Ha fogjuk Terézanyut, Carrie Bradshaw-t és Freud Dóráját, bedobjuk őket a képzeletbeli mixerünkbe, és megnyomjuk az indítógombot, akkor minden valószínűség szerint Czapáry Veronika első regényének hősét, Viktóriát kell, hogy megkapjuk. Ezt a húszas évei közepét humor és hisztéria határán egyensúlyozva, egyfajta tudatalatti tudatossággal megélő nőt, aki a visszajelzésektől függ. Viktória pszichológushoz jár haszontalan életvezetési tanácsokért, lerészegedik és betép, amikor csak tud, ok nélkül kiabál, és nem hajlandó dolgozni. Mégsem egy újabb olyan könyvet tarunk a kezünkben, amiben egy fiatal lány zúdítja ránk minden panaszát, olyan stílusban, hogy a végén nem csak az ő, de a saját hajunkat is kitépnénk.
Viktória nem egy tipikus „apakomplexusos nő, aki utálja magát”. Már csak azért sem, mert például nem utálja magát. Minden megfeleléskényszer és egyéjszakás kaland dacára nagyon is tisztán akarja látni saját magát, a problémái eredetét és az ebből kivezető utat. Az más kérdés, hogy ezen az úton mennyire zökkenőmentesen és mennyi idő alatt sikerül végighaladnia, de a kijelölt cél rendben van, a napló pedig remek első lépésnek tűnik.
Naplóból pedig rögtön kettőt is kapunk. Az egyiket váltakozó rendszerességgel írja Viktória, a fiatal, Győrből Budapestre került ólomüvegező lány, az ezt váltó dőltbetűs (csupán jobb híján naplónak nevezett egységek) pedig egy különös, álom és valóság határán egyensúlyozó, gyakran követhetetlen emlékfolyam lenyomatai.
A majdnem két év történetét Viktória kapcsolataira felfűzve ismerjük meg, ő a könyv egyetlen állandó és fontos szereplője. Bejegyzéseiből látszik, hogy mindennapjai legfontosabb mozgatórugója az, hogy éppen kivel – vagy kivel szeretne – ágyba bújni. Az olvasó pedig fiúról fiúra, percről percre, pózról pózra követheti a történéseket.
Eleinte szinte érthetetlen, hogy Viktória beszámolói a szexről miért közönségesek és esetenként visszataszítóak. De ahogy a múltat felidéző leírásokból egyre több részletet ismerünk meg a főszereplő fiatalkoráról, egyértelművé válik, hogy a nyelviség tere az egyetlen hely Viktória számára, ahol megteremtheti azt a számára szükséges távolságot, amelyre az aktusok hús–vér jelenében nincs lehetősége. Viktóriát apja kisgyermekkorában molesztálja („Kislányom szép vagy, mondja, amikor csinálom, amit akar, már kezded érteni a helyzetet, gratulálok, ez jó.”), így a lányban mélyen rögzül, hogyha valakivel kapcsolatot akar kialakítani, akkor legelőször is a testét kell neki odaadnia – ha lehet minél nagyobb mértékben, minél nagyobb alázattal. Így érthetővé válik, hogy felnőttként, az egészre visszatekintve, miért nem elég egyszerűen beszámolni az aktusokról, miért kell a végsőkig kifacsarni, terápiás jelleggel kivesézni a dolgot.
Az Anya kacag helyenként elkeserítő, néha reményteljes és van, hogy felforgató. Olyan dolgokról olvasunk, olyan nyelvi megformálással, amelyek ma még újnak és megbotránkoztatónak tűnhetnek, holott már régen meghaladtuk a romantikus regény eszményét. A szöveg néha mindenféle gondosság nélkül papírra vetett szabad gondolatfolyamként jelenik meg, mintha nem is olvasásra szánták volna, hanem valami belső nyomás hatására muszáj lett volna megírni. Az egész olyan, mintha egy madzagra lenne felfűzve, amit folyamatosan feszítetnünk kell, különben megtörik az íve, és akkor ki tudja, mi történik. A könyv szerkesztési elve hűen tükrözi a főhősnő életvitelét. Talán pont ez az, amin még a gúnyos, de imádott Anya is kacag: Viktória komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy egy pillanatra se álljanak meg körülötte a dolgok, hiszen akkor neki is meg kellene állnia gondolkodni, emlékezni. Az pedig egyértelműen látszik, hogy ez egyáltalán nem lenne kedvére. Ő ugyanis nem a sorsa rabja, vagy a körülmények áldozata, hanem igenis tevőleges alakítója, aki beleveti magát a váratlan helyzetekbe, csak azért, hogy történjen valami.
Viktória alakja a 21. századi nő tökéletes archetípusa. Függetlenség és állandóság, munka és szabadidő között őrlődve próbálja felépíteni saját magát. Egész létezésével arra törekszik, hogy bizonyítson. Bizonyítani akarja, hogy fel tudta dolgozni anyja és nővére halálát, holott csak arra emlékszik, hogy egyszer csak eltűntek az életéből, és onnantól nem volt szabad kérdezősködnie felőlük. Bizonyítani akarja, hogy apja viselkedése ellenére képes az egészséges szexuális életre, de a testére csak a kapcsolatteremtése hatékony eszközeként tekint. Bizonyítani akarja, hogy az anyagi támogatást nyújtó nagyszülők meggyőződése ellenére elég felnőtt ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzon. És így tovább. Az állandó megfelelési kényszer pedig újra és újra a hisztéria határára sodorja. Ekkor megáll, újraértékel, új terveket készít, de általában ugyanúgy folytatja, ahogyan abbahagyta. A regény igazi kérdése, hogy ez a kör mennyi ideig járható újra és újra, és Viktória meg tudja-e állítani ezt a folyamatot.
Czapáry Veronika első regénye ügyesen gyúrja össze mindazokat a félelmeket és elvárásokat, amelyek a mai nőket érintik, és mindezt megbonyolítja egy súlyosan terhelt gyerekkor történetével is. Könyvében nem csak Viktória az, akit elfektet azon a bizonyos díványon a megújulás reményében: keze alatt, a pszichoanalízis módszereit felhasználva, a lányregény végtelenségig elhasznált műfaja új tartalommal telítődik. Bár a főszereplőt magát nem mondanám feministának, hiszen cselekedeteit túlságosan ösztönösen és tudattalanul végzi, azonban a könyv felruházható a „feminista” címkével. A szálak keverése közben az írónő az olvasót mindig a tudatos női szerep irányába orientálja, mindig a „helyes” megoldást sugallja, csupán Viktória az, aki következetesen kettőt lép előre, majd egyet hátra.
Czapáry Veronika, Anya kacag, Jelenkor, 2012, 352 oldal,
