Oravecz Imre az Ondrok gödre című regényében indította el az Árvai család történetét. Az Árvaiaknak az első könyvben az író szülőfalujában, Szajlában, a most megjelent folytatásban, a Kaliforniai fürjben pedig Amerikában, a kelet-európai vendégmunkások közegében kell boldogulniuk. A szántóföldről az üzembe kerülés traumája, utcán vizelő magyarok és demokráciáról megfeledkező Amerika. Oravecz Imre egy sajtóreggelin mesélt az Amerikába kitántorgott magyar vendégmunkások, bevándorlók borzasztó nehézségeiről.

A gyűlölt hunkyk

Az amerikai közeg bár nem volt barátságos, de legalább emberségesen viszonyultak a kelet-európaiakhoz. A Kaliforniai fürj cselekményének idején sem volt könnyű „kitántorogni”, sok pénzbe került. „ A József Attila által kitántorgottaknak nevezett emberek nagy része nem magyar volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéről érkeztek, de az amerikai hatóságok nem nézték, közülük ki a szlovák, román, magyar, egyszerűen magyarként tartották számon őket. Olvastam valóságos személyek leveleit arról, milyen hihetetlen volt számukra, hogy a hatóságok emberszámba vették őket, a jegyző és a szolgabíró embermódra bánt velük a városházán. A demokrácia fejlettebb, a munkakörülmények emberségesebbek voltak, de a szervezett amerikai munkás nagyon gyűlölte a hunkykat” – mondta Oravecz.

A hunky elnevezés nemcsak a magyarokat jelentette, hanem általában a kelet-európai munkásokat, akik hajlandók voltak kevés pénzért, sztrájktörőként is dolgozni. És akiket barbároknak tartottak az amerikaiak. Egy magyar, horvát, szlovák munkás nem lépett be a szakszervezetbe, nem lakott négyszobás családi házban. Egyedül élt általában, a családja vagy egyáltalán nem ment vele, vagy csak később csatlakozott hozzá. Borzasztóan spóroltak, nem költöttek mozira, színházra, ruhára. Enni szerettek, de nem azt, amit az amerikaiak szerint kellett volna. A szállásuk, az ún. burd (intézmény kiadó szobákkal) állítólag maga volt az erkölcsi fertő, rossz hírű nőkkel, ágyra járó munkásokkal. Egy angolszász nő nem állt szóba a szerencsétlen kelet-európaiakkal. És volt még egy borzasztó tulajdonsága a magyaroknak: ittak, sőt vedeltek, a bor túl drága volt, ezért rákaptak az olcsó sörre és a viszkire, a kocsmából hazafelé énekeltek és vizeltek az utcán. Komoly tudósok cikkeztek – Oravecz Imre a Kaliforniai fürjben is idéz tőlük – arról, hogy a magyar egy ázsiai horda, és a Föld megkerülésével jut vissza Ázsiába, és most éppen Amerikában állomásozik.

Az ohiói Toledo iparkörzete az 1900-as évek elején

Louisianában virágzó Árpádfalva

Az I. világháború kitörése után a helyzet még rosszabb lett. „Az amerikaiak elfelejtették, hogy demokraták, és ha nem spanyolt vagy angolt hallottak, azt hitték, németet, és ez sok gondot okozott. Az én családomat is németnek nézték. A vendégmunkások, kivándorlók életét szintén meghatározták a háborús évek miatti óvintézkedések is, a jegyre adott élelmiszer, a korlátozott benzin. Közben a Tanácsköztársaságról, Trianonról érkező hírek is sújtották őket, sokan nem akartak visszamenni egy másik országba, mert hiszen ők Magyarországról jöttek el.” A kivándoroltak úgy akartak élni, mint itthon: kispadot tettek a ház elé, tehenet tartottak, délben harangoztak a magyar templomban.

Zömmel parasztok mentek el, munkás szinte alig. A munkások könnyebb helyzetben voltak, mert a munkakörnyezetük ugyanaz maradt Amerikában is. A szántóföldek mellől bekerülni az üzembe viszont elképesztő traumát okozott. Kevesen, de azért voltak, akik földet művelni mentek ki. Például Louisianában Árpádfalva néven virágzott egy közösség, ahol földi epret tenyésztettek a negyvenes évek végéig.  Sok magyar vonatkozású helyszín létesült a 20. század elején, de mára a magyar alapítások neve is eltűnt. Az alapítók leszármazottai nem biztos, hogy folytatják, amit az első nemzedék elkezdett. És míg a lengyel emigrációnak folyamatosan volt utánpótlása, a magyarnak nem.

A II. világháború vagy az ’56 utáni magyar menekültek között a legkevesebb volt a munkás- és parasztember. Az I. világháborút követően Amerikában bevezették a ma is élő kvótarendszert, meghatározták, egy adott országból hány ember mehetett ki évente, az emigráció így már nem lehetett tömeges, és a kivándorlók célja is más volt, mint a századforduló vendégmunkásainak. A századelő ipara, az öntöde, ahol az író nagyapja dolgozott, ugyanúgy eltűnt, mint a ház, amiben éltek. A magyar elem ma már szinte kitapinthatatlan, de ezzel együtt a hunkyk rossz híre is elmúlt.

Nem tanultak meg angolul, fölöslegesnek érezték

A hatvanas évekből maradtak fenn dokumentációk, gyűjtések arról, hogyan élhettek a kelet-európai munkások Amerikában, de a kutatók már csak az első nemzedék unokáival beszélhettek. „A munkásság, a kétkezi ember senkit nem érdekelt annak idején, nem találtam amerikai forrást arról, hogyan éltek az olajfúró munkások. Korabeli naplók sincsenek, egy munkás nem vezetett ilyet. Cégek, családok története maradt fenn, ezekre, a személyesen hallott történetekre és levelekre támaszkodhattam” – sorolta Oravecz Imre. A Kaliforniai fürjben a levelezés kiemelt szerepet kap, ez fogja össze az amerikás Árvai családot és az otthon maradottakat. A levelezés is a nők dolga volt: „Gyerekkoromban élt még nagyapám, velük a levélkapcsolatot anyám tartotta, aki soha nem is látta őket, és Kanadából is mindig egy nő írt vissza a nagyapámnak szóló levelekre.” A kétrészes családregénynek (Ondrok gödre, 2008; Kaliforniai fürj, 2012) nem lesz folytatása: az új könyv a harmincas évek elején lezárja az Árvai házaspár történetét.

Az új, ismét monumentális regényben hosszú részek foglalkoznak a korabeli technológiák, munkakörülmények tényszerű leírásával, Oravecz Imre szerint ezek elhagyhatatlanok: „Beleástam magam a temperöntvény-készítésbe, ez nagyon kemény acél, amiből ma az orvosi műszerek készülnek, a század elején a vasúti kocsik kereke lett ebből. Majd utána kellett néznem a korabeli olajbányászatnak, az ún. pennsylvaniai kötélfúrásnak: egy szerszámot mozgattak le és föl, az törte a kőzetet" - magyarázza Oravecz. 

"A tényszerűségre azért van szükség, mert hogyan lehetne hitelesíteni a regényben leírt munkát, ha nem ismerem a technológiát, hogyan írhatnék le egy balesetet, ha nem tudom, miért következhetett be? Lehet, hogy a tények leírása fárasztóan sok a könyvben, de ezt nem kerülhettem meg, ha egyszer olyan munkásemberekről írok, akiknek ez a kemény közeg az életük.” A vendégmunkások például nem akartak megtanulni angolul, mert úgy érezték, fölösleges, hiszen nem maradnak ott örökre. Több mint tízezer ember élt a Birmingham nevű toledói városrészben, ahol mindig büdös és füst volt az ipari létesítmények, kohók, gyárak miatt. „Az én hőseim ugyan megtanulnak angolul, de sokan nem, a munkahelyi balesetek egyik fő oka az volt, hogy a vendégmunkások nem tudták elolvasni a figyelmeztető táblákat.”

Toledo az 19. század végén

Fogyni kezdett a vadnyugat

A Kaliforniai fürj két helyszínre összpontosít.  Az ohiói Toledóban tízezres magyar közösség élt a 19. század végén és az I. világháború idején, de sokan maradtak a húszas, harmincas években is. Oravecz Imre nagyszülei Toledóba vándoroltak ki a 20. század elején, ott születtek a nagynénik, végül a család Kanadában kötött ki, az író édesapja ott nőtt fel. A regény részben Toledo keleti részén játszódik, közel az Erie-tóhoz.

Oravecz Imre nem akarta megírni családja történetét, de merített az életükből.  „Nem tudok arról, hogy itt is lett volna magyar közösség, de Dél-Kaliforniában én éltem, azt jobban ismerem, tudom, milyen növények, állatok vannak, mivel találkozhat az ember. Ahogy fogyott a vadnyugat, úgy mentek nyugat felé az emberek, ezekben az időkben kezd iparosodni a korábban mezőgazdasági ország USA. A főhős, István egy toledói öntödében dolgozik, Dél-Kariforniában viszont nincs és nem is volt vaskohászat, helyette az olajláz határozta meg az életet. Csak bérbe kellett venni vagy megvásárolni egy darab földet, és mehetett az olajkeresés. A nagyapám valóban dolgozott az ohiói öntödében, és a hősömnek is van köze a vashoz, mert élező egy fúrótoronynál, vagyis izzítja, majd kalapálja a fúrófejet, ami a munka során elkopott, eltört. Így került egymás mellé a vas és az olaj” – mesélte az író.

Kutatómunka mellett azonban szerencse is kell a regényíráshoz. „Márciusban Kaliforniában jártam, ahol éppen önkéntesek irtották a tamariszkusz bokrot a sivatagban, innen derült ki, hogy a növényt ’45 után hozták be, és így törölnöm kellett a regényből, mert 1912-ben ezek a bokrok nem lehettek ott. Egy másik részben arról írok, hogy aki nem Toledóban élt, vagy éppen akkor érkezett, mindig azt hitte, vihar lesz, mert nagy felhőtornyot látott a város fölött. De ez azért volt, mert a közeli kokszolóműből gőz csapott föl. Ha erre véletlenül nem bukkanok rá egy forrásomban, nem írom meg, mert eszembe sem jut. Nem tudok semmit elképzelni, ha nincs hozzá alap.”

Oravecz Imre: Kaliforniai fürj, Jelenkor, 2012, 622 oldal, 3200 Ft

Fotó: Radics Péter, prae.hu