Az elmúlt egy-két évben magyarul is megjelent kortárs nyugati ifjúsági regények egyik központi kérdése, hogy kezelhető-e, kioltható-e az agresszió. Janne Teller Semmi című regényében (itt írtunk róla) az agresszió tünetként jelenik meg: a tanácstalanság, a meg nem értettség hívja elő és mélyíti el. Robert Williamson Luke és Jonjában (itt írtunk róla) az elfojtott érzések robbannak ki. Patrick Ness Chaos Walking trilógiájában a magánélet lehetetlenül el, és a könyvek a kolonizáció összes erőszakos stációját végigjáratják hőseikkel. A nagyon korán, mellrákban elhunyt Siobhan Dowd könyveiben (A londoni óriáskerék rejtélye, Éles és gyors sikoly) tizenéves gyerekek szembesülnek a veszteséggel járó fájdalommal, a közösség, a normák fojtogatásával.

A Vivandra Kiadónál novemberben jelent meg a Szólít a szörny, amelyet Siobhan Dowd cselekményvázlata, elkezdett kézirata alapján fejezetett be Patrick Ness. Conor O’Malley édesanyja rákban szenved, a harc a betegség ellen egyre kilátástalanabb. Conor napról napra közelebb kerül rémálmához, összeszorult gyomorral nézi anyját, akinek „kopasz fejbőre puhának és sebezhetőnek látszott a reggeli fényben, mint egy újszülötté”. A környezete úgy próbálja védeni a fiút, hogy nem vesz róla tudomást: mintha ott sem lenne az iskolában. Conor haragszik, dühös, sértődött, konok és magányos – ki akar törni a burokból, le akarja vezetni a feszültséget, ezért provokál, barátságot, iskolatársakat, nappalikat tör össze.

Ebben a zaklatott időszakban szólítja egy hatalmas, a világgal egyidős szörny, aki történeteket akar mesélni a fiúnak. A mesékről általában azt tartják, a kétpólusú világ küzdelmeiről szólnak, amelyben a jó győzelme garantálva van, az egyértelmű szabályoknak hála pedig a végén nyilvánvaló az épületes tanulság. A szörny meséi azonban nem ilyenek. „A történeteknél nem létezik vadabb dolog, zúgta a szörny. A mesék űznek, megmarnak, vadásznak rád.” A szörny történeteiben semmi nem úgy történik, ahogyan Conor várja: a kis királyfi lehet jó akkor is, ha gyilkol, a gonosz mostoha lehet ideális uralkodó akkor is, ha szívtelen, az önző patikárius lehet igazságos akkor is, ha nem ad életmentő gyógyszert egy gyereknek.  A fiú összezavarodik, próbálja megérteni, miért kell „átverős meséket” hallgatnia. Lassan azonban ráébred, hogyan veri át saját magát, és nem tagadhatja tovább az érzéseit.

A Szólít a szörnyben egy kamasz gyerek önvédelemből megalkotott párhuzamos, nehezen dekódolható metaforikus világa elevenedik meg. A szörny megmutatja, a mesék hogyan hordozzák az igazságot. Conor legnehezebb dolga, hogy képes legyen kimondani, bevallani a saját történetének igazságát. Patrick Ness könyve nem üzen, nem szolgál tanulsággal. Egyetlen állítása van: a fájdalom ugyan szükségessé teszi a hazugságot, de az élethez megkerülhetetlen az igazsággal való szembenézés. Ha ezt valaki nem akarja megtenni, a maga számára kreált mese ereje elszabadul és pusztítást hagy maga után.

Patrick Ness egy interjúban beszélt arról, miért tartja fontosnak, hogy az erőszakos elemek, érzések, a vadállatiasság megjelenjen a kamaszoknak (is) szóló történetekben: „A felnőttek többsége fél tőlük, vagy oda se figyel rájuk, pedig bármilyen nyers és talán ellenséges is ezeknek a félig felnőtt gyerekeknek a stílusa, ez csak a felszín. Én azt látom, hogy nem agresszióra vágynak, hanem megerősítésre és biztatásra, arra, hogy valaki azt mondja nekik: »Oké, tudom, hogy most az élet pocséknak és kilátástalannak tűnik, de hidd el, minden rendben lesz, és jó lesz felnőttnek lenni.« Ám ehhez kell az is, hogy először elismerjék a szenvedéseik és a problémáik valódiságát, hogy mások is belássák: szörnyekkel kénytelenek együtt élni.”

Fájdalmas, megindító Conor O’Malley története. Patrick Ness hihetetlen erővel képes ábrázolni azt a félelmet, zaklatottságot, amit a szerető szülő elvesztése válthat ki egy kamaszból, és amit valójában kortól függetlenül bárki hasonlóan élhet meg. Amikor a fiatalabb generáció nem él már együtt a déd- és nagyszülőkkel, nehezen tanulható meg a gyász. A halált tizenévesen mindig is valami távoli, fenyegető árnyként képzeltem, az általa kiváltott érzéseket sokáig megfogalmazni sem tudtam, azt gondoltam, az egyetlen helyén való érzés a szomorúság és az üresség lehet – és ami nem ilyen volt, azt szégyelltem. „Te csak azt akartad, hogy véget érjen a fájdalom. A saját fájdalmad. Hogy véget érjen a magányod. Ez a legemberibb, legtermészetesebb érzés” – vigasztalja az összezavarodott Conort a szörny.

A Szólít a szörny nem próbálja utánozni Siobhan Dowd stílusát. Ness felhasználta az eredeti terveket, de a saját módszere, ízlése szerint. A lendületes, minimalizmusra törő, az intenzív érzések visszaadására koncentráló szöveget Jim Kay illusztrálta, akit a fekete-fehér filmek, különösen az 1922-es Nosferatu ihletett meg. A képeken csak a szörny és Conor alakja tűnik fel, ezek is pusztán jelzésszerűen, arcok, meghatározó részletek nélkül. Az érzéseket, hangulatokat a mozdulatok fejezik ki. Kay illusztráción a sötétség többértelmű, így könnyen alkalmazkodnak az olvasó belső jeleneteihez.

A 2011-ben megjelent könyv számos díjat hozott már el, köztük a brit Carnegie- (a szövegért) és Greenaway-érmet (az illusztrációért), amelyek győzteseit egyszerre hirdetik ki, és a díjak közel ötvenéves történetében nem volt még példa arra, hogy mindkettőt ugyanannak a könyvnek ítéljék.

Patrick Ness–Siobhan Dowd: Szólít a szörny, fordította Szabó T. Anna, Vivandra Kiadó, 2012, 215 oldal, 2950 Ft. 12 éves kortól.