„[E]z is olyan anyag volt, mely táplálja ugyan a művet, de aztán magában a műben már nem kimutatható, s efféle titkos anyag minden valamirevaló műalkotásban van, bőségesen” – olvasható Nádas Péter előző nagyregénye, az Emlékiratok könyve egy pontján. A Párhuzamos olvasókönyv valamiképpen ezt a mögöttes, a kimondástól már visszahúzódó „néma tartományt” hivatott az olvasó közelébe, olvasóközelbe hozni. A „titkos anyag” ugyanakkor – mely az írói ún. műhelytitkokba engedne bepillantást – itt jócskán kiegészül értő interjúkkal, esszéisztikus elemzésekkel, s így, mindezt kötetbe foglalva a további (újra)olvasás útjának is irányt szab: komoly önreflexiós gesztus a szerző és a kiadó részéről.

Ebbe az (át)értelmező gesztusba belelátható az a disszonancia is, mely a Párhuzamos történetek 2005-ös hazai megjelenését követő kritikai fogadtatás és a mostanában történő német, angol illetve francia nyelvű recepció között mutatkozik: nem meglepő módon, Magyarországon a kritikusok (is) másképp olvasták (ha egyáltalán…) Nádas nagy regényét, mint a német és angol nyelvterületen. Tehát a magyarországi recepció is felülvizsgálatra szorul – állítja rejtett módon a kiegészítő kötet. A Párhuzamos olvasókönyv a mű hátterében részben rejtve maradó titkos, néma struktúrát fedi fel és különféle dialógusokon keresztül hajt végre önértelmezést, magát a szerzőt sem kirekesztve műve olvasatainak alakításából, érezhetően tágítani próbálja a konkrét regény, egyszersmind általában az irodalom, még tágabban a művészet befogadásának csatornáit; az esztétikai-poétikai keretrendszer felől az eszme-, társadalom- és testtörténetek irányába halad. Jólesően mutat túl önmagán, amennyiben a konkrét szövegre vonatkozó kérdések taglalásából is univerzális etikai problémákhoz jutunk el. Ha maga a regény nem üvöltené a maga szikár üvöltésével képünkbe Rilke szavaival azt, hogy „változtasd meg élted!”, az olvasókönyv segít az artikulálásban, vagy másképp: még inkább hegyezi az olvasó fülét e mondat kihallására.

A Párhuzamos történetek paradigmatikus cím, amennyiben egyszerre jelenti be a történetmondás 19-20. században kialakított sémáinak továbbírását, és közben egyszerre jelentősen el is tér azoktól: vannak történetek, sőt, de még mennyire, hogy vannak, ezek viszont párhuzamosak. Az olvasókönyv egyik legfontosabb megállapítása, hogy a kulcsszó e párhuzamosság ellenére, vagy éppen ezért az összekapcsolódás, a kapcsolódási pontok letapogatása: az egymástól látszólag széttartó történetvonalak lényegi szétszakíthatatlansága, a szálak szerves-szervetlen egymásba bonyolódása. És nemcsak a regénygépezet egészén húzódnak végig ezek a párhuzamosok, de az egyes figurák személyiségén, az egyes jelenetek megszerkesztettségén is. Belátható, hogy a regény kolosszális méretei bizony a logisztikai és nyomdatechnikai kérdéseken túl esztétikai kérdéseket is felvetnek. A Nádas által felvázolt ívek működtetéséhez egyszerűen szükség van ekkora korpuszra; ezt megerősítik a húszéves alkotási folyamatba bepillantást engedő szövegrészek is.

Ha a megkerülhetetlen méret-kérdést mégis átlépjük egy pillanatra (amely egyébként pompásan rezonál a könyvben megmutatkozó, s Darabos Enikő interjújában alaposan megtárgyalt fallocentizmussal is [„Én leíró módon igyekeztem a fallocentrikus gondolkodás különböző formáinak a mélyére menni” – mondja Nádas]), bőven találunk még olyan nehezítő körülményeket, amelyek a könyv gondtalan strandolvasmányként való felhasználását gátolják. A nézőpontváltások, éles vágások alkalmazása, a lekerekítettség bármilyen formájának kerülése, vagy a prűdeket esetleg megbotránkoztató mikrorealizmus az olvasóban diszkomfortérzetet váltanak ki (nem csak intellektuálisan), a szöveg olvasása bizony – ez máshonnan is tudható – komoly munkát jelent.

A Párhuzamos olvasókönyv szimpatikus vonása, hogy hiányzik belőle az irodalomértelmezői nagyképűség: az interjúk készítői például bevallják, bevallhatják, hogy itt-ott elvesztek, ami, lássuk be, a frusztráltabb olvasókra felszabadító hatással lehet. Radics Viktória a Kritika helyett címmel látja el terjedelmes és alapos elemzését, Markója Csilla költői szépségű esszéje címében Idegenbe téved: vagyis az értelmezők is jelzik, valamiképp le kell tenni a fegyvert, esetleg újat kell keríteni. Megélezni azt a kritikusi szikét. És ez nem a kultusznak kijáró tisztelet csupán, nem udvariaskodás: a regény valóban formálja a róla folyó beszéd nyelvét is, ennek pedig egy új nyelvnek kell lennie.

A kísérőkötet talán legizgalmasabb részében képeket kapcsol egy-egy rövid, a regényből vett szövegrészhez. Noha az olvasókönyvön nem kerekedik felül a képek ereje, ezek a párosítások – amelyek mintegy hitelesítik az „epikai hitel” követelményeinek amúgy is körülményes pontossággal megfelelő szöveget –, valamint a könyv többi részén (stratégiai pontokon) elhelyezett néhány kép éppen visszafogottságukkal teszik teljessé a kötetet. Németh Gábor interjúja végén például az írói alkat és habitus összefüggésében különböző (kaotikus-mérnöki jellegű) íróasztalokról esik szó, majd a következő lapon láthatjuk is Nádas Péter precíz íróasztaláról készített felvételét. Ennek a precizitásnak a megnyilvánulása az a majd 16 oldalas olvasmányjegyzék is, amely a Párhuzamos történetek olvasásához „ajánlott”.

Nádas Péter nem attól nagy író, hogy egyre jobb eséllyel fogadhatunk arra, megkapja-e a Nobel-díjat. A Párhuzamos történetek pedig végképp nem attól nagy és fontos könyv, hogy Németországban sikere van, noha ez a kísérőkönyv nálunk e siker visszahatásaként jelent meg. A regény által felvetett korszakos és korszakokon átívelő kérdések (a test, a történelem, az érzéki viszonyulásaink ezekhez stb.) – Nádas ezekről interjúiban és esszéiben is szívesen ír – nem megkerülhetőek. Noha fizikai teljesítménynek sem utolsó, a regény olvasása elsősorban ezért ajánlható melegen. És most már segítségünk is van hozzá.

Pogrányi Péter

Párhuzamos olvasókönyv, Nádas Péter regényének forrásai és visszhangjai, Jelenkor, 2012, 288 oldal, 3800 Ft