetváltozatok és -vázlatok: először az ún. „kefelevonat-fejezetek”, vagyis azok, amelyeket Musil 1938-ban meg akart jelentetni, de aztán visszavont, aztán az ezekből kifejlődött vagy ezeket folytató fejezetek, amelyeken Musil halála napjáig dolgozott, majd pedig többé-kevésbé kidolgozott vázlatok és kísérletek előbb a harmincas, aztán a húszas évekből. Ez utóbbiak időbeli szakaszok és egy-egy „fejezetcsoport”, szereplő vagy téma szerint követik egymást (például. „vázlatok a kései húszas évekből A tulajdonságok nélküli ember második könyvének III–VIII. »fejezetcsoportjaihoz«”). Az 1813. oldaltól a 2016. oldalig többnyire töredékes, rövid jegyzetek, „tanulmánylapok”, vázlatok, elmélkedések következnek. Ezek státuszát többek közt azáltal különbözteti meg a kiadás az előző szövegrészekétől, hogy apró betűvel közli őket. A 2017. és a 2130. oldal között találhatók a Musil életében 1921 és 1933 között folyóiratokban publikált korai fejezetváltozatok, valamint a függelék, többek közt a jegyzetekkel.

Míg az előző kiadásban a 39.-től a 128.-ig átfogóan meg voltak számozva a hagyatékból kiadott fejezetek, itt csak a közreadott szövegrészek első felében találhatók számozott fejezetek, ráadásul az utolsó évekből (1939–1941) való vázlatoktól kezdve már nem is mindig előrehaladó sorrendben, és olyan fejezet is akad köztük (a 49.), amelyik ezzel a sorszámmal öt különböző helyen és változatban szerepel. Az utolsó sorszámozott fejezet a 63., de utána még következnek olyan fejezetvázlatok az 1934 körüli időkből, amelyek sorszámozása 48-tól 52-ig terjed.

„Ezúttal eleve ki volt zárva”, írja Frisé az ehhez az új kiadáshoz írott utószavában, „hogy mint 1951/52-ben, a korai és kései változatok és különféle jegyzetlapok alapján újabb kísérletet tegyünk a torzóban maradt regény valamiféle szervesen előrehaladó cselekmény szerint történő folytatására, még kevésbé befejezésére. Ugyanakkor az 1932-től 1942 tavaszáig leírt regényszövegek súlya, akár azoké, amelyeket Musil egyelőre véglegesnek tekintett, akár azoké, amelyeket visszavont, akár azoké, amelyeket már elkezdett átdolgozni, akár azoké, amelyeket még át akart dolgozni, azt követelte, hogy őrizzük meg ennek az utolsó tíz évből való gazdag hagyatéknak a formai és benső (többek közt tematikai) összefüggését a töredékes második könyvvel, ezeket a szövegeket semmiképp se különítsük el attól, ne ragadjuk ki a kései mű szerkezetéből.”

Az új kiadás mindamellett láthatólag előnyben részesíti a keletkezéstörténeti és filológiai szempontot a tartalmi és gondolati összefüggésekhez képest. Frisé ezúttal valóban nem kívánt folytatást és befejezést sugallni, kérdés azonban, hogy ezzel jó szolgálatot tett-e a regénynek és olvasójának. Míg az előző kiadás minden önkényessége és szükségszerű töredékessége ellenére izgalmas olvasmány, ennek a kiadásnak a hagyatékkötetéről, az első húsz „kefelevonat-fejezet” 150 oldalát kivéve, szinte lehetetlen elképzelni, hogy szellemi és esztétikai élvezetet nyújtson a mégoly művelt olvasónak. Ugyanakkor bármilyen nagy és szakszerű szöveggondozói teljesítmény is a több mint kétezer oldalas kiadás, viszonylag csekély jegyzetapparátusával és más kötelező kellékek híján nem tekinthető kritikai kiadásnak.

Az 1977-es kiadás

Adolf Frisé 2003-ban halt meg, kilencvenhárom éves korában, és még megérte, hogy elkészült ez a bizonyos „történeti-kritikai összkiadás”, mégpedig digitalizált formában, előbb 1992-ben CD-ROM-on, majd 2008-ban korszerűsítve és bővítve DVD-n. Ez utóbbi a „Klagenfurti kiadás”, ugyanis a Klagenfurti Alpen-Adria Egyetem Robert Musil-Intézete adta ki, Walter Fanta, Klaus Amman és Carl Corino szerkesztésében. Tartalmazza többek között Musil összes írását húsz, olvasásra szánt, írásmód tekintetében egységesített kötetbe rendezve, egy majdani könyvkiadás tagolását szem előtt tartva, a több mint 10.000 kéziratoldalas irodalmi hagyaték teljes átiratát, valamint az összes kézirat fakszimiléjét. Ily módon Musil összes művét három síkon lehet olvasni, és a digitális feldolgozás révén navigálni lehet a művek és a kommentárok, a nyomtatott szöveg, az átiratok és a fakszimilék, valamint egyazon szövegrész különféle változatai között.

Szigorúan véve az 1952-es, első kiadáshoz képest mind az 1978-as Frisé-féle kiadás, mind a „klagenfurti” DVD-kiadás jobban érvényre juttatja A tulajdonsági nélküli ember-nek azt a lappangó tendenciáját, hogy a regénynek nincs megoldása, és hogy befejezetlensége úgyszólván koncepcionális eredetű: Ulrich utópiája nem teljesül, az önmaga szellemi, érzelmi és erkölcsi tulajdonságainak újrateremtésére irányuló kísérlete nem éri el végcélját. Az olvasó itt kétségkívül szabadon, de feltehetőleg egyre csüggedtebben és végeredményben hiábavalón tallózhat a befejezés közelítésének hol egymást erősítő, hol egymást kioltó töredékes szövegváltozatai között.

Ugyanakkor éppen a DVD-kiadás egyik szerkesztője, Walter Fanta sem állhatja meg, hogy ne bocsátkozzon találgatásokba a lehetséges befejezésre nézve. Azt a felfogást ő is osztja, hogy az incesztust mint megoldást Musil végül elvetette. A hagyatékban maradt utolsó fejezetekből ő arra vonatkozó utalásokat vél kiolvasni, hogy Musil egyre inkább az érzelmek szublimációja felé hajlott. Tehát ahelyett, hogy a testvérek Olaszországba utaztak volna, inkább Ulrich kertjében maradtak, és itt teljesen nyílt, fesztelen, de egyben „mozdulatlan”, körkörös beszélgetéseket folytattak volna. Úgy véli, Musil megpróbálta valahogy „kiírni magát” a két testvér közt létrejött teljes entrópiából, de ez végül is nem sikerült neki. Fontosnak tartja mindenesetre, hogy míg a vérfertőzés a maga radikális következetességével az utópia kudarca lett volna, Musil a kultúra világháborús összeomlása közepette is más, reménytelibb megoldást keresett. Nem sokkal halála előtt azt jegyezte föl, hogy a két testvér „cirkuláris” beszélgetéseinek hirtelen meg kellene szakadnia. És ahelyett, hogy mint eredetileg tervezte, leírná még, hogyan válik el a két testvér, mi történik a többi figurával, hogyan közeledik a háború, inkább egy epilógust függeszt a regény végére, amelyet Ulrich maga fogalmaz. Ebben a főhős visszapillantana az első és a második világháborúra, a húgához és a többi szereplőhöz fűződő élményeire, mindezt olyan filozófiai keretbe ágyazva, amelyben a távol-keleti bölcselet is szerepet kapna. 

Mivel ezek a lehetséges végkifejletek csak feltételezések, az az olvasó, aki A tulajdonságok nélküli ember-ben nem annyira a filológiai búvárkodás alkalmát keresi, hanem inkább egy többé-kevésbé koherens olvasmány részese szeretne lenni, nemigen tehet mást, mint hogy a kétségtelenül joggal vitatott 1952-es Frisé-féle kiadáshoz fordul. Elvben természetesen nincs kizárva, hogy a Musil-kutatás jelenlegi vagy jövőbeni állását figyelembe véve másféle kísérlet is történik a hagyaték fogyaszthatóbb elrendezésére, persze annak határozott deklarálása mellett, hogy az adott változat nem tart igényt a korábbiakénál nagyobb hitelességre. Egyvalami ugyanis biztos: a hiteles és végleges befejezés nem létezik. A német filológia könyörtelen szigorúságát ismerve mindamellett nem valószínű, hogy valaha is merészel valaki, akár csak játékból is, egy újabb lehetséges változatot létrehozni.

Az 1995-ös kiadás

A jelen magyar kiadás, az 1977-es első magyar kiadás nyomán, az 1952-es Frisé-féle kiadást követi. Ennek egyik, a fentiekből következő oka az, hogy minden vitatható eljárásával együtt ez „olvasóbarátabb” változat. Igaz, hogy egy olyan folytatás és befejezés körvonalait vázolja fel, amely filológiailag nem igazolható, de felfogható olyasféle gondolati kísérletként, mint amilyen maga az egész Musil-regény. Olyan töredékes műemlékhez hasonlítható, amelyet helyreállításakor megpróbáltak illúziót keltően kiegészíteni.

A másik, még nyomósabb ok: 1977-ben A tulajdonságok nélküli ember Tandori Dezső fordításában jelent meg magyarul. Ez a fordítás a magyar műfordítás-irodalom egyik csúcsteljesítménye. Tandori nemcsak a regénymonstrum irtózatos terjedelmével birkózott meg derekasan, hanem megteremtette Musil rendkívül összetett stílusának kongeniális magyar megfelelőjét is. Irónia, racionális egzaktság és metaforikus kifejezésmód ötvöződik ebben a stílusban. Csupa olyan összetevő, amely Tandori költészetének is jellemzője. Tandori Musil-fordítása tehát olyan nemzeti irodalmi érték, amely a magyar olvasó szempontjából hozzáadódik az eredeti mű nagyságához. Már most, első kiadása után harminchat évvel olyan klasszikus, amelynek önmagában is kellő súlya van ahhoz, hogy más, filológiailag „pontosabb” és hasonló színvonalú magyar fordítás híján új kiadásban ismét megjelenjen.