Beteg a magyar gazdaság és társadalom, ezt régóta tapasztaljuk és tudjuk is, ha máshonnan nem, hát a mutatókból és a felmérésekből. A gazdaságról szóló adatok lehangolóak, recesszióban vagyunk, nincs beruházás, magas az infláció. A társadalmi közeg sem éppen szívderítő: a bizalmatlanság, a zártság, a korrupció, az együttműködésre való képtelenség jellemző, miként az értékvizsgálatokból kirajzolódik. Igaz, legalább a költségvetés hiányát sikerült az elmúlt évtized legalacsonyabb szintjére szorítani, mind GDP-arányosan, mind pedig nominálisan. De, amint azt A bizalmatlanság hálójában – A magyar beteg című kötet szerzői – három közgazdász és három jogász – meggyőzően mutatják be, ez még kevés lesz a felzárkózáshoz.
A Muraközy László debreceni közgazdászprofesszor által szerkesztett könyv nem csak a jelen Magyarországát veszi górcső alá, hanem a közelmúltét is, abból vezetve le a hanyatlás anatómiáját. Azt firtatja, hogy miért romlottak drasztikusan a magyar gazdasági mutatók az elmúlt évtizedben, miért nem sikerül a felzárkózás a fejlett világhoz, mi az oka és a következménye a magyar társadalmat minden szeletében átfújó nagyfokú bizalmatlanságnak, és miért húznak el mellettünk olyan, korábban nálunk fejletlenebb országok, mint Lengyelország vagy Szlovákia.
A kötet jogász és közgazdász szerzői, más-más oldalról közelítve, egyetértenek abban, hogy a formális (jogrendszer) és az informális (szokások, normák) intézmények, valamint a gazdasági prosperitás közötti kapcsolat kétirányú. Nem számíthatnak sikerre azok a társadalmak, amelyekben nincs meg a szükséges bizalmi szint. Ahogy Francis Fukuyama amerikai politológus egyszer írta, a „bizalom a gazdaság cementje”, és talán a társadalomé is. A szerzők, akik persze az aktuálpolitikánál összetettebb folyamatokba ágyazzák mondandójukat, nem adnak esélyt az olyan modellnek, amely, a keleti széltől hajtva, a „termelésre” összpontosít minden erőt és akaratot, hogy aztán az valami csoda folytán beindítsa az egész gazdaságot, megteremtve a társadalmi jólétet.
Nem, a tudós szerzők szerint fordítva kell megülni a lovat. Előbb kell a „jó intézményeket” megteremteni, de legalábbis nem lerombolni; a tulajdonjog biztonságát, az igazságos bírói gyakorlatot szavatolni, a független intézményeket békén hagyni, a társadalmi interakcióknak új irányt szabni, képesnek lenni a demokrácia és a kapitalizmus elviselésére és az abban való részvételre. És ez mind vezethet el a fenntartható gazdasági fejlődéshez. Miként Győrffy Dóra, a Pázmány Péter Egyetem docense írja, a jogállamiság kérdése elválaszthatatlan a pénzügyi stabilitástól. A nemcsak formálisan, de funkcionálisan (ez egy másik szerző, Cserne Péter, pécsi jogász-közgazdász különbségtétele) is demokratikus, jogállami intézmények nélkül legfeljebb rövid távon lehet felzárkózni, hosszabb időhorizonton aligha. Amíg az összekacsintás, a paternalizmus és a szabályszegés jellemzi a magyar társadalmat, amíg a vezér- és hitelvű, a tényeket mellőző politika és közbeszéd, zsigeri megosztottság szabja meg a közügyek irányát, addig ne várjuk a gazdasági mutatók jobbra fordulását – hangzik a sorok közül kiolvasható intelem. Fleck Zoltán jogász-szociológus Amartya Sen Nobel-díjas közgazdászt idézi, aki szerint a szabadságjogok biztosítása, a szociális jogosultságok vagy éppen az állami működés átláthatósága hiányában nincs értelme fejlődésről beszélni, ami nem más, mint a szabadság kiteljesedése. A kötetből mindemellett hiányzik az utalás a nyugati kultúrkörön kívüli, nem-demokratikus, de az utóbbi években prosperáló gazdaságokra, elsősorban az ázsiaiakra.
Magyarországon az elmúlt évtizedben összeállt az ördögi körök rendszere. A kiterjedt szabálykerülés, az általános bizonytalanság és a rövid távú gondolkodás határozza meg a politikát és a mindennapokat. Magyarország a régió mintaállamából, amelynek még az ezredforduló körül minősítették, sereghajtó lett. A magyarok 52 százaléka egyik napról a másikra él (Tárki-felmérés), szerintük nincs is értelme terveket szőni. Az még csak beilleszthető a hosszabb távú trendekbe, hogy a nyugati felzárkózás ezúttal sem sikerült – Muraközy szerint az elmaradás az Elbától keletre több mint ezer éve fennáll. De miként lehetséges, hogy Magyarország a régiós országokhoz képest is leszakadóban van? A professzor főleg a Kádár-rendszerből örökölt magatartásmintákban találja meg ennek okát. A Kádár-rendszer „piaci szocializmusára” jellemző volt a legitimitás megvásárlása, a felelőtlen ígérgetés, a jövőt felélő eladósodás. A társadalom erre, a „választási cukorka-kapitalizmusra” lett fogékony (lásd a minapi ötletet a pótlólagos nyugdíjjuttatásokról) és az elmúlt évek gazdasági populizmusa ezt használja ki, önérdektől vezérelve, cinikusan.
Győrffy máshová teszi a hangsúlyt. Tanulmányában két olyan országot hoz fel példának, Szlovákiát és Lengyelországot, amelyek az elmúlt évtizedben pragmatikus gazdaságpolitikát folytattak – szemben Magyarországgal. Ennek köszönhetően Lengyelország volt az egyedüli tagállam az EU-ban, amelynek sikerült megúsznia a válságot recesszió nélkül. Szlovákia a 2009-es rövid és gyors mélyrepülés után, ismét növekedési pályára állt. A két országban persze eltérő okok is vezettek a sikerhez, Lengyelországban például a nagy belső piac mindenképpen válságálló tényezőnek bizonyult, de van három dolog, amely összeköti ezeket az államokat.
Nem elvitatható a személyiségek, a politikai eliten belüli részleges konszenzus és a szerencse szerepe sem. Győrffy Mikulas Dzurindát, a kétszeres szlovák kormányfőt és Leszek Balcerowiczot, a kétezres évek elején hat esztendőn át szolgált jegybankelnököt, a sokkterápia atyját említi pozitív, a reformok iránt elkötelezett példaként. De megemlíthetjük a jelenlegi lengyel kormányfőt, a 2007 óta kormányzó Donald Tuskot is, akinek vezetése alatt a gazdaságpolitikusok tankönyvszerűen keverték ki a megszorítás és az élénkítés elegyét a válság előtt és a válságban. A személyiségek szerepe tehát nem elvitatható, és a kötet más tanulmányaiból – nem az intézményi meghatározottság helyett, de amellett – néha hiányzik is ennek a tényezőnek a számításba vétele. A siker okait tovább elemzendő, mindkét tárgyalt országban konszenzus volt arról, hogy a túlköltekezést (különösen békeidőben) korlátok között kell tartani. A pozsonyi elit az euró mielőbbi bevezetésében, a varsói pedig a 60 százalékos GDP-arányos adósságplafonban látta meg a közös pontot. A magyar fiskális alkoholizmus, a példátlan, csaknem tíz százalékos nemzeti jövedelem arányos államháztartási hiány (2006) egyik országot sem kísértette meg. Míg Szlovákia és Lengyelország a válság előtt fegyelmezett egyensúlyi politikát folytatott, Magyarországon az államadósság 2002 és 2008 között 54-ről 73 százalékra nőtt.
És végül a szerencse. Igen, valami ilyesminek kell tekinteni, hogy a kétezres évek elejéig alacsony volt a növekedés Lengyelországban, és így nem képződhetett hitelbuborék, amit a Nemzetközi Valutaalap a válság elkerülésének legfontosabb okaként jelölt meg. Amikor viszont kialakulhatott volna a buborék, akkora beütött a válság. Inkább a jó időzítés, mintsem a szerencse számlájára írható, hogy a szlovák reformok akkor mentek végbe, amikor likviditásbőség volt a piacokon, így a változások tartósnak bizonyultak. Győrffy példái tehát azt bizonyítják, hogy a politikai elit felelőssége óriási: a sikeres gazdaságpolitikai lépések hozzájárulhatnak az intézményi bizalom erősítéséhez, és ezzel a társadalom elvárásai is a hosszú táv felé mozdulhatnak el.
A politikai elit önmagában persze aligha csinál nyarat. Miként „állítható elő” Magyarországon az a „kulturális közeg”, amely inkább lenne hasonlatos a nyugati társadalmakhoz, mint a keletiekhez? Fleck szerint a jellemző kulturális mintáktól eltérni erőfeszítést igényel, de nem lehetetlen. A normák betartását, ha az állampolgár tisztességes eljárásokat lát, „járványszerűvé” lehet tenni, ez generálhatja a bizalmat és erősítheti az intézményeket. Muraközy úgy véli, ha egy kicsit szakszerűbb lenne Magyarországon a kormányzás, azzal nagy lépést tennénk előre. Chikán Attila közgazdászprofesszor szerint, ha a hatékonyságra törekvést járadékvadászattal próbálják meg pótolni (most ez a helyzet), akkor döbbenetes veszteségek jelentkeznek a gazdaságban. A szereplők nem bíznak egymásban, és az állami juttatások után kajtatnak, ahelyett, hogy az üzleti hatékonyságot növelnék. A volt gazdasági miniszter azt írja, az első lépést a politikai elitnek kell megtennie, ott kell attitűdváltásnak bekövetkeznie. Őszinteséggel kellene kezdeni, mert nálunk semmi nem az, aminek látszik. Tóth Gábor Attila alkotmányjogász szerint a bizalmatlanság előremutató is lehet, no nem a társadalmi bizalomhiány, hanem a fékek és az ellensúlyok rendszere, amely jóhiszemű kooperációt és a hatalmi ágak közötti egészséges bizalmatlanságot feltételez. Ennek mielőbbi helyreállítása tehát kulcsfontosságú lenne.
A precízen megszerkesztett kötetből a magyar valóságra és a közeljövőre nézvést sötétszürke kép rajzolódik ki. Ezt színesíti valamelyest a kötet végén olvasható kerekasztal-beszélgetés egy mondata Chikán Attilától: „…nehezen vitathatónak tartom, hogy ez alatt a húsz év alatt az ország pozitív irányba fejlődött, szemben azzal, hogy előtte ötven esztendeig a történelmi főcsapással szemben haladtunk”.
A bizalmatlanság hálójában – A magyar beteg
Szerkesztette: Muraközy László. A tanulmányok szerzői: Cserne Péter, Győrffy Dóra, Tóth Gábor Attila, Chikán Attila, Fleck Zoltán, Muraközy László
Corvina, 2012, 252 oldal,
