A címben idézett Rod Stewart dal, a Baby Jane sorával tömören összefoglalható az a hangulat, amely Sofi Oksanen azonos című regényét jellemzi. A könyv egy olyan zárt világot nyit meg az olvasói előtt, melyet a legfelforgatóbb, mégis tehetetlen szenvedés jellemez. Főhősei többszörösen kirekesztett, marginalizált tagjai a társadalomnak: leszbikus szeretők, akiket depresszív hajlamuk, gyógyszerektől függő életük és pszichés betegségük köt össze. Szubkulturális mátrixukról még egymásnak sem árulnak el információkat. Oksanen Baby Jane-jének pánikbeteg, depressziós hősei egy, a másik megértésére képtelen társadalom tüneteinek hordozói, így tán nem is csoda, hogy saját tetteiket sem képesek befolyásolni.

Mi történt Baby Jane-nel? Ez Robert Aldrich 1962-es thrillerklasszikusának címe, a film szubtextusként működik a regény egészében. Az eleinte át nem látott, majd szépen lassan felsejlő mozzanatok és momentumok magyarázatként szolgálnak az elbeszélő és leszbikus szeretője, Kormi tetteire, akik közül – Aldrich filmjéhez hasonlóan – lehetetlen kiválasztani a mű főhősét. A szerelmükben végtelen örömöket lelő pár csak a képzelet segítségével tud kiteljesedni, hiszen Kormi számára a boltba tejért lemenni is akkora erőfeszítés, mint elhordani egy hegyet. A retrospektív módon felidézett alakok – köztük maga az elbeszélői én is – tetteinek valódi okát nem látjuk pontosan, állapotuk átmenetinek tűnik, ám a tünetek rendszeres ismétlődése és fennállása egy idő után gyanús lesz. Az egymásban elmerülő szerelmesek valódi álmodozók, holott Kormi már talán az első pillanatokban tudja, a leghétköznapibb dolog, egy állatkerti séta számára valóban csak vágy marad. A múlt egyes pontjaiban és időpillanataiban ugrálva, a linearitást felrúgva aztán egyre feketébb és komorabb lesz a lehetséges jövő. Kormi és az elbeszélő közös sorsának állomásai már az első két fejezetben kódolva vannak, a miértekre fokozatosan érkeznek az egyre megdöbbentőbb válaszok.

Bette Davis Baby Jane szerepében

A hősök egy duplikált, ám jelentéktelen vagy csak feltételezett szerelmi háromszögbe sodródnak, amely a közös és az egyéni sorsok végét jelöli: miközben Kormi nehezen kimondott pánikbetegsége a kilátástalanságig fokozódik, addig a valamikori szerető, a névtelen elbeszélő egy heteroszexuális kapcsolat – jelen esetben – áldozatává válik, amelyben boldogságot csak a kényszeres cselekvések jelenthetnek.

Az olvasó voyeur ebben a zárt ajtók mögött létező világban ugyanúgy, ahogyan az őrjítő hangú Kormi és a végig névtelen elbeszélő közös teremtménye, Susana kuncsaftjai is. Ők azok, akik csak telefonon beszélhetnek, vagy egy-egy kelléket kaphatnak a vágyott nő(k)től. Az így létrejövő, általuk létrehozott alak már perverz fantáziájuk következménye, akin mindenféle szexuális aberráció kiélhető és a végletekig fetisizálható. Voyeur-pozíciónk hasonlónak tűnik, ám be kell látnunk, korántsem az: Oksanen önmaguk által és látens módon a társadalom által is kitaszított hősei mellett csak állunk, afféle „bystander” módon, mintha semmit sem tehetnénk. A finn-észt írónő szikár nyelvével, tárgyilagos modorával a végletekig feszíti a húrt, lépten-nyomon húsba vág, újra-gondolásra, világunk bizonyos elemeinek újra-definiálására késztet. A két síkon mozgó identitás és annak vetülete a regényben többszörösen is nyelvi tapasztalattá válik: a felidézett dialógok, Kormi állapotának leírásai, apró észrevételek, véletlen összenézések adják a történet vázát, amelyet a narráció csupaszon hagy, önmagáért beszéltet. Ezalatt a regény egésze olyan popkulturális kódokat alkalmaz, melyek lépten-nyomon előrevetítik, összegzik a történéseket. Nemcsak a mondataikkal, hanem előadóik valóságos élettörténetével is. Courtney Love például az egyetlen, akit a Kormival való szakítás után hallgatni lehet, akinek szövegei egyre közelebb és közelebb visznek a tragédiához. Az „I always wanted to die but you kept me alive/ Can you tell me who I am?” Courtney Love (Letter to God) sorokkal is összefoglalható elbeszélői történet terápia, életrajz, önmaga által teremtett arcképmás.

A regénybe Marianne Faithfull balladája szinte kísérteties módon ékelődik be idegen testként (amelyek mindig kurzívval jelöltek a szövegben): Lucy Jordan balladája az észre nem vett, minden erővel a tragédia felé tartó élet dala, így az idegenből végül saját lesz: „Her husband, he’s off to work and the kids are off to school,/ And there are, oh, so many ways for her to spend the day./ She could clean the house for hours or rearrange the flowers/ Or run naked through the shady street screaming all the way.” („A férje elment  dolgozni, a gyerekek az iskolában, / És, ó, ő annyi mindennel eltöltheti a napját. / Takaríthatja órákig a házat, és rendezgetheti a virágokat / Vagy pucéran sikoltozva végigfuthat az árnyas utcán.”) Az elbeszélő saját jelenében még messzebbre sodródik attól, ami a hétköznapokban, a társadalom megszokott rendszerében normának számít. Visszatekintve, a darabokat egységes egészbe rendező elbeszélő számára így az állatkerti séta már örökre csak álom marad: megtört vízréteg a combokon, színes szétpukkanó buborékokkal.

Maximális elismerés illeti a könyvborító tervezőjét és a kötet szerkesztőjét, Illés Andreát, aki zseniális érzékkel választotta ki a fülszöveg idézetét. Az olykor-olykor megfeneklő elbeszélés apró hibáit könnyen magunk mögött hagyjuk, hiszen olyan karcos, minden modorosságtól mentes módon kapunk képet a világról, amelyről mi nem tudunk beszélni, hogy az őszintén felzaklat, dühöt és kétségeket kelt.

Sofi Oksanen, Baby Jane, fordította Bába Laura, Scolar Kiadó, 196 oldal, 3250 Ft