Az utólagosan felidézett, a történelemkönyvekből tanult tragédiák legborzasztóbb vonása az, hogy elszenvedői a folyamat elején nem tudják, mi történik majd velük. Óráról órára, napról napra zajlanak az események, amelyek soha nem egyszerre zúdulnak az emberekre. A reménykedés az, amely nyomorúságos sorsukban összeköti őket: nem lesz olyan szörnyű, a civilizált világában „az” nem történhet meg. És csak lassacskán, napról napra, hétről hétre válik világossá, hogy mégis megtörténhet, de ami ennél is rosszabb, már meg is történt. Ráadásul még mindig élnek, de hogy hogyan, az már a holnap kérdése.
Kováts Judit Megtagadva című regényének főhőse, Somlyói Anna azonban soha nem teszi fel a kérdést, lehet-e, s ha igen, hogyan lehet továbbélni mindazok után, amik vele megtörténtek. 1942-ből indulunk, idilli diákévek bontakoznak ki, amelyekben a legnagyobb fejfájást a latindolgozat és az András iránti szerelem okozza. Ez az idill aztán nagyon hamar véget ér.
Köves Gyurka, Kertész hőse a Sortalanságban azt mondja, az életben maradás egyik legfőbb titka, hogy mindig csak még egy napot akarjunk élni. Heller Ágnes az Auschwitz és Gulágban úgy fogalmaz, hogy a dolgok valahogyan „csak jöttek”. Jött a sárga csillag, jött a gettósítás, jött a koncentrációs tábor, és ők mindig csak egy-egy lépést tettek meg előre, szépen lassan be a borzalmak közepébe. Kevés helyen érezhető ez a felülről (de ki tudja, honnan) irányított lépkedés a tragédiák felé olyan végtelenül elementáris erővel, mint Kováts Judit regényében. Ezek a lépések olyan gyökeresen változtatják meg az életet, hogy visszaút soha, semmilyen körülmények között nem létezik. Így lépkednek a hősök az alföldi kisvárosban is, valahol Nyíregyháza közelében, ahonnan először elhurcolják a zsidókat, majd az orosz front közeledtével a szerző és főhőse arra keresi a szavakat, ami az ottmaradókkal történik.
Kováts regénye arra a tudományos tézisre épít, hogy nincs objektív módon elmesélhető és ezáltal hozzáférhető történelem. Az oral history módszerét alkalmazva – személyes indíttatásból – keres fel túlélőket, és beszélteti őket megtagadott, nyelvi tapasztalatként soha nem realizálódott múltjukról. A regény egészén a traumafelfogások egyik legeklatánsabbja vonul végig, amely szerint a történtek előtti, majd utáni és a történtek alatti személyiség nem lehet egy és ugyanaz. Ezek a túlélők és elszenvedők általában úgy fogalmaznak, ahogyan azt a Megtagadvában Somlyói Anna is teszi: ami megtörtént, nem vele történt, hanem valaki mással. Az egyénnek ez a felfogása és pozíciója uralkodik a regény egészén, hasadás és duplikálódás jellemzi azt a különbséget, ami az elbeszélő én és az elbeszélt én között létrejön. Ehhez illeszkedik nagyon finoman és tökéletesen az a narratív keret, amelyet Kováts létrehoz. Az elszenvedett traumákkal kapcsolatosan gyakori az a felfogás, mely szerint lehetetlen bármilyen történetet létrehozni arról az életről, amelyikben a traumatikus események bekövetkeztek. Ily módon tehát elképzelhetetlen, hogy a trauma elbeszélt tapasztalattá váljon, amelyet az egyén képes beilleszteni a saját életébe. Azt a felfogást próbálja magára erőltetni, amelyet a körülötte lévő társadalom hozott létre: el kell felejtenie a történteket. Kováts regénye finoman és fokozatosan válik annak a bizonyítékává, hogy ez a kollektivizálódott felfogás nemcsak alkalmazhatatlan, hanem további károkat és veszteségeket okoz. A szöveg annak bizonyítékává válik, hogy felejteni a történtek felidézése nélkül lehetetlen. Somlyói Anna mindvégig felejteni próbál, egész életen át tartó tragédiájának az oka ez is. Ezt látja be az elbeszélések végére érve, amikor így fogalmaz: „Az igazságot már csak én tudom, a többiek mind elmentek. Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok.”
A megtagadott múltat az elhallgatások uralják: a borzalmak, amelyek Annával és a falubeliekkel történtek, általános vagy határozatlan névmásokként, szereplői elhallgatásokként, csendként vagy a cselekmény elhallgatott részeiként jelennek meg. Nemcsak az erőszaktevés, amelynek az orosz katonák által Anna lépten-nyomon ki volt téve, kerül a történet középpontjába, hanem más egyéni és személyes tragédiák is. Kétségtelen azonban, hogy a megerőszakolások, a vérzések, a fájdalmak, aztán a meddőség azok, amik Anna sorsát leginkább uralják. A mindezekből fakadó szégyen az, amin nemcsak ő, hanem sorstársai sem tudták túltenni magukat. Szégyennek hiszik, mégpedig a saját szégyenüknek, amiről a falubeliek úgy beszélnek, a tisztességes házassággal lemosható. Annak a falunak a közössége véli ezt így, amelyik sem itt, sem akkor nem tett semmit, amikor a zsidókat deportálták.
Végtelen számú, kusza történetek hálója ez a regény bűnről és bűnösségről, áldozattá tevésről és áldozattá válásról egyszerre. A teljes szöveg legfinomabb része éppen ez: az áldozatok bűnösök is, ám lépten-nyomon fölmerül a kérdés, hogyan ítélhető meg ez a bűnösség. Bűnös-e az apa, aki azért, hogy a fia életét megmentse, feláldozza másik tíz falubeliét? Bűnös-e az anya, aki tétlenül nézi lánya megerőszakolását azért, hogy a többi gyereket és saját magzatát óvja? Bűnös-e az az asszony, aki a „tisztességes” élet reményében szerelem nélkül megy hozzá egy tőle 20 évvel idősebb férfihoz, akinek a halálos ágyán sem gyónja meg, milyen borzalmak következtében, hogyan juthattak idáig? És vajon mit gondolhatnak egykori, tényleges semmit tevésükről azok a falubeliek, akik hiába várták vissza egykori, elhurcolt zsidó szomszédjaikat, barátaikat? Kováts Judit oral historykból, számos személyes történetből és történelemből összeállított regénye megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel, a tétje azonban nem is ez. Egy olyan múlt feltárása a cél, amelyikről nekünk, a második, harmadik generációnak joga van eldönteni, akarja-e, hogy az identitása, a múltja része legyen. Ez a nemzedék már dönthet a saját sorsáról, de ítélkeznie csak szűkös keretek között lehet.
A regény kétségkívül fontos alkotása a kortárs magyar prózának, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg gyengeségeiről sem: leginkább Polcz Alaine szövegeinek méltó átmenekítőjeként érdemes arra figyelnünk, hogy éppen a történetek csúcspontjául szolgáló megerőszakolás-jelenetek nem lépnek túl az elődök nyelvén, nem megformáltságuk miatt hatnak. Sajnálatos továbbá, hogy az anya és az apa közös életéről, kapcsolatuk, egymás iránti szeretetük természetéről vajmi keveset tudunk meg, holott több helyütt is indokolt volna annak felfejtése. Ugyanez igaz Anna és András kapcsolatára, ahogyan az anya terhessége sem kellően kidolgozott szál, holott zseniális eleme a regény egészének.
Mindezek ellenére a Megtagadva nagy valószínűséggel teljes joggal írta be magát egy olyan irodalomba, amelyiknek tétje, hogy választ adjon a kérdésre, kik is vagyunk valójában. Egy olyan irodalomba, amelyik kegyetlen erővel mutatja fel a mi bűnösségünket is akkor, ha megfeledkezünk róla. „… egy csillagba nem hal bele senki, te sem fogsz.” – mondja a zsidótörvények bevezetése alatt Anna barátnőjének, Goldberger Etának, de hamar rájön, így vagy úgy, mindketten belehalnak majd. Ez az, amire az olvasónak is rá kell jönnie, amire neki is emlékeznie kell.
Kováts Judit: Megtagadva, Magvető, 2012, 256 oldal,
