Mivel világraszóló eredménye a magyar teniszsportnak alig van, annyit előre lehet tudni Maros András Semmi negyven című memoárjáról, hogy nem a sikerekről fog szólni. Az első oldalakon pedig az is kiderül, hogy nem regényszerű formában írt önéletrajzról van szó, hanem kisebb-nagyobb történetekről, amelyek leginkább azt mesélik el, hogy mennyire lehangoló volt a késő Kádár-kori sportélet.

Tíz évvel fiatalabb vagyok Maros Andrásnál és nem is játszottam versenyszerűen, de gyerekkoromban rendszeresen teniszeztem azon a városmajori pályán, ahol ő is, és ezért sok emlékem előjött abból az időből. Ahogy utánoztuk a menő külföldi játékosokat, ahogy szórakoztunk a nyögésekkel, ahogy keménykedtünk az ütődobálással, vagy ott voltak a mogorva bácsik a BSE-ből.

Bár vannak a Negyven semmiben további teniszspecifiikus részletek is (például amikor a különböző tornákon hagyományosan a fiatal játékosok bíráskodnak), de a hangulatot akkor is átérezzük, ha sosem fogtunk teniszütőt a kezünkben. Mindenki el tudja képzelni azokat a szakvezető figurákat, akik Bécsben eltévedve úgy kérnek segítséget, hogy "Guten Tag, Westbahnhof!", vagy Nürnbergben úgy jelzik a pálya borítására szóló igényüket, hogy lassan, szótagolva ismétlik, hogy sa-lak, és persze ők azok is, akik seftelnek az alkalmanként beeső nyugati sporttermékekkel is. Ezek a fickók sportszakmailag sem álltak a csúcson, a Semmi negyven tanúsága szerint sokszor annyiban merült ki az edzői utasítás, hogy üssenek nagyobbat, a fizikai fejlődés kulcsát pedig egy gyanús, porból készült vitaminos italban látták. Nem véletlen, hogy a közelmúlt egyetlen sikeres magyar játékosa (1985-ben páros győzelem Wimledonban), Taróczy Balázs is Németországban profiskodott, innen járt haza a könyv lapjain is feltűnő fehér Mercedesével.

Egy ilyen közegben álmodott teniszkarrierről Maros András, aki mindent alárendelt gyerekkorában a sportnak, még szabadidejében is leveleket fogalmazott külföldi játékosoknak, és nagy bajnokságokat vezetett le magának papíron. Tehetséges játékos volt, de igazán nagy eredmény sosem jött ki belőle, a sportolói háttere mégis elég volt ahhoz, hogy ösztöndíjat nyerjen Amerikában. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy játékosai mentén felosztott könyv utolsó harmada már erről a korszakról szól, amikor hiába egyetemről beszélünk, a pénz és a profizmus mégis megdöbbentő egy Magyarországról érkezett fiatalnak (Maros sírva fakad, amikor edzőjétől kap végre egy rendes sporttáskát és egy szett ütőt). De Maros számára itt nyílik ki a teniszen túli világ is, és bár jó eredményeket ér el, mégis elindul a züllés útján. Végül festett hajjal, kifúrt orral, törött kézzel és egy snowboarddal tér haza, hogy azán az egyetemet és a teniszt is itthon fejezze be.

A sportolók memoárjainál általában megszokott, hogy nem ők, hanem bérírók dolgoznak a szövegen. Maros esetében ez nincs így, hiszen az utóbbi évtizedben több novellát és színdarabot is írt, a legtöbben talán nem is a tenisz felől ismerik. A Semmi negyven úgynevezett irodalmi megformáltságára tehát semmi panaszunk sem lehet, de ennek a könyvnek a legnagyobb erénye a kíméletlen őszinteség.

Maros András: Semmi negyven, Magvető, 280 oldal, 2900 Ft.