Jenny Erpenbeck kelet-berlini születésű írónő negyedik könyve, az Otthon 2008-ban jelent meg hazájában, és négy rangos irodalmi díjat is bezsebelt. Magyarul a L’Harmattan Kiadó gondozásában, a Valahol Európában sorozatban olvasható. Blaschtik Éva fordítása már-már varázslatos módon ura a nyelveknek, amelyekkel dolgozik, a német szöveget nem annyira átülteti, mintsem magyarba oldja – egyetlen mondat, egyetlen szó nincs az Otthonban, ami idegenszerűnek, mesterkéltnek hatna. Ha kell, lágy, ha kell, erős, de mindenképpen levegővétel természetességű.

És nagyjából Blaschtik fordítói munkája az egyetlen, amit a regény javára lehet írni. Számomra az Otthon népszerűségének oka finoman szólva is érthetetlen.  A cselekményesség szempontjából a végletekig leszedált írás középpontjában inkább maga a nyelv – mintsem bármi más – áll. A regény terjedelme hiába ígér csupán néhány órás elfoglaltságot, a százhatvan oldalnyira nyújtott intellektuális önkielégítés figyelemmel követése valójában meglehetősen megterhelő.

A történet szerint az Otthon cím egy brandenburgi tó partjára épült házra utal, amelyet kert, távolabb pedig erdő vesz körül. Fák, füvek és virágok. Generációk lakják, tizenketten, vannak rokoni szálak, vannak vízvezetékek. Meg nyestek. Továbbá történelmi háttér (pl. a második világháború, a nagy burgonyabogár-rajzás, az NDK, a berlini fal), az események szele pedig kisöpri a ház régi lakóit, majd újakat hoz bele. A közös pont, hogy senki sem önszántából távozik: kivándorolnak, jogfosztottá válnak, menekülniük kell, deportálják, kivégzik őket.

De nemcsak lakók, hanem egy kertész is él a brandenburgi tó mellett. A kertésznek nincs neve, ellenben róla szól minden második fejezet. A kertész nem múló különlegessége, hogy háztáji munkákat végez (már amíg meg nem öregszik), amelyeket nagy részletességgel és ciklikusan vissza-visszatérő variánsokban olvashatunk. Ő fésüli össze a tájat két lakó között, aztán jöhet az újabb felvonás.

A fejezetek mindegyikéről elmondható, hogy különleges szenvtelenséggel, mégis indokolatlan aprólékossággal íródtak. Az Otthon csúcspontját, A kislány című fejezetet leszámítva gyakorlatilag egy telefonkönyv élményvilága elevenedik meg a lapokon, az elbeszélő pedig mindezt relatíve hamar megunható nyelvi megoldásokon keresztül passzírozza át. A szöveg poétikájának monoton dallama egyszerre altatja el az olvasót és semmisíti meg a maradék arra irányuló motivációt is, hogy a történetek gerendáiból felépítsük az Otthon középpontjában álló házat. Azt a házat, ami – mint az a regény epilógusában kiderül – végül lebontásra ítéltetik, de ettől valahogy mégsem áztatja könny az utolsó oldalakat.

Az Otthon lapjait olvasni közel akkora élmény, mint elsétálni egy ház előtt, benézni a ház egyik ablakán, poétikus szenvtelenséggel megállapítani, hogy bent emberek élnek, akikkel történnek dolgok, majd németes precizitással sorra venni a fákat, bokrokat, vakondtúrásokat. Szóval nem túl nagy.

Jenny Erpenbeck: Otthon, fordította Blaschtik Éva, L’Harmattan, 2012, 180 oldal, 2500 Ft