Forgách András 12 nő voltam című novelláskötetében meglehetősen sok a játék, az azonban nem mondható, hogy ezek a trükkök sokak számára fel is tűnhetnek. Egyrészt azért, mert egyáltalán nem biztos bennük a tudatosság, másrészt pedig több esetben is fölróható a kötetnek némi felszínesség. Félreértés azonban ne essék: néhol kifejezetten ügyes, szórakoztató olvasmányról van szó.

Ami a játékot illeti: a kötet novelláinak egy jelentős része megjelent már korábban, ezek közül több is valamilyen női álnév alatt. Az is előfordult, hogy aztán ezek Forgách saját neve alatt láttak napvilágot, ám a fátyol fellebbentésére nem sok reakció érkezett, hacsak nem annak tekintjük ennek a kötet címét. Itt ugyanis akár maga a szerző is deklarálhatja női álnevek alatt írott novelláinak körülményeit, a nőiség egyfajta, ugyan erősen megkérdőjelezhető, de valamiféle megtapasztalását. A tizenkét novellából álló kötet mindegyikének főhőse ugyanis nő, s bár tekinthetnénk rájuk úgy is, mintha a férfi szerző a nőkről való tudását akarná bizonyítani, de mégsem ez történik. Forgách olykor meglehetősen közhelyesen, a közhelyekkel szemben azonban ironikus viseltetve halad előre a hősnők életében. Így a novellákból azonnal kitűnő „nagy bölcsességekről” lehull a lepel, és hál’ Istennek egy pillanatig sem akarjuk őket komolyan venni.

A hősnők ebben a kötetben az ismerős idegenségre vágynak: miközben autonómokká, függetlenekké akarnak válni, mégis a másik függésében élnek, akkor is, ha az erőszakos és durva, ha halszagú és büdös, ha elvárásokat és ultimátumokat támaszt. Freud szerint – erről ír A kísérteties című munkájában – van egy olyan kategória, melyben a heimlich és az unheimlich, tehát az, ami ismerős és otthonos egyben önmaga ellentétét is jelenti, így idegen és ismeretlen is lehet. Forgách hősnői lépten-nyomon ilyen alakokba és élethelyzetekbe szeretnek bele, és történetük is ott ér véget, ahol a másik fél kilép az életükből. Ez az ismerős idegenség szépen jelenik meg azokban a szavakban, melyek egy másik nyelv írásmódja szerint, mégis magyarosan hangzanak és jelentésük is csak ezen a nyelven érthető. Idegenül hat a szerzői szempont is, de ami ebben igazán fontos: a közvetítés jelentősége. Az egyik novella ugyanis így fogalmaz: „…Hát minden közvetítés, minden, de minden ’csak’ közvetítés…”

Forgách figurái első látásra olyanok, mintha az identitáskeresés rögös útjait járnák, ugyanakkor a megírt és elbeszélt nők nem valódi és hús-vér szereplőknek, hanem inkább papírmaséknak tűnnek. Egy-két szövegtől eltekintve kissé felszínesek maradnak. A Two in one a teljes kötet egyik legjobb szövege, melyben két régi-új barátnő kapcsolata villan fel. Az egymástól elszakadt lányok között valami olyan mély, testi-lelki kapcsolat van, amely – legalábbis a novella ezt sugallja – túl van a szerelmen, túl van a testiségen, miközben mégis az erotika, a szexuális tapasztalat mozgatja. A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját címűben sincs ez másként, az eszkimó férfi és a tolmácsnő egymás iránti szenvedélye olyan finoman és sejtelmesen bomlik ki, hogy az egész kötet egyik csúcspontjává emelkedik.

A primer hatások, a test megtapasztalása végigkísérik a novellákat: a másik testének érzékelését azonban néhol felváltja az önnön testtapasztalás. Ebben az esetben a női test úgy változik, ahogyan a férfi azt szereti, ha kövérebben, hát súlyossá válik, ha pedig vékonyan, akkor lefogy akár egyetlen repülőút alatt is. Ezekben a csodákban a novellák világában nincs semmi meglepő: a véletlenek, a furcsának ható fordulatok úgy alakítják a történéseket, akár a görög mitológiában. Ez a mitikusság több helyen is tetten érhető: egyrészt az erősen erre a világra hajazó Giagiaban, ahol a családjától önként elszakadó nő életében először tapasztalja meg a valódi szerelmet egy ősembernek tűnő, a tengerből szinte Poszeidónként kikelő görög férfival. Mitikus lehet a kötet utolsó novellája, A tizenkettedik is, melyben talán a legerősebben tűnik ki: nem a szabad akarat, nem a függetlenségért folytatott küzdelem, hanem valamiféle sorsszerűség határozza meg Forgách alakjait. Az ösztönösség és az állatiasság különös erővel jelenik meg a Hogyan lettem nagylányban, melyben kafkai történetként bomlik ki az apa metamorfózisa.

A viszonyok ugyan nagyon szűk közegben vannak jelen, ezzel ellentétes módon mégis meglehetősen bonyolultak. Egy apa és a lánya, egy anya, a lányai és a szeretője, egy nő és két férfi, három asztronauta gabalyodnak itt egymásba; miközben félresiklások és tévedések sodorják őket az életben. Vannak dolgok, melyek csak úgy megtörténnek, ám a hozzájuk való alkalmazkodás nem okoz sem problémát, sem erősebb érzelmi reakciót. Ugyanígy, a katarzis is elmarad, s ez a kötet talán legnagyobb hibája. A tánctanárnőben elhangzik egy, a novellákat szorosan összefűző parancs: „Helyedre” – így instruálja az öreg tanárnő a gyerektáncost. Csak egy hetet töltenek együtt, mégis a főhős egész karrierjét meghatározza ez az egyetlen szó, a legfőbb utasítás. A helykeresés, a saját út megtalálása kulcsfontosságú; a szereplők sematikussága miatt azonban éppen a személyiségek és az identitáskeresés nehézsége nem bomlik ki. Ettől függetlenül Forgách könyve olyan (ön)kritikus bepillantás a férfi nőiségének rejtelmeibe, amelyet kellő (ön)irónia és egészséges távolságtartás jellemez.

Forgách András: 12 nő voltam, Libri Kiadó, 2013, 230 oldal, 3490 Ft