Fotók: Magácsi Márton (Origo)

Már magyarul is olvasható a Sofi Oksanen negyedik regénye, a Mikor eltűntek a galambok, amelyben az észt-finn írónő a propaganda működését igyekszik bemutatni. Mindehhez a KGB iratait kutatta és partizán naplót is olvasott, de folyamatosan szembesülnie kellett a források hitelességének kérdésével. A Galambok egységet alkot korábbi regényeivel, a Tisztogatással és a Sztálin teheneivel. Nemsokára érkezik a negyedik rész, amely már nem a második világháborúval és az azt követő időszakkal, hanem a közelmúlttal foglalkozik majd. Interjú.

Komoly kutatást végzett a könyvéhez, de nem lehetett egyszerű dolga, hiszen például 1991-ben a KGB iratainak nagy része Oroszországba került.

Igen, sokkal több információnk lehetne a korszakról, és sokkal jobban is állhatnánk ezen a téren, de azt kell, hogy mondjam, hogy az észt kutatók nagyon jó munkát végeznek, és fáradhatatlanul dolgoznak. A karakterek megformálásához nagy segítséget nyújtottak azok az információk, amiket ők kibányásztak.

Ha a KGB észt múltjáról nyilvánosságra kerülne minden információ, mit gondolna, hogyan reagálna a társadalom?

Nehéz erre válaszolni, hiszen tényleg nincs a kezünkben az összes információ, de szerintem az emberek örülnének annak, ha minden nyilvános és elérhető lenne. Egy-két politikus biztos nem örülne neki, de nem hiszem, hogy bármilyen kárt okozna egy ilyen esemény. Törekedni kell arra, hogy minél teljesebb képet kapjunk, hiszen csak úgy tudunk egyre jobb, egyre érvényesebb magyarázatokat adni a múltra. És a jövőnek is tartozunk azzal, hogy feltárjuk a múltat, mert nekik is szükségük lesz arra, hogy részletes beszámolót kaphassanak a történelemről.

A német és szovjet források között milyen hasonlóságokat talált, illetve milyen meglepetések érték?

A német és szovjet jelentések nagyon hasonlóak abban, hogy mindkettő ugyanazt a direkt nyelvet használja és mindkettőben gyakori a szenvedő szerkezet, amivel az egyéni felelősség súlyát igyekeztek csökkenteni. A jelentésekből az is kiderül, hogy a diktatúrák mennyire tárgyiasították a lakosságot, amelynek tagjai így nem emberi lények voltak, pusztán adatok. A legérdekesebb iratok, amiket olvastam, azok a német biztonsági jelentések voltak Litvániáról, még a német megszállás előtt. Nagyon érdekelte őket, hogy milyen az emberek hangulata, hogyan reagáltak a szovjet deportálásokra. (1941-ben több ezer lett, észt és litván polgárt vittek szibériai munkatáborokba, köztük nagyon sok zsidót is.)

A különböző jelentések és akták segítségével megtalálta a regényhez szükséges nyelvezetet. De mi a helyzet a párbeszédekkel vagy Roland naplójával?

Szerencsére ilyen téren is megmaradtak a források, például a még a litván erdőkben az ötvenes évek elején is harcoló partizánok egyikének naplója a KGB-hez került, és ebbe végül én is bele tudtam olvasni. Nagyon jól megírt, személyes napló, érezni lehet belőle a magányosságot, és azt, hogy az írója tudja, lehet, senki sem fogja majd olvasni sorait, de mégis egy olyan történetet ír meg, amit mindenkinek el kéne mondani. Litvániában szerencsésebbek voltak, mint az észtek, mert a függetlenség elnyerése után, több egykori KGB-s átfordult, és egy csomó iratot és fényképet adtak a litván kormánynak. Persze a valódi motivációjukat meg lehet kérdőjelezni, de az információ mindenképpen értékes. De Észtországban is volt egy olyan beszervezett, akit az ellenállásból kapott ki a KGB, és arra kényszerítette, hogy írja meg az életét. Persze, itt is lehet kételkedni, hogy mennyire nyomás alatt született a munka, de az ilyen források így is fontosak, és sokat elárulnak a korról, így a kor nyelvezetéről is.

Ahogy a Tisztogatás, úgy a Mikor eltűntek a galambok is létezik színdarab formájában. A Tisztogatás színdarabból lett regény, de most párhuzamosan dolgozott a kettőn, és végül a regény jelent meg előbb.

Ez az egész csak azon múlt, hogy a kiadóm szerkesztője gyorsabban olvasott, mint a Nemzeti Színház munkatársai Helsinkiben, akár fordítva is lehetett volna. Azért akartam két változatot, mert a Galambokban a propaganda működését mutatom be, és az legalább annyira képekben, mint szavakban működött. Képekről pedig nehéz szavakkal beszélni, viszont a színházban könnyen meg lehet mutatni mindent. A színház és a színpadiasság továbbá azért is fontos, mert a hatalom egy látszatvalóságot közvetített minden eszközzel, és ennek a vizuális részét a színpadon tudom jobban megmutatni. A regényben Edgar, miközben a hatalmat szolgálja, voltaképpen egy író figura, a darabban viszont fényképész, a színpadon például elég unalmasan nézne ki, ha csak az asztal fölött görnyedve.

Edgar bár nem klasszikus értelemben vett író, de mégis úgy dolgozik, mintha az lenne. Van bármilyen hasonlóság önök között?

Csupán annyi, hogy mindketten írunk, a valóságban kicsi ódzkodtam attól, hogy az egyik főhősöm író legyen. A finn irodalomban és a világirodalomban ugyanis nagyon sok olyan figura van, akinek köze van az irodalomhoz. Vagy írnak, vagy tanítják, tanulják az irodalmat. Mindig azt gondoltam, hogy az írók számára az egyik legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás, ha a főhős olyan, mint ők maguk, és így vagy úgy, de az írással foglalkoznak. Edgar viszont nem hagyományos író, hiszen jelentéseket ír, nem egy művész szerepét tölti be a társadalomban, és így meggyőztem magam arról, hogy nyugodtan lehet író a főhősöm.

Korábbi interjúnk Sofi Oksanennel erre olvasható.