Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Závada Pál szerint bármilyen hagyományos emlékművet állítani hülyeség, és bár nem szabad türelmetlennek lennünk a múlttal való szembenézésben, a szándékos hazudozásba nem kellene belenyugodni. Úgy látja, a nemzeti önismeretet államilag szentesített, kötelező téboly váltotta fel, a tények pedig már senkit sem zavarnak. Az íróval legújabb könyve, a Természetes fény megjelenése apropóján beszélgettünk.

A Természetes fény a második világháború idején játszódik, középpontjában egy falu, T. közössége áll. A történet az ő képeikből, leveleikből, visszaemlékezéseikből épül fel. Milyen kutatások, anyaggyűjtés előzték meg a regény megírását?

Az előkészületek visszanyúlnak egészen a rendszerváltásig. Ekkor interjúztam legtöbbet a szülőfalumban, Tótkomlóson. Egyrészt a Kulákprés című szociográfiám újraírásához gyűjtöttem anyagot, másrészt igyekeztem olyan emberekkel beszélgetni, akik megjárták a második világháborút, és még tudtak mesélni a régi időkről. Ezek a dokumentumaim részben már szerepeltek korábbi munkáimban, de akkor inkább tényirodalmi közlések, naplók, interjúk formájában. A Jadviga párnájába is beépítettem már ezekből a forrásokból a széppróza-szövegbe, de más anyagokhoz csak később jutottam hozzá. Például a fényképész Weisz család történetére gondolok, akiket a valóságban is így hívtak. Közülük személyesen senkivel nem beszéltem, tőlük semmi nem maradt, mert sokukat elpusztították, aki pedig életben maradt, máshová költözött a háború után. De az életművük fennmaradt a családoknál fotók formájában. Idő kellett ahhoz, hogy ezekből a forrásokból nekikezdjek regényt írni, megérleljem azt a formát, amely két nyelven beszél: az írás nyelvén és a fotó, a vizualitás nyelvén. Ki kellett találnom, hogyan érhetem el, hogy ne csak illusztrációk maradjanak, mint a Kulákprésben, hogy ne lehessen őket egymás nélkül elképzelni. A szövegek másképp beszélnek a képek nélkül, a fotók átértelmezik őket. Sokszor pedig egy szövegrészt nem csak ihletőleg befolyásol egy bizonyos fotó, hanem meg is tudja teremteni. Bizonyos helyszíneket és évszámokat begépelve a keresőbe találtam olyan képeket is, amelyeket közvetlenül ugyan nem használhattam, de ki lehetett belőlük olvasni történeteket, ami borzasztóan izgalmas dolog.

Ezt a regényt hat éve kezdtem el, más munkák miatt többször megálltam vele, de nem bánom, hogy tartottam akár féléves szüneteket is, mert addig új képek futottak be, vagy találtam új forrásokat. Ezt nem lehet sürgetni, akármilyen szorgalmasan is jár az ember a fotóarchívumba.

A Weisz családon kívüli szereplők köre hogy alakult ki?

Azok a szereplők – fiatal férfiak a menyasszonyukkal, családjukkal, barátaikkal együtt –, akik a könyvben megfordulnak és szerepelnek, bizonyos értelemben mindannyian éltek valaha. Néhányan interjúalanyaim voltak, néhányukat pedig – merthogy ez mégiscsak regény – megalkottam, másokból összegyúrtam. A Weisz család két fiának például teremtettem egy fiktív testvérhúgot. Igyekeztem párhuzamos karriereket felrajzolni.

A fotók vagy a szöveges források befolyásolták erősebben a történetet?

A kettő folyamatos kölcsönhatásban van. Írás közben néztem a képeket, gyűjtöttem a fotókat. Ebben és korábbi regényeimben is, amelyeket az elmúlt tizenhét évben írtam, mindig szerepeltek valahogy a fényképek, de általában inkább úgy kezeltem őket, mintha írott források lennének. Most először próbáltam ki, hogy a prózaszövegben nemcsak szó van róluk, de meg is mutatom őket. Ebben a kísérletemben sokáig tartott megtalálni a vizuális és verbális hatások egyensúlyát, egymásra épülését. Valójában nem tudom megkülönböztetni, hogy mikor minek volt éppen nagyobb hatása, egy forrásnak, az én saját, írói ötletemnek vagy valamelyik fotónak. Ez szerencsés esetben akár óránként is változhatott.

A regény különleges elbeszélői technikával dolgozik, rengeteg a megszólaló, előfordul, hogy egy mondaton belül cserélődik le a beszélő személye. Emellett vannak a többes szám első személyű elbeszélők, akik gyakran javítják, pontosítják a szubjektív beszámolókat. Maga a Természetes fény szeretné ezt a szerepet betölteni a valóság leírásában?

Minden történetet el lehet mesélni többféleképpen. Sőt el is ferdíthetjük, aminek az oka lehet jószándékú, de lehet szándékos torzítás, hazudozás is. Erre is utal a regény több szempontú elbeszélése, a mesélők szövegeinek vitája, pontosítása. Másrészt viszont ez egyfajta irodalmi formakeresés, módszere annak, hogy az ember megtaláljon egy többszólamúságot, egy közös polifonikus hangot. Nem egyetlen konkrét hangot keresünk, amely végigénekli az egész könyvet, inkább valami kórust, amelyben aztán tudni kell harmóniát találni, és a kórust dramaturgiailag mozgatni. Az én interjúalanyaim nagyobb része a legkeményebb történeteket nem volt hajlandó elmesélni, holott tudtam vagy sejtettem, hogy azok megtörténtek. A források ugyanis azt valószínűsítették, hogy akik abban az időben arra jártak, legalább látták az ilyen szörnyűségeket, még ha cselekvő részesei nem is voltak. De azon nem csodálkozhatunk, hogy az ilyesmit az emberek elfojtják, hogy hatvan-hetven évvel később is a rájuk parancsolt hallgatási fogadalomra hivatkoznak, hogy ne kelljen beismerniük az igazat, amivel nem tudnak mit kezdeni, és nem tudják kezelni. Nem szabad türelmetlennek lennünk a szembenézés kérdésében. Abba viszont nem kéne belenyugodnunk, hogy szándékos hazudozás történik történelemtanítás és emlékezés címén, hogy tudatosan mossák át az agyakat, és az ártatlanságunk emlékezetpolitikájának kiépítését szorgalmazzák. Ez kárt tehet abban, hogy egy nemzetnek egészséges emlékezete legyen, és elveszi annak lehetőséget, hogy a saját múltjával valóban és érvényesen szembenézzen.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Az elbeszélésmódra tehát konkrét esetek is hatással voltak?

Ilyesféle véleményt az ember csak utólag és a közismert ügyekre reflektálva mond – írás közben más a cél. A regény nem azért íródik, hogy hozzászóljon az egészséges nemzetpolitika kialakításához vagy a holokauszt-emlékévhez, hiszen amikor ezt a könyvet elkezdtem írni, fogalmam sem volt, hogy az éppen aktuális magyar tébolynak melyik fejezetébe fog belehullani. De hát ez a torz történelemfelfogás sem ebben az évben alakult ilyenné, Kéri Kálmán ’90-es parlamenti felszólalása és Horthy újratemetése már elindította az addigi kommunista-szocialista rendszer történelemtorzítását követő másik, ellenkező előjelű hamisítást. Ez az, amely a mai napig is tart, és már olyan hullámokat vet, hogy a tények sem zavarnak senkit.

Ugyanakkor a fordulat idején, negyedszázaddal ezelőtt elindult egy egészséges folyamata is a nemzeti önismeretnek, a huszadik századi történelem legszörnyűbb fejezetei megismerhetővé váltak, mert megnyíltak a források, és a történészek kitűnő munkát végeztek. A források feltárásának, a történelmi tények megjelentetésének, sőt az oktatásba való visszacsatolásának révén eljuthattunk a nemzeti önismeretnek egy jelentős állomásához, míg ezzel párhuzamosan jelen volt a hamis történelmi mítoszt építő, torz önismeret is. Ez ért véget a legutóbbi években, amikor az addigi alternatív téboly államilag szentesített, kötelező tébollyá vált.

Kiknek kellene ön szerint ezt a könyvet elolvasniuk?

Szoktam olvasóra gondolni, de inkább csak, ha már megírtam a könyvet. Addig rendszerint magamból indulok ki – ami engem érdekel, abba az irányba megyek, és ami untat, azt kerülni próbálom. Persze vannak nyilván írók, akik konkrétabban gondolnak olvasókra, mondjuk középiskolásokra is, ezért rájuk tekintettel alkalmaznak kedvcsináló módszereket. Amikor a fotókat válogattam, nekem is eszembe jutott, hogy jó volna a kötetnek egy internetes verziót készíteni, hogy a fotókba bele lehessen mászni, nagyítani, vagy rájuk kattintva meghallgatni egy-egy részletet a szövegből. Talán ilyen alternatív módszer által vonzó lehetne egy ilyen regény a fiataloknak is, különösen, ha valaki számukra hiteles ember, például a tanár ajánlja is nekik.

Korábbi két regényemhez, az Idegen testünkhöz vagy A fényképész utókorához képest ez a könyvem, azt hiszem, könnyebben olvasható, kevésbé sűrített, és kevésbé csapong a különféle narratívák és szemléletmódok között. Továbbá szigorúan időrendben halad, e tekintetben sem bizonytalanítja el az olvasót. Azt fontolgatom, hogy a könyvem a kortárs magyar irodalmon edződött, a korszerű irodalmi eszközöket gond nélkül értő olvasók szűk körén kívül még kikhez juthat el. Gyakran gondolok a szüleim idősebb, egyszerű barátnőire például. De csak utólag. Írás közben nem jut eszembe, hogy olvasói elvárásokat állítsak magam elé, és azokat próbáljam beteljesíteni.

Van reménye abban, hogy a Természetes fény képes hatással lenni arra, ahogy az emberek a múltunkról gondolkodnak? Egyáltalán irodalom képes lehet a közgondolkodás formálásra?

Ma már ódivatú elgondolás az, hogy „a jó olvasmány tanít, nevel és szórakoztat”, a posztmodern óta nem lehet már így beszélni. Jó, hogy ezek az ambíciók elsüllyedtek, én azért mégsem bánom, ha sikerül a fejekben uralkodó némely zavaros történelmi nézeteket megingatnom. Miközben az elsődleges ambícióm irodalmi: hogy igazi olvasmányt kínáljak. A felvilágosításhoz túl nagy reményeket mégsem fűzök. A Jobbik megjelenése és a fiatalok körében elért hatása, annak növekedése miatt egy percig sem lehetünk elégedettek azzal, hogy valamit is elértünk a történelmi tudatformálás tekintetében például. Ellenkezőleg: folyamatosan kudarcot vallunk.

De abban a tekintetben sincs okunk az elbizakodottságra, hogy mekkora hatása van ma a kortárs magyar irodalomnak. Hiszen visszaesnek a példányszámok, olvasónemzedékek halnak ki, és a helyükbe lépők kevésbé olvasnak – legalábbis könyvet. Ez persze általánosítás, de sajnos nem teljesen alaptalan. Aki regényt ír, mint én, még ha az történelmi tényregény is, elsősorban irodalmi ambícióit igyekszik beteljesíteni. Közvetlen célnak az látszik, hogy elolvassák, amit produkáltunk, és másodlagos az, hogy aztán ki, hogy és mit tud okulni belőle. Az ember nem tankönyvként gondol a maga munkájára.

Milyen műveket említene mégis, amelyek, ha nem is írói szándék szerint, de mégis a történelmi emlékezetünket ápolják, az emlékezetpolitika hatékony eszközei?

Számomra annál meggyőzőbb egy-egy könyv „tanításának” a példája, minél jobb az a mű irodalmilag is. Sőt, még a történészek szakmunkái esetében sem közömbös a megformálás mikéntje. Úgy látom, hogy például Ungváry Krisztián könyvei elég hatékonyan szolgálják a történelmi hazugságok leleplezését, a tényekhez hű emlékezetpolitika kialakítását. Kevésbé hatékonyak viszont az okulás szempontjából is az olyan prózai művek például, amelyek irodalmi értéküket tekintve is középszerűek. Számomra példaértékű Nádas Péter Párhuzamos történetek-je, amelynek az irodalmi rangja is vitathatatlan, miközben a huszadik században való tisztánlátást is szolgálja. Mint ahogy Esterházy Harmoniája vagy Javított kiadása, Kertész Imre Sorstalansága, Lengyel Péter Macskakője vagy Cseréptörése, Spiró Tavaszi tárlata, Darvasi László könyvei vagy Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regénye, amely az állatmese dimenziójába állít egy nagyon is ismerősen aktuális történelmi rémálmot.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

És az irodalmon kívüli törekvések közül mit emelne ki?

Amióta magyar filmgyártás nem vagy alig létezik (kivétel Szász filmje, A nagy füzet), azóta inkább a színház az, amely olykor telibe talál mai fontos dolgokat. Ilyen volt az Egyszer élünk, de Mohácsi utolsó rendezése is Alföldi Nemzetijében, amelyet kevesen láttak: Shakespeare Velencei kalmárja. Vagy a most is játszott Dohány utcai seriff. De Pintér Béla, Bodó Viktor, Schilling Árpád vagy Mundruczó Kornél is autonóm és érvényes színházi nyelvet találnak ki, például azzal a céllal is, hogy megrázóan szembesítsenek vele, mekkora hazudozások között élünk. Hasonló törekvések tapasztalhatók még az Örkény Színházban vagy a Katonában. A mi osztályunk című előadás jó példa rá, hogy mit lehet kezdeni a nemzeti önismeretünkkel.

A színház lehetne most e gondolkodás centruma, egyrészt mert talán képes az érdeklődés korszerű formáit kikísérletezni, a fiatalok számára is vonzóvá válni, másrészt mert eleven dolog, nem megy ki a divatból soha.

Minek állítana emlékművet?

Én semminek, a hagyományos értelemben vett szobor-emlékmű hülyeség. Főleg az államilag finanszírozott emlékműépítés borzalmas esztétikailag – nem is tud más lenni. Hiszen aki szóba áll egy efféle ideológia hivatalnokaival, nagy valószínűséggel hivatalnokművész, giccsőr. A skandináv tömeggyilkos, Brejvik áldozatainak emlékére azt találták ki, hogy a gyilkosságok helyszínéül szolgáló szigetet kettéhasították – na, az egy mementó, és egész más nyelven beszél, mint a mi emlékműveink. Vagy menjünk el a Liebeskind tervezte berlini holokausztmúzeumba, annak a tornyába, vagy Berlin különféleképpen megjelölt nevezetes tereibe. Az emlékezés sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy a hamis tudatban érdekelt politikusokra és a megélhetési szobrászokra bízzuk rá. De sietni sem kéne, az évfordulós, határidős sürgetés mindig rosszat szokott az ilyesminek tenni. A megemlékezés elkoptatott, kiüresedett módszereit, az évfordulós kampányünnepséget beszéddel, műsorral és szoborleleplezéssel – el kéne felejteni, és jobbat kell helyettük kitalálni.