Édesanyja a budapesti ostromban született, Julie Orringer már angolul írt sikerregényt a magyar holokausztról. A Láthatatlan híd egy romantikus szerelmes regény köntösébe bújtatva ábrázolja a magyarországi zsidók sorsát. A majdnem 700 oldalas könyv szerzője egy Amerikába kivándorolt magyar túlélő unokája, aki művében nagyszülei történetét akarta papírra vetni. A regényt a Kertész Imre Sorstalanságát is megfilmesítő Koltai Lajos vászonra vinné.

Olvastam, hogy sokat kutatott a regényhez, mégis úgy tűnik, mintha a történetet nem ön találta volna ki, hanem a nagyapja diktálta volna le az életét szóról-szóra. Mennyire alapul a könyve a nagyszülei történetén?

- A regény megírását nagyapám valódi élményei inspirálták, ő tényleg megtapasztalta, milyen volt az élet a háború időszakában Párizsban és Budapesten is. Nagyapám építészhallgató volt az École Spéciale-on, amíg el nem vesztette ösztöndíját a korlátozások miatt, amit a magyar kormány hozott a külföldön tanuló zsidó diákok támogatására vonatkozóan.  Ezután a Sarah Bernhardt színházban kapott munkát, barátokat szerzett és tanult, de mikor a háború elkezdődött, behívták munkaszolgálatra. Az ott szerzett élményei közül sok szintén bekerült a regénybe, a könyv nagyobb része mégis fikció. A nagymamám nem volt balerina, nem volt időseb nagyapámnál, nem Párizsban ismerték meg egymást, s a regényben szereplő Klára egy az egyben kitalált figura, ahogy családjának története is.  

A nagyanyja az ostrom alatt született, ahogy a regényben írja?

- Három hónapos kislányával egy óvóhelyen élte túl az ostromot, a kisbaba tehát édesanyám volt. Érdekes a regény megírásának időzítése, ugyanis éppen az első gyerekemet vártam a könyv munkálatainak utolsó évében. Nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy a nagyanyám olyan körülmények között volt egy kisbabával, Mivel magam is terhes voltam, és azon gondolkoztam, milyen lesz az anyaság, még nehezebb volt elképzelni, hogy bírták ki ezt, és hogy folytatódhatott az élet abban a helyzetben.

Amikor a nagyapjától történeteket hallott a munkaszolgálatról, és jobban megismerte a családja múltját, megutálta Magyarországot, amiért az ilyen kegyetlenül bánt a rokonaival?

- Azelőtt is tudtam már egy keveset a munkaszolgálatokról, mielőtt nagyapámmal részletesen beszélgetni kezdtünk volna az életéről, mert ezek a történetek azóta keringtek a családunkban, mióta az eszemet tudom. Ezért is voltak meglehetősen bonyolultak az érzéseim a magyar történelemnek ezzel az időszakával kapcsolatban.  Néhány dolog, amit megtudtam beszélgetéseink során, egyszerre rosszabb és jobb is volt, mint amit valaha a munkaszolgálatokról képzeltem.  Nagyapám elmesélte, hogy a parancsnokai közül néhányan valóban együttérzéssel bántak vele, ez meglepő volt. De közben a szörnyűségekről is mesélt, amelyek a munkatáborban folytak.  Ezek valóban nagyon elszomorítottak és feldühítettek. Szerintem a nagyapám érzései is hasonlóan összetettek voltak. Magyarország volt a szülőhazája, ahol kisfiú volt, ahol felnőtt, ahol tanult – harmincöt év az életéből. De sok családtagját ölték meg a magyarok a háború alatt, tehát biztos vagyok benne, hogy dühös volt. Ennek ellenére a nagyszüleim a disszidálásuk után is jártak kétszer-háromszor Magyarországon, volt kapcsolatuk az országgal.

Nagyszülei csak 1956-ban hagyták el Magyarországot. Mit gondol, miért olyan későn?

- A háború után a nagyapámnak nagyon gyorsan sikerült munkát találnia. Kirakatrendezőként helyezkedett el, az Állami áruháznak dolgozott. Tisztességes fizetést kapott, a testvérével együtt kis nyaralót épített a Duna mellett, tehát kényelmes életet sikerült kialakítania. Szerintem egy ideig teljesen stabil volt számukra a megélhetés, nem volt égető szükségük arra, hogy elmenjenek. Aztán 1956-ban, nem sokkal a forradalom után egy szomszédjuk kicsinyes okokból feljelentette a nagyapámat a rendőrségnél, és ezután nem érezték magukat biztonságban többé. Akkor döntöttek úgy, hogy elmenekülnek az országból.

Mit gondol, miért tudott olyan sikeres lenni a regénye az Egyesült Államokban? A második világháború témája olyan népszerű ott?

- Az amerikai olvasók szeretnek új dolgokat megtudni a háborúról és a holokausztról. Annak ellenére, hogy már nagyon sokat írtak erről az időszakról, minden történet egy ember egyedi tapasztalatát meséli el. Ami a Láthatatlan hidat illeti, az olvasókat szerintem lekötötte a három testvér története, és tudni akarták, mi fog történni velük: beteljesítik-e akadémiai álmaikat, mi történik szerelmeikkel. Az is megragadhatja az olvasót, hogy amikor a regény kezdődik, 1937-ben, a szereplők nem tudják, hogy nemsokára egy újabb háború kezdődik, és azt sem, meddig fognak tartani a szörnyűségek.  Mi, 21. századi olvasók természetesen már tudjuk, ezért szerintem számunkra érdekes, hogy hogyan fogja befolyásolni a hősök életét, amit ők még nem látnak előre. Ennek ellenére én is meglepődtem, hogy milyen sokan kíváncsiak voltak rá, hogy mi történt akkoriban Magyarországon. Egyébként sok kint élő magyar jött el a felolvasásaimra itt Amerikában, és mesélték hasonló történeteiket, amelyeket ők vagy szüleik éltek át.

Egy interjúban mondta, hogy szándékosan 19. századi stílusú történelmi regényt akart írni, de közben arra is törekedett, hogy a könyve kortárs és modern legyen. Mennyire lett modern a Láthatatlan híd?

- Ez a sajátos kettősség gyakorlatilag megoldotta magát. Teljesen 19. századi struktúrában kezdtem el írni a regényt, történelmi nézetekből próbáltam a szereplők személyes történeteire fókuszálni. Az események a 19. századi regényekhez hasonlóan úgy haladnak előre, mintha értelmes rendben követnék egymást, de ez a struktúra a regény második felében szükségszerűen összeomlik, hiszen az események elvesztik az értelmüket. Teljesen hiteltelen lenne olyan rendezetten megjeleníteni a második világháború alatt Európában történt eseményeket, ahogy egy 19. századi regényben elképzelhető lenne. A regény második fele a jövő bizonytalanságát és a háború eseményeinek megjósolhatatlanságát fejezi ki. Szerintem ez teszi modernné a könyvemet, emellett a nyelvhasználat és a párkapcsolatokra való fókuszálás is a mai regényekre jellemző. Egy másik fontos elem, hogy a főszereplő legjobb barátja meleg, és ő a regényben végig fontos szereplő marad, ez egy 19. századi regénybe nem kerülhetett volna bele.

Ahogy ön is mondta, rengetegen írtak már a holokausztról. Az ön regénye tud valami újat hozzáadni ezekhez? Mi különbözteti meg a többi holokauszt témájú regénytől?

- Kevés amerikai olvasó tudja, mi történt Magyarországon abban az időben, vagy hogy milyen különös viszonyban állt Magyarország a németekkel, és miért nem foglalták el 1944 márciusáig. Azt gondolom, Magyarország viszonya a zsidó lakossághoz szintén szokatlan. Az széles körben ismert, hogy magyar hadsereg munkaszolgálatra hívta be a zsidókat, de azt nem sokan tudják, hogy a munkaszolgálat sok ember életét megmentette, megakadályozva, hogy deportálják őket.  Engem nagyon meglepett, hogy mi történt pontosan a zsidó emberekkel a munkaszolgálatban, hogy csinálták ezeket a gyönyörű kézzel készített magazinokat, amelyek közül sok nagyon vicces volt. Nem gondoltam volna, hogy olyan embertelen körülmények között képesek ilyen dacos, de vidám dolgot csinálni. Azt hiszem, ez tette őket képessé arra, hogy megőrizzék emberi méltóságukat.

Több interjúban is beszél arról, hogy a magyar állam a munkaszolgálat intézményével megbecsülte a zsidókat. Nálunk nem igazán tartják korrektnek, ha valaki kisebbíteni próbálja a bűnöket, amiket a magyarok elkövettek a zsidók ellen. Lehet, hogy külső szemmel másmilyennek tűnik Magyarország második világháborús szerepe?

- Azt mondtam, hogy Magyarország viszonylagos emberséggel bánt a zsidóival. Az a szó, hogy „viszonylagos” nagyon fontos ebben a mondatban.  Ha azt nézed, ahogy a zsidókkal Lengyelországban, Németországban, Ausztriában vagy Ukrajnában bántak, az már sokkal korábban is katasztrofális volt. Magyarországnak voltak a legkíméletlenebb zsidóellenes törvényei Európában, ezt kár tagadni, ez tény. De amikor az embereket behívták munkaszolgálatra, kaptak egyenruhát, ételt, ágyat, sőt még fizetést is. Annak ellenére, hogy a munkaszolgálatra behívott férfiak fele – némely esetben 95 százaléka, attól függően hova vezényelték őket – halálát lelte a táborokban, a munkaszolgálat sokuk életét megmentette. A visszaemlékezések mindegyike, amit olvastam arról, hogy mi történt a munkaszolgálatban, nyíltan leírta, hogy milyen szörnyű volt ez, de azt is, hogy bizonyos esetekben életet mentett. Tehát amit mondok, azzal természetes nem kisebbíteni próbálom a magyarországi terrort  és azt az igazán szörnyű módot ahogy Magyarország bánt a zsidókkal.

Amikor írta a regényt, gondolt arra, hogy fogadhatják a magyar olvasók?

- Igen, kíváncsi is voltam rá. Természetesen egy írónak mindig kockázatos egy olyan országról írni, ami idegen számára. A családi kapcsolataim ellenére tudtam, hogy bizonyos távolságot tartva kell írnom, de a másik opció az volt, hogy egyáltalán nem írok erről a témáról, ez pedig teljesen elfogadhatatlan volt számomra. Mikor elkezdtem ezt a könyvet írni, rájöttem, hogy az a rengeteg férfi és nő, aki még vissza tud emlékezni és elmondani, mi történt velünk abban az időszakban, már nem sokáig fog élni. Attól féltem, hogy ha nem mondom el most, később már nem lesz leírva.

A munkaszolgálat szót magyarul mondja. Csak ilyen rosszemlékű magyar szavakat jegyzett meg vagy tud más szavakat is magyarul? A nagyszülei magyarul beszéltek önhöz?

- Annyira tudok magyarul, hogy ne vesszek el az országban. Be tudok vásárolni a boltban, tudok rendelni az étteremben, és egészen egyszerű beszélgetéseket is tudok folytatni. Sok magyar kifejezést éppen a könyv írása közben tanultam meg. Mivel úgy nőttem fel, hogy magyarul beszéltek a körülöttem, ha elkezdenék tanulni, valószínűleg könnyen megtanulnám a nyelvet.  Ahogy a nagyszüleim beszéltek hozzám magyarul, az nagyon szeretetteli volt. „Jaj de gyönyörű édes kislány” ilyesmit hallottam sokat. De nem sokat beszéltünk magyarul otthon, mivel a nagyszüleim úgy érezték, az a nyelv egy korábbi életükhöz tartozik, és mert nagyon bonyolultak voltak az érzéseik Magyarország iránt. Magyarul beszéltek maguk között, az anyukámhoz is, de hozzám általában nem, és ezzel szerintem sok olyan család hasonlóan van, amelynek sok tagja odaveszett a háborúban, és akik túlélték, az Államokba emigráltak. A nagyszüleim és az édesanyám generációjából sokan nem akartak egyik nyelvről a másikra ugrálni, mert a magyart ahhoz az országhoz társították, amelyik olyan kíméletlenül bánt velük és amire fájdalmas visszaemlékezniük.

Azt tudom, hogy olvasta Kertész Imre Sorstalanságát. Más magyar könyveket is olvasott?

- Igen.  Nem  olyan sokat, mint szerettem volna, de olvastam műveket  Márai Sándortól, Petőfitől, de Nádas Pétertől, és néhány más kortárs szerzőtől is. Nagyon szeretek magyar irodalmat olvasni, sok szempontból egészen más , mint  Európa többi országának irodalma. Főleg a kortárs magyar szerzőkre jellemző egy sajátos kísérletező írásmód, amit nagyon értékelek. Ez nagyban különbözik attól, amit én képviselek.

Tudta, hogy Koltai Lajos filmrendező meg akarja filmesíteni a regényét?

- Hallottam róla, ő az a rendező, aki a Sorstalanságot is megfilmesítette. Láttam magyarul azt a filmet, mikor Budapesten kutattam és nagyon tetszett, úgyhogy nagyon örülnék, ha végül tényleg megfilmesítené a könyvemet.

A következő regénye szintén a második világháborúról szól. Miért maradt ennél a témánál és a huszadik századnak ennél a szakaszánál?

- Az ok, amiért a következő regényem is ebben az időszakban játszódik, igazából az, hogy mikor kutattam a Láthatatlan híd megírásához, véletlenül rátaláltam erre a témára. Olvastam egy cikkelyről, ami a francia-német fegyverszünet része volt, miszerint a Gestapo letartóztathatott bárkit, aki szerintük gyanú alá esett. Mikor rákerestem Google-ben a kifejezése, egy memoire-t találtam ezzel a címmel egy new yorki újságírótól, Varian Frytól, aki 1950-ben megpróbált megmenteni olyan  írókat és művészeket akik a Gestapo feketelistájára kerültek és  akiket a deportálás veszélye fenyegetett a fegyverszünet ezen cikkelye miatt. Olvasni kezdtem erről a műről és kiderítettem, hogy Fry körülbelül 2000 embert mentett meg, köztük néhány ismert írót és művészt, köztük volt például Hannah Arendt, Marc Chagall és Max Earnst. Ez volt az első, amit hallottam a tevékenységéről, és magával ragadónak találtam a történetét. Annak ellenére, hogy éppen egy másik regényt írtam a második világháborúról, úgy gondoltam, hogy ez egy olyan történet, amit feltétlenül meg kell írni. Tovább kutattam Fry tevékenységei után, és úgy éreztem, elég információt szedtem össze egy regény megírásához.

Mikor látogatott először Budapestre?

- 2002-ben, körülbelül hat hónappal az után, hogy eldöntöttem, hogy megírom ezt a regényt. Kicsit tovább maradtam, mint egy hét, majd Debrecenben is eltöltöttem egy kis időt, meg akartam ismerni az országot és többet megtudni a környékről, ahol a nagyapám élt. Azt hiszem azt gondoltam, hogy viszonylag sokat tudok majd kutatni, és talán csak egyszer kell Magyarországra utaznom, de ez persze nevetséges elképzelés volt. Akkor kezdtem csak megírni a regényt, még nem is tudtam, milyen kérdéseket kell feltennem. A magyar zsidók archívumát csak pár nappal azelőtt találtam meg, hogy hazautaztam, és még rengeteg dolgom volt, amit el kellett végeznem. A nyelv is problémát okozott, eldöntöttem, hogy ha visszajövök, egy fordítóval szeretnék együtt dolgozni, így egy kicsit gyorsabban tudok haladni. Amikor Magyarországra látogattam, sok dolgot megértettem a családommal kapcsolatban. Azt hiszem kezdtem megérteni, honnan jöttek a családom egyes sajátosságai és preferenciái. 

Mit gondol, mi a legnagyobb különbség a magyarok és az amerikaiak közt?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés.  Úgy gondolom az amerikaiak egy kicsit optimistábbak az életük nehézségeit illetően. A magyarok, akikkel találkoztam, őszintébbnek tűntek a negatív élményeikkel kapcsolatban. És annak ellenére, hogy sokan közülük reményeket tápláltak az ország jövője iránt, azt gondolom, hogy az a remény, amit ők éreznek, nem olyan vak, mint amit az amerikaiak reményei. Néhány esetben elkeseredettnek láttam a magyarokat, de azt nem mondanám, hogy ez egy általános szabály. De beszéltem olyan emberekkel, akik csalódottak voltak az ország gazdasági helyzete vagy a saját szakmai helyzetük miatt és erről nagyon nyíltan beszéltek.

Hogy derítette ki, mi történt a táborokban,  a munkaszolgálatban, vagy hogy nézett ki a budapesti ostrom?

- A kutatás egyik legnehezebb része volt kideríteni, mi történt a munkaszolgálatban. Először csak a családommal és barátaimmal készített interjúim voltak, de sokan közülük már a nyolcvanas-kilencvenes éveikben jártak, így nem mindig volt egyszerű összerakni az emlékeket.  Az egyik dolog, amit kiderítettem a budapesti kutatásaim során, hogy egy magyar emigráns amerikai professzor több ezer oldalt írt a munkaszolgálatról és hogy mi történt Magyarországon a Holokauszt idején. Amikor visszamentem az Egyesült Államokba azonnal elmentem a könyvtárba, hogy elolvassam mit írt, és angol nyelven még több beszámolót  olvashattam a munkaszolgálati tapasztalatokról. Találkoztam is vele, hogy részletesebben beszéljek vele a táborokban zajló élet egyes elemeiről, amikről nem találtam semmit a könyveiben. Ez nagyon sokat segített.
Budapest ostromáról több könyvben is olvastam, amelyek nagyon pontosan leírták az eseményeket. Ungvári Krisztián Budapest ostroma – 100 nap a második világháborúban című könyve kiemelkedően hasznos volt.

Volt egy helye, ahol dolgozott minden nap, mialatt ezt a hatalmas kutatást végezte?

- Igen, de ez időnként változott, hiszen körülbelül hét évig tartott megírni a könyvet. Itt Brooklynban volt egy kis íróstúdióm a házam melletti épületben, egy kis szoba, egy mosdó és egy fürdőszoba, ide tudtam jönni, hogy dolgozzak a kutatásaim anyagán. Egy másik dolog, ami nagyon sokat segített a New York Public Library volt. Ez egy szép, nagy kutatási könyvtár Manhattan közepén, hihetetlenül nagy készletük van könyvekből, folyóiratokból, fotókból. Adtak egy irodát a könyvtárban, kilenc hónapig naponta a könyvtárban voltam, kutattam és írtam a könyvet. Itt végeztem el a kutatás utolsó szakaszát.