Helen Fielding a második kötet megjelenése után 14 évvel úgy döntött, hogy ideje megmutatnia rajongóinak, hogy mi újság mostanában Bridget Jones életében. A harmadik rész megjelenését messze megelőzte a híre, ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy Mark Darcy és Bridget Jones házassága egyáltalán nem tartott örökkön-örökké. Sok-sok rajongó zuhant magába és tett fogadalmat, hogy még csak felé sem néz a Bolondulásignak. Mi azért elolvastuk.

A 90-es évek legszeretettebb szinglije, az abszolút komolytalan, kissé szerencsétlen és totálisan szervezetlen Bridget Jones 51 évesen visszatért, és nem lett se komolyabb, se szerencsésebb, se szervezettebb. Az elmúlt tizenkevés év szinte nyomtalanul repült el a feje fölött, az idő múlására csak Darcy hiánya, két gyereke - az alsó tagozatos Billy és az előkészítős Mabel -, illetve enyhén megereszkedett arcbőre emlékezteti. Bridget legfőbb feladatának a gyerekek nevelését tekinti, de öt évvel a Mark halálát okozó tragikus szudáni baleset után – főként barátai nyomására – visszatér a randizáshoz és megpróbál munkát mímelni.

Az valószínűleg Fielding számára is egyértelmű volt, hogy a napló hitelessége érdekében Bridget Jones személyiségét nem igazán szabad megbolygatni, így a harmadik könyvben mindent megtesz a harmincas, szertelen szingli-lány hű újraalkotásáért. A kötelező Jones-elemek még mindig működnek, ilyen például a bejegyzések elején rendre megjelenő alkoholegység, kalória és email-ellenőrzési statisztika, vagy Bridget és a technika kicsit sem javuló viszonya. Viszont egyes vonások túlhangsúlyozása miatt az összkép inkább erőltetett lesz. Aki a Hedda Gabler modernizálásán dolgozik hónapokat, vajon tényleg elkerülheti, hogy rájöjjön, a szerző nem Csehov, hanem Ibsen, és a Gablert egy b-vel írják? Vagy tényleg fontosabb megesemesezni a szépfiúnknak, hogy mit viselünk életünk egyik legfontosabb megbeszélésén, ahelyett, hogy odafigyelnénk arra, amit a leendő producerünk kérdez tőlünk?

A hosszú évekig tartó boldog szerelem és aztán az 5 éves befelé fordulást követően egyszerre éri rengeteg inger a motivációját és formáját vesztett Bridgetet, aki úgy csodálkozik rá az internetre, a társkereső oldalakra és a távirányítókra, ahogy arra csak ő képes. A humora és öniróniája egy kicsit sem csökkent az évek alatt, a saját anyasága pedig remek alapot nyújt önmaga kinevetéséhez. A tetűfésű használatát, a fán akadt gyerekeket, az iskolába szállítást és az egész éjszaka tartó hányást/hasmenést is igazán bridgetesen sikerül kezelnie – a Billyvel és Mabellel kapcsolatos jelenetek a könyv legjobban narrált részei. Azzal, hogy Bridget egyedül maradt két gyerekkel, azt gondolhatnánk, hogy megoldhatatlan feladatot kapott, azonban a maga sajátos módján szuperül csinálja a dolgait.

Csetléseit-botlásait ahogy eddig, most is nagylétszámú baráti társaság kíséri figyelemmel. Az eddigi részekből ismert Tom, Jude, Talitha, Magda és a többiek mind feltűnnek, azonban az elmúlt 14 év alatt nem igazán történt velük más, minthogy ellaposodtak, egymáshoz teljesen hasonlóvá váltak és már mind tudják, hogy a Nagy Ő csak az interneten jöhet szembe. Életfelfogásuk egyszerűbb, mint valaha: legnagyobb értéknek a fiatal fiúk formás hasizmát és fenekét tartják, kamuprofilokkal csalják csapdába az exeiket, belehabarodnak bárkibe, aztán pár üveg bortól elfelejtenek akárkit. Nem így Bridget fiúi, akik ha lehet, még Mark Darcynál is erőteljesebb idealizáltak. Pontosan olyanok, mintha a naplók alapvetéseihez hasonlóan a férfikarakterek is egy Jane Austen regényből származnának. Csodálatos az arcélük, bámulatosak a gyerekkel, szépek, amikor nevetnek, és elnézően mosolyognak Bridget furcsaságait látva. A recept annyira egyszerű, hogy az olvasó képtelen nem kitalálni a regény végét az Igazi Férfi felbukkanásának pillanatában.

A Bridget Jones-naplók egyik legnagyobb jelentősége az az új nyelvezet volt, amit sokan a szingliség nyelveként könyveltek el. Ezeket a sajátos kifejezéseket és egyáltalán az angol szleng szavait a magyar fordításokban nyilván nehéz visszaadni, de néha felesleges is erőlködni vele. A márkázás (branding), a gyermekpásztor (babysitter) vagy a Britannia tehetséges (Britain’s Got Talent) rögzültek már annyira a mindennapi beszédben, hogy érthetőbbek legyenek eredeti formájukban, mint fordításban. Sok szó pedig – bár valóban megfeleltethető az angol kifejezéseknek – távol áll a szöveg egészétől. Az "idenézz, törökméz" (oh, look at me), a zsákolás (shagging) vagy a döfölés (thrusting) mind furán hangzanak, ráadásul utóbbi ige nem is olyan régen, a Szürke ötven árnyalata-trilógia fordítása kapcsán már megkapta a magáét. A legendás tévéműsor, az előző kötetekben konzekvensen Talpra Angliának nevezett műsor újrafordítása "Felültetjük Britanniát"-ra pedig kifejezetten érthetetlen. Ezeken és az esetenként kifejezetten magyartalan mondatokon a Bridget kiszólásait bevezető „lássák” szó túlzásba vitt használata sem sokat segít. („Lássák, megy ez.”)

Helen Fielding már a folytatás ötletével is megkérdőjelezte annak a műfajnak a kötelező elemeit, melynek Bridget Jones tagadhatatlanul élharcosa. A második kötet tökéletes befejezését megbolygatni merész vállalkozás volt (amit a rajongók reakciója is megerősített), de a harmadik Bridget Jones-napló frissessége ki is merül ebben. Úgy tűnik, hogy Fielding – annak ellenére, hogy Bridget még mindig az egyik legkiforrottabb és -humorosabb szingli karakter – a saját maga által teremtett műfajban kiszámíthatóvá és kissé unalmassá vált, mindaz az újdonság, amit naplóival nyújtott 14 évvel ezelőtt, elillant.

Helen Fielding: Bolondulásig - Bridget Jones naplója 3., 2014, Európa Kiadó, 448 oldal, 4590 Ft.