Szántó T. Gábor könyve valószínűleg a zsidóság tanait próbálta szélesebb kör számára hozzáférhetővé, érthetővé és érdekessé tenni a regényforma lehetőségeivel. Az Édeshármas azonban inkább arra példa, hogy ez a tartalom ezzel a formával igen nehezen illeszthető össze: olvasása nehézkes és nagy türelmet igényel. A legfőbb gond a célközönség teljes hiánya. Az író láthatólag egy élet tudását kívánja átadni az olvasóknak, azonban saját közege számára ezek a történetek ismertek, a kifejezések pedig használatosak, így számukra feleslegessé válik a könyv lexikonszerűsége, hosszas, héber és jiddis szavakkal tűzdelt magyarázatai. Azonban azok, akik a zsidó kultúrában járatlanul vágnak neki az olvasásnak, nem kapnak elegendő információt, hogy minden kis részlet a helyére kerüljön, és a könyv egésszé álljon össze.
A könyv címe (Édeshármas) nem a gondolatainkban elsőként megjelenő szerelmi háromszögre utal, hanem egy furcsa hármas kapcsolódásra egy zsidó reb, a tanítványa és annak barátnője között. Azonban a meglepetések itt véget is érnek, és innentől kezdve minden a kiszámíthatóság medrében folyik tovább. A történet egyszerűen összefoglalható: a két fiatal kapcsolata állandóan válságban van, és ennek oka általában a vallásról alkotott különböző nézetük. A fiú, Miklós, ugyanis nem véletlenül jár évek óta Reb Slojméhoz: ő hithű zsidóként kívánja élni az életét, a lány, Sári azonban fontosabbnak tartja a mindennapok nyüzsgését, mint a micvák, parancsok által szabályozott élet szürkeségét. Reb Slojme pedig igazi mesterként próbálja a fiatalokat színes és érdekes történetekkel, évszázados tanításokkal a helyes irányba terelni. A könyv igazi ereje ennek az öregúrnak a történeteiben és tudásában van. Az ő karaktere adja át mindazt, amit a könyv meg akart jeleníteni. Sajnos azonban a korábban már említett, a regény formájához kapcsolódó probléma is nála jelentkezik a legélesebben. Inkább monológoknak való megnyilatkozásait az író mindenáron párbeszédbe akarja kényszeríteni, a cselekmény részévé tenni, ezért a többi szereplővel indokolatlanul sűrűn és feleslegesen töreti meg Reb Slojme gondolatainak folyamát.
A többi szereplő viszont kidolgozatlan, közhelyes karakter. Még az egyes szám első személyben megszólaló Miklóst sem tudjuk igazán értékelni: állandó írói-férfiúi válságban van, vak ragaszkodása barátnőjéhez és a zsidó valláshoz megfejtetlenül marad, holott elbeszélő volta miatt őt kellene a leginkább értenie az olvasónak. Sablonos szerelmi történetük helyet kaphatna akár egy futószalagon készült romantikus sorozatban is. Az Édeshármas kénytelen minden közlendőjét Miklóson keresztül átadni, ez pedig az életszerűtlen, kényszerű párbeszédek miatt tovább nehezíti a megértést.
A szöveg ráadásul mintha figyelmen kívül hagyná az elmúlt ötven-hatvan év történéseit a regény fő szálához szervesen kapcsolódó holokausztemlékezettel kapcsolatban – traumakezelése közhelyes és régen meghaladott. A Holokauszt sokkal több jelentéssel ruházódott fel, mint pusztán a fájdalom megtestesülése, és feldolgozásához is árnyaltabb módon közelítenek, az Édeshármas viszont előszeretettel nyúl Auschwitzhoz, ha egy történetet rövidre akar zárni („A végén Auschwitz oldotta meg a problémát.”), vagy sajnálatot kíván kicsikarni az olvasóból („Elvittek Auschwitzba. Mengele kísérletezett rajtam.”) A szöveg továbbá alapvetésként kezeli, hogy egy nőnek a szülés a feladata és örök érvényű igazságként fogadja el, hogy „egy nőnek vagy van gyereke, vagy akar”.
Szántó T. Gábor könyve hiába tartalmaz fontos információkat és széleskörű tudást, az ezek köré épülő lapos történet hibái miatt majdhogynem lehetetlen az értékek felfedezése. Sokkal hasznosabb lett volna a szöveg ismeretterjesztő voltát egy megfelelőbb formában kibontani, hiszen szépirodalmi műként esetlen (modoros, a mindennapi életben nem használatos idegen szavakkal tűzdelt) nyelvezete és frusztrálóan kiszámítható cselekménye miatt csak egy sikerületlen regény lett.
Szántó T. Gábor: Édeshármas, L'Harmattan, 2012, 276 oldal, 2700 Ft
